„Csak amikor elhallgatsz, akkor tűnik fel”

            Minden kötet esetében kiemelten fontos a nyitó- és záróvers.  A Kővé zsugorodott ország című kötet Tavasz, nyár, ősz, tél című nyitóverse koncentrikus időbe vezet minket, létösszegzést és mitikus világlátást ígér. „Tavasszal az emlék egy öregasszonyba bújik”, „Nyáron az emlék tarisznyás koldus”, „Ősszel az emlék sárga kert” – citálja egymás után a megszemélyesített, olykor démonikus, olykor érzésegyüttesekből szövődő évszakokat. „…Angyal képében / viszi magával a fázó öregeket” – válik végül a halál szolgálójává a tél, amely nem csupán évszak vagy hangulat, hanem tudója a magasabb szférák felé vezető titkoknak.

            Azt is mondhatnám, hogy a Kővé zsugorodott ország című kötet visszatérő témája a háború és a nemzeti identitás, ugyanakkor az ellenkezőjét is állíthatnám, mert a képek és poétikai állítások Kopriva Nikolett verseiben annyira összetettek, hogy sokkal inkább a minket körülvevő környezettel való összefonódást példázzák, a létbe vetettség koordinátáit keresik, mintsem a jelen vagy a múlt konkrét tényeire építenek. Számára az élet a létezők és a szellemvilág sajátos együtthatóiból épül fel, ahol ugyanazok az érzelmi energiák rajzolják át a tárgyakat, a tájat és az embert: „Mire hazaérek, sebek,  horzsolások / térképe bőrömön” – játszik egybe föld, térkép és bőr Térkép a határon című versében. A Nagyapám című költemény talán még erőteljesebben ábrázolja környezet és ember összefonódását: „Nagyapám kézfején térképpé rajzolódtak / a ráncok, most azon magyarázza / a régi utcaneveket, / hogy hányban hol és mi történt.”

            Bár konkrét földrajzi nevek nem szerepelnek a versekben, ez esetben a szerző személyét és kárpátaljai származását a sorok közé olvasva még szövevényesebb, mívesebben szőtt jelentéshálózatot kapunk.  Az orosz–ukrán háború, a hazai területekért való aggodalom árnyékot vet az egyébként otthont és biztonságot kutató versekre.

            A nagyszülők alakja, az idősek karaktere többször is felbukkan a szövegekben. Szinte sajátosságává vált a kortárs lírának az idősebb generációk titkainak fürkészése, mítoszba hajló alakjuk versbe emelése. Vajon miért? Valószínűleg a poétikai, nemzeti, magánemberi hovatartozás kérdései vetik fel a nagyszülőkkel való kapcsolat, kapcsolódás vershelyzetbe hozásának lehetőségét, a fenti kérdésekkel pedig előbb-utóbb minden alkotó találkozik.

            A sorok egyszerre repülnek mitikus távlatba, kissé távolságot vonva ezáltal a versbéli beszélő és az olvasó között, és egyúttal személyesek, intimek is. Érdemes nem csupán lelki és érzelmi érintettség okán elidőzni a kérdésnél, hanem irodalomelméleti szempontból is. A Roland Barthes által halottnak kiáltott szerzőt azóta számtalanszor feltámasztották, sőt az image-építés korában kifejezetten előtérbe került az autobiografikus én is. Ez esetben a szövegek még mélyebb megértése szempontjából is fontos információvá lép elő az az adat, ami felett máskor gyakran átsiklik az olvasó. A fiatal költő, bár Kisvárdán született, Munkácson töltötte életének első tizenhét évét. Ha a szerző szülőföldjének szűkebb régiójára gondolunk, az sajátos ízt ad a soroknak, tovább mélyíti őket, őszinteségüket fokozza.

            Irodalmunk egységes, efelől semmi kétség. De érezheti-e magánemberként igazán otthon magát az egyén? Ez is kérdés, s az, hogy az otthon-érzet milyen látható és láthatatlan elemekből áll össze. És mi a helyzet egységességgel a szövegek szintjén? A szenvedéssel, határokkal, költözéssekkel felszabdalt valóságot a költő a költészettel igyekszik egybetapasztani. A líra azonban sokszor éppúgy darabol, csak máshol húzza meg a határokat, és metaforái révén más létezőket fon egybe.  Jellegénél fogva mégis mindig inkább teremtő, mintsem ártó energia. Ezért nem fáj annyira, ha a költő az mondja: „Létezik egy ország, ahol a házak / ablakában ülő tücsköket / megfojtja az éjszaka.”

            A Kővé zsugorodott ország című kötetben visszaköszön az Amire csak a fák emlékeznek kötet szövegeinek természet-szakralizáló, a természeti környezetet a benső világgal egybeíró jellege is, ugyanakkor az abszurd hangok is felerősödnek:  „Hetekig, hónapokig / aludtam, míg egy napon bejött a szomszédasszony, / azt kérdezte, kiadhatja-e lakásomat / jó embereknek, akik gondoskodnak a kaktuszaimról. / Nekem szerzett egy csónakot, egy kékre festett / csónakot, / hadd sodródjak a folyóval, létezzek együtt az éggel.”

            Kopriva Nikolett verseiben egy olyan világot rajzol meg, ahol már „az ördög sem emlékszik semmire”, ahol a valóság térképpé válik, s amelyben az is megeshet, hogy a „szél egy dühös öregember”, vagy az ember meglátja magát a saját dédapja álmában. A kifejezetten sajátos líravilág-alkotó elemek mellett azonban az intertextualitás eszközével is él: a Napraforgók és hóesés című vers Ady-parafrázis is lehetne, logikája is hasonló; nem csupán a szemek szépsége, hanem a „helyesen látni tudás, a titkokat meglátni tudás” képessége is kapcsolódik hozzá: „Neked adom a szemem, / lásd, felém nyúlnak a fák reggelente, / kitépik hajszálaim, hogy lombjukon viseljék.” A negyedik versszakban pedig Petőfi sorai is visszhangoznak, beidőződnek, új jelentésárnyalatot kapva elevenednek meg: „Még zöldel a nyárfa az ablak előtt”, bár a téltől, haláltól való egzisztenciális szorongás hangja itt is megjelenik.

            A kötet egyik legszebb verse a Hét születés; itt nem csupán a környezetével eggyé váló ember képe, hanem az időben, hangulatokban feloldódó, parttalan identitás megtisztító erejét is átélhetjük: „Amikor elhallgatsz, akkor tűnik fel, / hogy minden csak varázslat” –  hangzik a zárlat. Talán ez a kötet is épp ilyen, csak amikor az olvasó becsukja, és hagyja érlelődni magában a sorokat, akkor egészülnek a versek igazán valódi értékükké.