Pihenő
Hangadó
e reggeli forgatagban
a város szinte észrevétlen
benned csak egy gondolat van
kizársz minden mást egészen
a gondolat nem tudod hogy
honnan jött és hová tarthat
valami nagy szövettestből
kitépted majd visszavarrtad
előtte még átmostad jól
kiszínezted keretezted
s csak erre a mai napra
felöltötted jelmezednek
Pihenő
nézem a fenyvest álmatag
a dombtetőt az ágakat
felhőket húz a szél felém
fény ragyog át az ég szemén
milyen rövid e pillanat
a nap lemegy a tó befagy
s ha elszámolok hetvenig
hetven év közben eltelik
Egyetemes kétség
azt kéred, hogy bízzak benned,
de hogy tehetném, ha szemem és fülem
megcsal, ha tapintásom mögött
érzékeny csillagködök húzódnak,
a részecskék apró kivetülései
mímelik jelenemet, és hiába töröm
agyam kifulladásig, ha közben
az anyag valami antianyaggal játszik,
és aminek látszik, nem az semmi sem
Izolált egység
utcafrontról hátsó ablakokból
kinézek egy szűk csatornán
a szűrt fényből egy keskeny sávra
túl a láthatatlan formán
túl a nem hallható sávok
hullám-mintázatain
két ízhatás keresztmetszetében
mely az édes és a keserű
súlypontban mikor hová tolódva
tapintok egy kontúrt mely egy öl egy én-idom
az én határaim amiről tudom
hogy néhol találkozik azzal
ami nem én vagyok
miközben föloldódom teljesen
a föl nem fogható síkbéli
hömpölygő adatfolyamban