A törött dolgokat halk szépség lakja

A vonakodó 

Milyen szomorú a szeme és 
erős az illata, mint a halottaké. 
Zavar, hogy itt van, mindenhol, zajtalan,
hogy nem kér, és nem is tart számon. 
Néma, mint az állóvíz, 
amiről sosem tudtam, mi korhad az alján, 
de már nem kavarhatja fel
idegen kezem. 

Magánügy

A törött dolgokat halk szépség lakja,
nincs szem, mely belenézzen.
Cérnaszálat a nyílt seben
végighúz egy idegen szó,
és a felsírót nincs kéz, mely ölbe vegye,
amíg meggyógyul abból, amire nem emlékszik.

Míg kigombolja magából a
a jégüres csillagokat,
nagy cseppekben eső hullik,
és úgy kopog az emberi vállon,
mintha apró kavics potyogna az égből.

Majd elég a kanóc, és ott marad a viasz.
És olvadnak az üresen hagyott szemek.
Olvadnak a tükörjég csillagok.
Olvad a most, a már, a rég,
a közös és az egyedül,
kinn olvad, legbelül.

Szánts helyet 

Szánts nekem helyet a szemedben,
mert azt ígérted, nekem adod a szobát, 
ahová befúj a kulcslyukon a szél, 
és fejeddel szeget vertél a falba, 
amire a megfelelést akasztottad, fakeresztben. 

Szánts nekem helyet a szemedben, 
mert megszülettem, 
hogy megsirassalak, 
ha váratlanul téged kéne megsiratni.