Ha majd eleget nézik
Amor aeternus
az óra amelyben újratanulom nevedet
csendes semmittevéssel telik –
ezt nemegyszer írtam már neked
talán a szemem lett fáradtabb
nem ért nem kérdez
hozzáöregedett a feledéshez
de lépésről-lépésre hallom még járásod
jöttedet csak és ittmaradt visszautad
valami nagy-nagy sötétség ömlött rád
és nehéz szárnyával betakart
csak azt nem tudom hol vagy
a kialudt tűzben a meleg hamuban
új neved egy letűnt isten hatalma
mi bármikor kész a fellobbanásra
Ecce homo
amikor arról olvastam
hogy testünkben
a véredények hosszúsága
96.000 km
s hogy ez a távolság
két és félszerese
a Föld kerületének az Egyenlítőnél
levelet írtam a párizsi községtanácsnak
ki mintegy negyed évezrede
egyszerű többséggel megszavazta
hogy nincs Isten
sem az égbe sem a tudatba
hogy mit írtam benne
a tétova tavasz titka marad
ki nem tudja virágozzék
vagy várja a sokadik havat
földet is raktam a borítékba
páncélban őrzött keleti magyart
és századokra elég mennyország illatot
de végül a címzetthez nem Párizst írtam
hanem Magyarországot
Ha majd eleget nézik
A Holdat nem láttuk. De az ég világos volt. Bizonyára a sok csillagtól. És én ezért, a kifejezhetetlen értékű, festményeket megszégyenítő, mindent megélt és minden túlélt ég látásáért vágytam ki a nagyvárosból. Az ítélet elől örökösen bujkáló, megvilágított éjszakából, a becsukott szemen át is világító ég alá vágytam. Innen érkezik reggelente a Nap a Földre, és este itt szereti el a Hold a Naptól a Földet. Az égen.
Zuhanyzás után, pizsamában fekszünk ki a teraszon leterített pokrócra égnézőbe. A sötétedés hozza magával a fokozatos lehűlést is. Takaróra is szükség van. Nincs két egyforma este, nincs két egyforma csillag. Így van, vagy sem – oly mindegy. Így látom. Gondolatban többször hozzáfogtam kimondani azt, ami akkor ott, a teraszon eszembe jutott. Oly régről őrzöm, és még soha nem mondtam senkinek… Amikor néha eszembe jutott: elpirultam. Öregbeszéd. Kitalálták. Költészet – el kellene felednem… De nem tudtam. Nem tudtam elfeledni. Kihasználtam a pillanatot, hogy a gyerekek csendben vannak, és megszólaltam. Tudjátok, hogy onnan föntről, akik néznek minket, ugyanazt látják, amikor ide, a Földre néznek, mint, amit mi látunk, amikor az eget nézzük? Fénysejteket. A gyerekek nem szólaltak meg. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy nem is mondtam, csak gondolatban? Nekik mi vagyunk a csillagok, mindig ezt mondta nagyanyám. Testünk eltakarja bennünk a fényt. De kellő távolságból meglátszik, hogy testünkben van egy csillag. Fénysejt – ragoztam tovább. A gyerekek hallgattak. Talán arra gondoltak most is, amit nem egyszer mondtak is: Az öregjeidnek nagyon furcsa dolgaik vannak. Ha úgy volna, amint anyóm mondta, az űrturisták már rég közhírré tették volna, hogy az égről nézve az ember egy fénypont… Igaz, hogy nem ilyesféle ügyek tisztázása miatt hódítják meg az univerzumot, de ha így volna, amint nagyanyám beszélte, bizonyára észrevették volna.
Néhány nappal később, vasalás közben hallgattam egy előadást, amelyben egy fizikus arról beszélt, hogy ha feltörjük az anyagvilág mérhető legkisebb egységét, a részecskét, egy apró fényt találunk benne. Nem is pusztán fényt, hanem fényhullámot. Ez pedig arra utal – fogalmazott a fizikus –, hogy az aprócska fény, a szikra kapcsolatban, párbeszédben van, egy másik fénnyel, vagyis: a nagybetűs Fénnyel. Ez így olyan különlegesen hangzik, mintha költészet volna, s szívesebben hívnám is annak: költészetnek. De maradjunk meg a fizikánál. Bennem ugyanis békésen megfér egymás mellett a művészet és a tudomány. Sőt, amikor egyik is, másik is ugyanarra a felismerésre jut, nevezetesen arra, hogy az ember mélyén fény „lakik”, akkor, meglehet nem zuhant le repülőgép, nem támadta meg egyik ország a másikat, és nem jött közelebb a kilátásba helyezett összeomlás, szóval, az égvilágon semmi szóra érdemleges nem történt, csak a művészet és a tudomány egyet állított, nos, amikor ilyen történik, az én naptáramban az egy világtörténelmi esemény. Láthatatlan és jelentéktelen, ahogy a lényeg, általában.
Egy ideig még agyalok azon, hogy a gyerekektől megkérdezzem, hallották-e, amit mondtam, hallották-e, hogy nagyanyjám azt mondta, az égről nézve az ember csillag, fénysejt…túl közel vagyunk egymáshoz, ezért nem látjuk egymásban ezt a fényt, de végül nem szólaltam meg. Nem azért, mert arra gondolok, hogy majd az iskolai fizikaórán megtanítják nekik az igazságot, hanem azért, mert hiszek abban, hogy ha eleget nézik az eget, maguktól is rá fognak jönni az Igazságra.
