Egy nyári versről nyáron
Kevés nyári vers él olyan elevenen a magyar irodalmi emlékezetben, mint Kosztolányi Dezső Most harminckét éves vagyok. Nyár van kezdetű költeménye, A bús férfi panaszai egyik kiemelkedő darabja. Sokszor meglepődöm azon, hogy a joggal modernnek tartott Kosztolányi a lelke mélyén mennyire hagyományos költő. A modern jambikus verselés lovagjának szellemi gyökerei milyen mélyre nyúlnak vissza a magyar irodalom előidejébe, csakhogy nála ez az ősi réteg annyira rejtetten van jelen, hogy szinte észrevehetetlen.
Hogy a Most harminckét éves vagyok… című költemény is ezen az ősi magyar vershagyományon nyugszik, azt szinte csak verstani megközelítéssel lehet kimutatni. Erre teszek kísérletet a következő néhány bekezdésben.
Ki vette eddig észre, hogy e vers nyolc szótagos sorai jórészt az ősi, ütemhangsúlyos nyolcasunk alapján 4/4 szótagra feleződnek, és így ritmizálhatók (a sorvégeket dupla perjellel, az ütemhatárokat eggyel jelöltem): „Most harminckét / éves vagyok. // Nyár van. // Lehet, hogy tán / ez, amire // vártam. // Egészséges / bronzarcomat // aranyfénnyel / veri a nap // és lassan // megyek fehér / ruhában a // lugasban.”
Eddig – mint láthattuk – a különálló, kezdetben két-, majd háromszótagos rövid rímsorok kivételével teljes volt a felező nyolcas hegemóniája. A ritmus rendkívül hagyományos, dalszerű, sőt – mondjuk ki – népdalszerű. Az ütemek azonban alig hallhatók ki. Ennek egyik oka az lehet, hogy a szólamok értelmileg és nyelvtanilag összetartozó egységeket metszenek ketté.
A nyolcas sorok sormetszete először a következő két sorban csúszik a szó belsejébe; az ütemhangsúlyos ritmus itt bicsaklik meg először: „Pipámba sár/gálló dohány, // a füstje ké/kes halovány.” A metszet – mint a pipa füstje – egészen halovánnyá válik, és minden olvadni kezd a nyári hőségben, még maguk a szavak is. Ezzel a költő az álomszerűséget érzékelteti, még ha önkéntelenül, tudattalanul is. A kontúrok „bomlása”, a világ összemosódása a következőkben tovább fokozódik.
A nyolcas sorok ugyanis ezután hosszabbodni kezdenek, akár a nyári napok: a hosszú sorok előbb kilenc-, majd tizenegy szótagossá válnak, míg a rövid rímsorok négy szótagosra bővülnek. A felező nyolcas emlékét ezen túl már csak ezek a négyes ütemek őrzik, mert a következő sorok metszete már az ötödik vagy a hatodik szótag után kerül: „A fák alatt egy / kerti széken // alszik szelíden / feleségem. // A küszöbön fiam. / A szeme kék láng, // nagy szőke fej.”
A rövid rímsorok fokozatos hosszabbodása is figyelemre méltó: előbb két-, aztán három-, végül négyszótagosak lesznek. A vers egyik legfontosabb formai megoldása, hogy a jelen időben megfogalmazott első rész a költemény tükrös szerkezetének köszönhetően múlt idejűvé alakul: „Ha haldoklom, / ezt suttogom. // Nyár volt.” Itt már egészen tisztán kihallható a kétütemű nyolcas, mert nyelvtanilag és értelmileg is feleződik a sor. A folytatásban azonban ismét a szó belsejébe csúszik a metszet a jajongás egzaltáltságának érzékeltetése miatt: „Jaj, a boldog/ság máshová // pártolt.” A következő nyolc sor nyolc szótagos futamai viszont ismét tisztán és pontosan feleződnek.
Olyannyira, hogy még a tizedik sorban is helyreáll a négy-négy szótag rendje: „a füstje kék / volt, halovány”. Pedig jelen idejű alakjában („a füstje ké/kes halovány”) „rontott” volt a sormetszet.
Formai szempontból számomra ez a költemény egyik legszebb megoldása. Mit fejez ki ezzel a költő? Azt a tartalmi nyelvre is lefordítható, mindenki számára ismerős tapasztalatot, hogy az emlékezés sokszor megszépíti a múltat. Ami a jelenben még hibás, az az emlékezetben bizony hibátlanná válik.
A versben egy másik helyen is „szépül” a ritmus. Míg a jelen idejű részt lezáró két sor („Vad délután, / a föld parázsló. // Részeg virágok / és darázs-szó”) eltérően tagolódik – az első 4/5-ös, a második 5/4-es ritmusban –, addig múlt idejű alakjukban már tökéletes harmóniába simulnak, hiszen mindkét sor 5/4-es tagolást kap: „Vad délután volt / és parázsló. // Részeg virágok / és darázs-szó.”
Fontos megemlíteni, hogy a vers hosszú sorai mind a modern időmértékes jambus jegyében íródtak, vagyis egyszerre ütemhangsúlyosak és időmértékesek.
Eddig azt hihettük, hogy ennek a nyári versnek a bámulatos és megismételhetetlen hatása kizárólag tükrös szerkezetéből fakad, abból, hogy a jelen idejű sorokat a költő a vers második felében „egyszerűen” múlt időbe helyezi. Mostanra azonban láthatóvá vált, hogy a költemény erejének másik forrása az ismerős, népdalszerű ütemhangsúlyosság alig észrevehető, mégis mindent átható jelenléte.
A mű máig ható formai tanulsága véleményem szerint az, hogy a polgári, az urbánus és a népi hagyomány, valamint szellemiség nem egymást kizáró világok. Kosztolányi költészetében az ütemhangsúlyos és az időmértékes verselés, a népi és a városi hagyomány természetes egységgé olvad össze. Ennek feltétele a belső késztetés, a tehetség és a tanultság harmonikus együttléte.
