A tárgyalás

Zoltán fásultan, teljes letargiában ücsörgött a vádlottak padján. A tárgyalás iszonyúan elhúzódott. Valójában már nem is figyelt a körülötte zajló dolgokra. Az ülnök közömbös arcát nézte. Mintha annak is máshol járna az esze.

A két tanút hallgatva ment el a kedve mindentől. Ő nem keresett tanúkat. Nem gondolta, hogy szükség lehet rá. Nem is értette, hogy lehetett egy bolhából ekkora elefántot kreálni… Most is csak azért kapta fel a fejét, mert az ügyész azt mondta:

– …kiskorú személlyel szembeni erőszak és bántalmazás miatt…

Dühösen pattant fel a székről. Az ügyvédje, kirendelt védő volt, mert ő ezt sem érezte fontosnak, hogy képviselje valaki, próbálta visszatartani, de már nem lehetett megállítani:

– Ez hazugság! Nem bántalmaztam! Csak a gallérjánál fogva leemeltem az ülésről…

– A vádlottat felszólítom, hogy üljön le! Figyelmeztetem, nem sértheti meg az eljárásrendet! Különben kivezettetem… – utasította rendre határozottan a bíró.

Zoltán tehetetlenül visszahuppant. Az az esős délután jutott eszébe, amikor udvariasan felsegített egy bottal közlekedő idős nénit a zsúfolásig megtelt villamosra. A néni megköszönte, majd kapaszkodót keresett, mert a villamos elindult, de csak az őt felsegítő fiatalemberbe tudott csimpaszkodni.

A legközelebbi ülésen középiskoláskorú gyerekek röhögcséltek. Valami videójátékkal szórakoztatták magukat. Zoltán megérintette a közelebb ülő fiú vállát:

– Add át a helyed a néninek…

Semmi reakció. Mintha nem is hallotta volna, hogy hozzá szóltak.

– Légy szíves! – próbálkozott újra Zoltán. Hasztalan, mert a srác rá se hederített, a játékkal volt elfoglalva.

– Hagyja csak, kedves, máskor is volt már, hogy állva kellett végigdöcögnöm az utat – mondta a néni, és a botjára támaszkodva próbálta az egyensúlyt tartani.

Zoltán azonban nem adta fel. Megragadta a fiú vállát:

– A néni szeretne leülni. Légy szíves, add át a helyed! – ezt már hangosan, sokak számára jól hallhatóan mondta.

– Nekem jegyem van… A nyanya meg ingyen utazik – válaszolta nyeglén a srác, de a tekintetét fel sem emelte a mobiljáról.

Zoltánnak elfogyott a türelme. Aznap egyébként is sok konfliktusa volt. A főnöke is vitézkedett vele, nem akarta elengedni a városházára, ahová időpontja volt, de a hivatalban is nehézkesen ment az ügyintézés, elé hoztak egy soron kívülinek bélyegzett ügyet. A munkatársak reakciójából látszott, hogy a soron kívüliség nyilvánvalóan kapcsolati eredetű. Ráadásul alaposan elnyúlt, így a munkahelyére sem tudott visszaérni a megbeszélt időpontra, ami ismét okozott némi feszültséget.

A kölyök reakcióját látva elszakadt a cérna. Megragadta a srác gallérját, és egy erőteljes mozdulattal lerántotta az ülésről.

– Tessék leülni! Van itt egy szabad hely! – mondta, és az üléshez segítette az idős hölgyet.

– Igazán nem kellett volna – pironkodott a nénike.

– Ezek a mai kamaszok hírből sem ismerik az udvariasságot. Nem tudom, hogy nevelték őket – mondta egy szintén állva utazó középkorú asszony. – Bárcsak mindenhol akadna valaki, aki a helyére teszi az ilyen anyuka kedvenceit! Engem a múltkor felszállás közben taszított félre egy tolakodó semmirekellő. Leesett a szemüvegem, egy másik gyerek meg rálépett…”

Zoltán tekintete a távolba révedt. Nyolcvankét éves nagymamáját látta maga előtt, akit pár hónappal ezelőtt a mozgólépcsőn löktek meg a metróhoz rohanó kamaszok. A vasárnapi istentiszteletről tartott hazafelé. Elvesztette az egyensúlyát. Lezuhant. Az elmeszesedett öreg csontok már nem bírták. Csigolyatörés. Meghalt.

A nagymama arca jelent meg most is előtte. Mosolygott. Pokoli nehéz élete volt, de szeretetmosolyra mindig telt az erejéből. Erős és makacs teremtés volt. Nem tartott igényt segítségre. Önellátó volt az utolsó pillanatig. Azt mondta, amíg bírja, csinálja a ház körüli teendőket is. Ez tartja életben. Hogy képes gondoskodni magáról. Egyik gyermekének vagy unokájának sem akart a nyakába akaszkodni. Ha meglátogatták, akkor besegíthettek apró dolgokban, de ennél többet nem fogadott el… „A szívem a tiétek” – ezt mondta Zoltánnak, amikor utoljára nála járt, és búcsúzáskor magához ölelte.

Ott volt vele akkor is, amikor az ítélethirdetésre sor került. A ködös távolból hallotta még, hogy a bíróság bűnösnek találta, de az indoklás már nem jutott el a tudatáig… A nagymama tekintetébe kapaszkodott. Érezte, hogy megsimogatja a fejét. A nagyinál ez volt a legnagyobb dicséret. Ha magához ölelte, és megsimogatta a buksiját…