Borzongató álmok Észtországból

A balti országok titokzatos világot alkotnak Európa mentális és kulturális térképén, legalábbis az általánosságban vehető, mainstream impulzusok szintjén. A nordikus észak-európaiságot eggyel északabbra találjuk, a kelet-európai (sőt: kelet-közép-európai) meghitt koszlottság ethoszát meg mi magunk nyúltuk le szomszédainkkal. Milyen kultúrföldrajzi táj Észtország? Északkelet-Európa…? Egy dolog biztos: a Piret Raud írásait tartalmazó miniantológia, amivel nemrég találkoztam, némi segítségünkre válhat, ha a kortárs észt irodalom, kultúra iránt érdeklődünk.

A puhafedeles, füzetszerű könyvecske jólesően underground benyomást kelt, a minimalista borító elképesztően ötletes és titokzatos a nyúlmaszk mögé bújó (egyelőre) ismeretlen lénnyel. Nyolc rövid elbeszélést (nyolc fordító munkája) találunk benne, meg egy interjút a szerzővel. Piret Raud a legtöbbet fordított észt író, hazánkban sem ismeretlen, két gyerekkönyvét olvashattuk eddig magyarul. Az észt szerzőket bemutató breviáriumsorozatnak egyébként ez a tizenharmadik kötete. Nem is tudom hirtelenében ehhez fogható gyönyörű példáját idézni annak, amikor minimális pénzből, nagyon jó ízléssel és hatalmas lelkesedéssel készül remek kiadvány. Ez nem keményfedeles-tűzijátékos kötet, ami a kirakatok királya lesz és aminek a bevételeit a kiadó már előre kalkulálja az üzleti tervben, hanem olyan lelkes irodalmárok szerelemmunkája, akik szeretnek észtből fordítani.

Közöttük is vannak ismertebbek, tapasztaltabbak és pályájuk elején állók. Nem tudhatom, mennyire hangolták össze szövegeiket a munka során, de az bizonyos: ha a kötetben nem lennének feltüntetve, azt is hihettem volna, hogy mindez egy ember munkája. Talán Piret Raud viszonylag egyszerű stílusának, talán valami közösségi kohéziónak köszönhetően a könyv nyelvezete teljesen egységes. Nekik köszönhetjük az olvasnivalót: Hartmann Noémi, Kőhalmy Nóra, Lengyel Tóth Krisztina, Márkus Virág, Patat Bence, Segesdi Móni.
A monokróm, firkaszerű, az elbeszélések hangulatát erősítő illusztrációk pedig Anne Pikov munkái.

A történetekben az elbeszélő főhős, az egyén mindig valamiféle nálánál hatalmasabb erők árjában sodródó entitás. Az elbeszélő nem analizál, nem elemez, a legabszurdabb, legképtelenebb helyzeteket is maguktól értetődőknek fogadja el, nem helyezkedik kívül a hol nyíltabban, hol rejtettebben ellenséges, fenyegető szituációk rendszerén, bár minden esetben aktív cselekvő; ám buzgólkodjék bármennyire, aktivitása nem jelent kiutat a bizarr eseményeknek való kiszolgáltatottságából, sőt, inkább fokozza a fenyegetést.

Ilyen értelemben Piret Raud itt olvasható írásait éppúgy tekinthetjük afféle kafkai, mint lovecrafti világszemlélet jegyében fogantaknak: az egyén titokzatos, fölfoghatatlan, megmagyarázhatatlan erőknek van kiszolgáltatva, az elbukás minden küzdelem mellett és ellenére is bekövetkezik.

És itt nem is az a legérdekesebb kérdés, hogy miért van ez. Illetve érdekesnek épp érdekes, csak nem igazán vezet minket semmilyen megnyugtató megértéshez, megfejtéshez – legalábbis olyanhoz nem, ami halandó emberi léptékünkön belül nyújthatna vigasztalást. Miért változik Gregor Samsa szörnyű féreggé? Miért akarják elpusztítani az emberiséget Lovecraft téren és időn túli szörnyistenségei? Miért akarja Piret Raud novellájában a démonszerű kislány hangyák seregével megsemmisíteni szomszédja könyvtárát és kertjét? Miféle kimondott célja van a rombolás erőinek?

Ám sajnos nem krimiket olvasunk, ahol a gyilkos, a gonosztevő indítéka minden esetben feltárul, a lélektani vagy gazdasági motivációk mindenképpen felfejtődnek, s ha a szerencsétlen áldozatot már nem is támaszthatjuk föl, biztonságérzetünk azért helyreáll, hiszen minden azt sugallja: a világunk alapvetően rendezett, vannak biztos erkölcsi törvényeink és normáink, az ezektől való eltérés pedig nem törvényszerű, hanem kivételes, és előbb-utóbb valamilyen retorziót von maga után – a normalitás nevében.

Piret Raudnál, akár csak Kafkánál vagy Lovecraftnál, a normalitás pusztán egy vékony fátyol, ami bármelyik pillanatban átszakadhat, s át is szakad. Főhőseinket pedig a közmegegyezésesen „normális” világ sem védelmezi, épp ellenkezőleg, teljesen kicsavart ítélettel löki még mélyebbre a végzethez vezető szakadékba, mint a már említett kislány (aki egy titokzatos módon vezérelt hangyasereggel cafatonként elraboltatja, majd elégeti szomszédja könyveit) esetében a Háború című írásban:

„– A gyerekekkel általában kedvesebbnek kell lenni – váltott szigorúbbra Kitty hangja. – Türelmesebbnek. Megértem, hogy azok a nők, akiknek nincs saját gyerekük, úgy gondolkodnak a világról, hogy az utolsó fűszálat is le kell simítani és az utolsó porcicát is el kell távolítani, de az igazi élet nem ilyen. Az igazi életben szar van és pelenka és káosz, de szeretet és megértés és törődés is, mindaz a szépség és jóság, ami elviselhetővé teszi az életet.

– Na igen – feleltem engedékenyen, és nem mondtam el, hogy az a gyerekszörnyeteg már jó ideje kinőtt a pelenkás korból, és itt az ideje, hogy megtanuljon felelősséget vállalni tetteinek következményeiért. Gyermekgyűlölőnek gondoltak, a helyes és a jó ellentétének.
De Kitty nem tágított.

– Ne vedd zokon – mondta –, de általában túl sok benned a harag. A harag nem jó dolog. A dühös energia végül ellened fordul. A gyűlölettel önmagadat mérgezed!

– Elégette a könyvtáramat, persze, hogy haragszom rá! – A világ nem egyszerű hely, ahol minden fekete-fehér! – sóhajtott Kitty. – Nem skatulyázhatod be a dolgokat úgy, hogy az egyik jó, a másik meg rossz. Ez egyszerűen nem igaz!

– A könyvek égetése mindenképpen rossz! – próbáltam védekezni, de rögtön megértettem, hogy Kitty egyáltalán nem is figyel arra, amit mondok.”

Tehát nem elég szegény főhősünknek, hogy az irracionalitás az ő személyes világának elpusztítására törekszik, még a normális világ is ellene fordul, őt bélyegezve meg. Erről a megbélyegzésről egyébként könnyen eszünkbe juthat szép új világunk megannyi botrányos és embertelen méltatlansága, amivel többek között az áldozathibáztatás címszava alatt találkozunk a sajtóban, rosszabb esetben személyes életünkben. Csak éppen Raudnál valami teljesen kitekert, bizarr, triplafenekű gondolatjátékkal az áldozatiság minden karakterjegyét viselő kislány lesz a gonosz tettes.

Persze a szimbolizmus, szürrealizmus, vagyis a magyarázat minimumától való ódzkodás a szerző részéről kellően homályossá teszi a cselekményt ahhoz, hogy ne ismerhessünk föl közmegegyezéses gonoszt (halkan jelzem olvasómnak: bármennyire részletezem e novella cselekményét, bőven akadnak majd benne meglepetések megjegyzéseim olvasását követően is. Sőt: a történet rétegeinek felfejtése megérne egy egyetemi tanulmányt is). Habár a kislánynak csakugyan van pár gesztusa, ami akár egy olcsó horrorfilm démontól megszállt tucatkarakterévé is tehetné, a gonoszság, a pusztító erő valódi mivolta itt is láthatatlan, alkalmankénti testet öltése pedig esetleges, illetve többértelmű.

A totális pusztítás agyatlan, külső erő által irányított entitásaként megjelenő hangyasereg olvastán könnyen felidézzük Dalí entropikus képeit, vagy épp tulajdonítunk apokaliptikus jelentőséget az egykor a szorgalom, napjainkban egyre inkább (számomra is átélhetőbb módon) a végső lebontás toposzának. Vagy ott van a bálványszerű kertitörpe, ami a mindnyájunk számára elsőkörös gondolatként jelentkező tucatgiccs toposzán túl afféle átjárójaként szolgál a gonosz erők számára. Ám a kiindulópont, az őseredet felderítetlen, megmagyarázatlan marad.

Az örökölt és továbbörökített tehetetlenség dermesztő példázata, egyben a női–asszonyi kiteljesedés tragikus gátjainak allegóriájaként is felfogható A pad című novella. A faluba férjével újonnan költözött fiatal nőt a padon üldögélő öregasszonyok invitálják maguk közé a bálban. Az invitálás és az egész beszélgetés iszonyú kellemetlen, valami megmagyarázhatatlan erőnek engedelmeskedve azonban főhősünk itt sem képes kilépni a helyzetből, még mással táncoló férjét látva sem. Szó szót követ – egyik vészjóslóbb, mint a másik –, majd hősünk valami téren és időn átlépő fátum örvényébe kerülve már maga invitálja a padra a következő fiatalasszonyt…

Értő – vagy legalábbis az értő olvasás látszatát makacsul fenntartó – olvasóként önfeledten gyönyörködünk minden olyan motívumban, ami kortárs irodalmunkban különösebben észrevehető szándék nélkül enged minket asszociálni bármilyen jelenségre. Piret Raudnak érezhetően nincs „művészi programja”, valamiféle ösztönös jó ízléssel kerül minden gesztust, amitől a dolog kapcsolatba hozható lenne az „érzékenyítéssel” és más direkt hívószavakkal, amik most olyan jól csengenek a mainstream általános blődliségében. Itt mindent, amire az olvasó gondolhat, amit felfedezni vél, a hömpölygő szürrealizmusból és szimbolizmusból kell kihalászni.

Mindezekre, valamint az újdonságokra, no meg a bőrünk alá kúszó északi hangulatra nyitott olvasóknak ajánlott.

Olyan ez a könyv, mint egy halk, megkönnyebbült sóhaj furcsa világunkban. Ha két ország kapcsolatáról szólnak a hírek, általában nagy dolgokról beszélnek: olajfúró tornyokról, atombombákról, meg effélékről. Pedig az ilyen kis könyvecskék valamivel többet érnek és tovább is tartanak.

Piret Raud breviárium. Kultipleks & Pluralica, 2025. Illusztrálta: Anne Pikov. Fordította: Hartmann Noémi, Kőhalmy Nóra, Lengyel Tóth Krisztina, Márkus Virág, Patat Bence, Segesdi Móni.