Langyos ólom

„Nemes érzemények” prózában és zenében – Jókai és Liszt című rendezvényével zárta a Jókai-bicentenáriumot a Magyar Írószövetség Csongrád-Csanád vármegyei írócsoportja, az Areión Kulturális Egyesület és a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Regionális Műhelye. Az estet február 20-án Aradon, 25-én Szegeden láthatta és hallhatta a közönség. A két eseményen Bene Zoltán József Attila-díjas író és Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, filmesztéta kifejezetten erre az alkalomra írott Jókai-inspirációi mellett Liszt Ferenc művei hangzottak el a Szeged Classic Trio (Varga Laura fuvolaművész, Klebniczki György zongoraművész és Vizsolyi Lívia fagottművész) tolmácsolásában. 
A következő novella Reke Balázs írása.

Az útszakasz, ahová kiértek a ligetes rész után, pusztaságba vezetett. Mindent végigperzselt a napsütés, a cserepes földből kimeredő száraz gazokat rázta a szél. Kőhajításnyira az úttól egy magányos fa állt, öreg kőris, csak úgy odanőtt valamikor, a lombja hézagain átvágtak a napsugarak. A kocsi kerekei folyamatosan ugráltak az apró köveken, amiket nem tudtak sem a lovak, sem a kerekek beletaposni a kemény talajba.

Ahogy a férfi odébb húzta a kocsiablak négyszögét eltakaró függönyt, hirtelen nem is tudta, hogy hol járnak pontosan. A hajtó ostorának pattogását hallotta, és a kiáltásait, ahogy a lovakat sürgeti, de az utazás szokványos zajai most tompának tűntek. És ugyanez a tompaság telepedett a férfira is, ahogy az ülésbe süppedt. Egyedül ült a félhomályos fülkében.

A kocsi hirtelen lassítani kezdett, a kocsis folyamatosan fékezte le a lovakat. A férfi csak a porfelhőt látta, amit a lovak patái vertek fel, amikor újra kinézett az ablakon. Megálltak. A kocsi körül kavargó porkötegek szürkének tűntek, elfedték egy kis időre a napfényt. A férfi beszédet hallott, de az egészből nem tudott kihámozni semmi érthetőt. Éppen, amikor rászánta volna magát, hogy kilépjen a fülkéből, hogy megnézze, mi történik, kinyílt a kocsi túloldali ajtaja.

Egy katona nézett befelé. Huszár egyenruhát viselt, de a mundér eredeti színeit elfedte a vastagon rárakódott pusztai homok. Füttyentett valakiknek, és anélkül, hogy szólt volna a férfihez, szélesre tárta a kocsiajtót, és intett, hogy oda pakolhatnak a padlóra. Két rongyos egyenruhájú baka jelent meg, nehéz ládát cipeltek, fölrakták a kocsira, aztán bepakoltak legalább egy tucat puskát. A fegyverek tusát a kocsi padlójának támasztották, a csövét az ülések fejtámlájának. Közben a huszáregyenruhás a kesztyűjével ütögette le magáról a port, és nem is nézett a kocsiban ülő férfira, majd amikor a katonák végeztek a pakolással, újra intett nekik, és becsapta a kocsi ajtaját.  

Rövid szóváltást követően a kocsi nekilódult, olyan lendülettel vágott neki az útnak, hogy az ülésnek támasztott puskák oldalra borultak a férfi vállára, aki próbálta lelökdösni magáról a fegyvereket, de egyre csak belegabalyodott a szíjakba, és a hőségben felforrósodott puskacsövek acélja égette a tenyerét, ahogy hozzájuk ért.

A láda ellenben olyan súlyos volt, hogy meg sem mozdult, miközben a kocsi száguldva vette be a kanyarokat, néha a férfi úgy érezte, mintha a jobb oldali kerekek a levegőbe emelkednének. Megkapaszkodott az ablakkeretben, és közben a ládán lévő dombornyomatot nézte, a szépen kidolgozott, sellőszerű alakot, aki a kezében lecsavarodó pergamenköteget tart. Egy nyomda jelzése volt. A ládát nem zárták le lakattal, csupán egy hosszú, durvára kovácsolt vasretesz szorította le a tetejét. A férfi lehajolt, és a tenyerével addig ütögette oldalra a reteszt, amíg az ki nem hullott a sínből, majd felnyitotta a ládát. Talán ezernél is több golyó volt benne, látszott rajtuk, hogy idő szűkében öntötték, és kapkodva csípték le a fogóval, az ólomgolyók egyik oldalán hosszanti csík futott végig. A férfi beledugta az ujjait a langyos gömbök közé, és valami furcsa érzés futott végig rajta, amikor a kézfeje fölé összegördülő súly már megakadályozta abban, hogy bármerre is mozdítani tudja a kezét.

Ekkor hallotta meg a dörrenéseket. Kihúzta a kezét, és visszacsapta a láda fedelét. A függöny résén át tisztán rá lehetett látni az apró dombra, ahol a tüzérségi ütegeket felállították. Hatfontos ágyúk, alig négy darab. Tüzeltek, és a torkolattűz mögött kiömlő szürkésfehér füstcsóva lassan terült el a domboldal füvén.

A kocsi felkaptatott egy kisebb emelkedőn, és megállt a sátrak mögött. A lövegek éppen elhallgattak, de a dobok nem, verték az ütemet a domboldalról lefelé hullámzó balszárny egységeinek. Szemben az ellenség iszonyatos tömegei, onnan a dombtető magasából egészen szabályos téglalapoknak látszottak.

A férfi nézett kifelé a kocsiból, de nem bírt megmozdulni. Ujjai görcsösen szorultak az ablakkeretre.

Több tucatnyi baka rohanta meg a kocsit, és mindkét oldali ajtót feltépték, majd adogatták ki a puskákat, ketten megragadták a ládát is, és leemelték a fülkéből, majd futva vitték előre a sátrak közötti poros utakon. Egy őrnagy egyenruhás katona megragadta a kocsiban ülő férfi vállát, kihúzta onnan, és miután az a porba rogyott, talpra állította.

– Talpra, jóember! – kiáltotta az őrnagy, de az utolsó szavai beleolvadtak az ágyútűz dübörgésébe. Leporolta a férfit, a kalapját lecsapta a fejéről, a helyére honvéd sipkát rakott, és átvetett a vállán egy katonai táskát. – Ebben van a lőszer. Hat kész töltet, utána szurony van, vagy üssön a puskatussal!

– De én nem vagyok katona – hebegte a férfi.

A tiszt válaszra sem méltatta, a kezébe nyomott egy puskát, megragadta a vállát, és addig vonszolta, amíg el nem értek egy csapathoz, amely éppen felfejlődőben volt. Odalökte a bakák közé. Alig voltak százan. A katonák arcán a veríték patakokat vágott a porba, lihegtek és fújtattak a hőségben.

Odalent a lapályon egymás után dördültek el a sortüzek, és a balszárny lassan hátrálni kezdett, majd amikor a lovasság berontott közéjük, felbontották az alakzatot, és futottak vissza a domb felé.

– Őrnagy úr! – hallatszott az egyik tüzértiszt hangja. – Nincs mivel lőni!

– Állítsanak az irányzékon, kartácstűzre töltsenek! – ordította az őrnagy, és közben felült a lovára. – Gyalogság kettes oszlopba, szuronyt fel! Meg kell állítanunk a lovasságot, vagy a tábor elveszik!

A gyalogság rendeződni kezdett, a lovaskocsiból kirángatott férfi nem tudta, hogy mitévő legyen, ide-oda lökdösték a bakák. Végül az első sorban kötött ki, ahonnan hátrálni nem tudott volna, oldalról pedig szorosan fogta az alakzatba rendeződött katonák válla. Érezte, hogy reszket a lába, sűrűn kapott levegő után.

– Mór, mi a fenét csinálsz te itt? – hallatszott egy hang. Először alig kivehető volt a szemben közeledő lovasság robajlása miatt, de aztán a hang újra szólt, és egy kéz megragadta a férfi vállát, erőtlenül próbálva őt megfordítani.

– Mi a lószar folyik itt, százados? – üvöltötte az őrnagy, aki közben odaléptetett a lován.

– Ez Jókai Mór, hogy került ide? Ki kell vinni innen azonnal, láttam egy kocsit fentebb az úton, valaki rögvest szállítsa el innen! – hadarta a százados, és végre sikerült olyat rántania a katonai táska szíján, hogy a férfi hátratántorodott, és a sorok mögé lépett. A bakák sorfala összezárt előtte.

– Menjenek innen, Petőfi százados, de azonnal, vigyék a kocsit! – harsogta az őrnagy.

A férfi tompának érezte minden mozdulatát, ahogy a kocsihoz vezették. Petőfi elvette tőle a puskáját, és a táskáját, majd a vállára vette.

– Vidd el innen! – kiáltotta a kocsisnak, és bezárta a kocsiajtót.

A férfi az ablakkeretnek dőlve nézte a fiatal költő alakját, mögötte lassan mélysárga színű alkonyat telepedett mindenre. A kartácstűz nem sokkal később szólalt meg, a hangja összetéveszthetetlen volt, ahogy a fémszilánkokat kisöpörte a lőpor az ágyúcsövön, és mögötte csak az üvöltés maradt, az emberek és a lovak hörgése.

Még sötét volt odakint, csak a ház sarkára vasazott olajlámpában égő lángocska oldotta kissé a feketeséget. A macskakövek fénylettek az utcán, pár órával korábban esett egy kevés eső, de csak úgy zajtalanul szitálva.

Az öregember már percekkel korábban felriadt az álmából, mégsem tudott még kikelni az ágyból. A szíve hevesen vert, úgy érezte, mintha a nyakában is dobolnának az erek. A ruhája vizes volt, és savanykás szagú. Mellette, az éjjeliszekrényen egy apróra összezsugorodott gyertya hevert, pontszerű kanóca az azóta megdermedt viaszömledékbe fulladt. Az öregember először a kezeit tapogatta meg, a kézfején a bőr vékony volt és papírszerű, aztán megérintette kissé lesoványodott, puha vádliját, és végül a lábfejét. A lába hideg volt.

Lassan sétált keresztül a szobákon, majd az íróasztalához ült, meggyújtott egy lámpást, és egy tiszta lapra körmölni kezdett.

Nem sokkal azután, hogy a ház belső udvarán a kakas felugrott a kutyaház tetejére, és kukorékolni kezdett, az öregember felkelt az asztalától. A kezében egy lezárt és megcímzett borítékot tartott.

A konyhába sétált. A cselédlány az asztalon aludt, a fejét derékszögbe hajlított karjai közé rejtette. Nem is hallotta meg, hogy az öregember besétált a helyiségbe. A pulton néhány tányér maradt mosatlanul, az egyikben egy malacköröm leszopogatott csonthalma hevert, a bableves sűrű rántásába süppedve. A rántás már összeállt és megbarnult, alatta pár szem vesebab bújt meg.

– Matilda! – súgta az öregember, és közben lágyan megrázta a lány vállát.

A lány nyöszörgött kicsit, majd felemelte a fejét, és ahogy ki bírta nyitni a szemét, az öregember felé fordította az arcát.

Azonnal felugrott.

– Bocsásson meg nekem, kegyelmes uram, túlságosan kimerültem tegnap. Elaludtam – szabadkozott a lány.

– Hagyjad csak, szóra sem érdemes – nyugtatta az öregember. – De most feladatom van neked. Ezzel a levéllel elindulsz a városba, a postára. Még ma útra kell kelnie a levélnek.

– Igenis, kegyelmes uram, rögvest indulok.

– Nagyon fontos, ne állj meg odafelé beszélgetni, arra lesz idő később! Liszt Ferencnek szól a levél. Itt volt nem is olyan régen nálunk, emlékszel? Aki zongorázott vacsora után. Akit bácsinak szólítottál.

A lány lesütötte a szemét a padlóra.

– Nem kell úgy a szívedre venni! – vigasztalta az öregember. – Jót derült rajta.

– Röstellem magam.

– Akkor, nosza, tedd jóvá a hibádat, vidd el a levelét a postára!

A lány pár perc múlva úton volt.

Az öregember nézte egy kis ideig az ablakból, aztán elengedte a függöny fehér szárait, és a verandára sétált.

A belső udvaron a sár szúrós szagot árasztott, és a nagyobb mélyedésekben pocsolyabarna víz állt meg. Az utcán éppen elhúzott egy szekér. A két ló kényelmes tempót tartott, a patájuk fémesen kopogott a kövezeten.

Az öregember visszament a házba. A nappaliban leült a zongora elé, felnyitotta, és lenyomott néhány billentyűt. Nem játszott rajta semmit, csak jó érzés töltötte el, amikor a hangok mélyen végigbúgtak az ormótlan hangszer húrjain. Aztán becsukta a zongorát, és újra kinézett az ablakon. Pár perc volt csupán hátra, mielőtt a napkorong kibújt a szemben lévő templom tornya mögül, és melengetni kezdte a ház keleti oldalát.