Detektívregény detektív nélkül

Van a kortárs japán irodalmi szövegekben valami számunkra elképesztően hidegvérű magabiztosság. Nehéz figyelmen kívül hagyni ilyenkor a tényszerű állítások és az impressziók forgatagának összefésülésének meddő kísérlete közben bizonyos nemzetkarakterisztikai sejtéseket. Pedig ilyen veszedelmes vidékre csak akkor tévednék, ha tudnám, hogy egy olyan mesterdetektív vigyázza lépteim, amilyen eddig leginkább a viktoriánus korabeli angolszász irodalomból nőtt ki. Hogy aztán jó pár emberöltővel később e mesterdetektívnek a minden karakterizálható elemet nélkülöző, pusztán a legláthatatlanabb szellemi tartalmakat hordozó fantomköde lengjen át egy olyan japán detektívregényt, amilyet adott esetben a viktoriánus korban talán nem is tudtak volna értelmezni…

Vagy talán mégis?

Uketsu Különös képek című regénye egy játék. Már a borító rajzai láttán általános iskolás, „félelmes, álmos” korunk képei derengenek föl: a titkos üzenetek papírgalacsinba foglalt rejtjelei, a padfirkák hieroglifái, a illemhelyi falfirkák, akár egy posztapokaliptikus kőkorszak meghasonlott barlanglakóinak kommunikációs kísérletei…

Gyerek- és kevésbé gyerekrajzok, krokik, firkák, egyszerű szerkesztőprogrammal készített folyamatábrák, képi jegyzetek. Csakugyan, a kötetbe belelapozva mintha különböző életkorú, különböző képfogalmazási tehetséggel megáldott emberek rajzfüzetébe, jegyzetfüzetébe, munkafüzetébe pillantanánk bele (olykor eszembe jut egy fénymásolt iskolaújság is! Létezik még vajon ez a széles kultúrpedagógiai lehetőségeket rejtő műfaj?). A borító „iskolásfüzet-zöld” árnyalata és a négyzetrácsos háttér is erre játszik rá szellemesen és oly kevéssé tolakodón, hogy akár a szándékosságban is kételkedhetek. Zatykó Fanni borítóterve hiába tesz hozzá látszólag csak minimális effektet a kötet eredeti rajzaihoz, annyira ötletes, hogy meg is néztem az eredeti japán, illetve még pár kiadás borítóját is, hadd lám a különbséget. Meglepő felfedezés: az eredeti kiadáséhoz leginkább a magyar hű, egyedül a zöld pöttyöcskékből lettek zöld négyzetrácsok. A rajzok finomsága pedig megmarad, ellentétben például a New York-i székhelyű HarperCollins kiadó változatával, ahol a kontúrokat áttették feketébe, amitől nyilván messzibbről szemet szúró, ám durvább, közönségesebb összhatású a borító.

De nem akarom megtéveszteni olvasónkat: a rajzok nem dominálnak, ritka a teljes oldalt betöltő, tehát nem képregénnyel, hanem „becsületes”, illusztrált regénnyel állunk szemben. Meg egy munkafüzettel, amiből mintha a szerző kivágta volna a rajzokat, és a vonatkozó szövegrész mellett a regénybe ragasztotta volna. Szín nincs, minden fekete-fehér, minimalista és fénymásolói minőség – ám itt azzal a napjainkban elképesztően ritka esettel állunk szemben, mikor egy munka minimalizmusa maximálisan a művészi koncepciót szolgálja, s nem a spórolást vagy ötlettelenséget álcázza. Elvégre mi nem „műélvezni” jöttünk e regény világába, hanem nyomozni, tehát nem műalkotásokat szemlélünk, hanem bűnjeleket fürkészünk, kérem!

Régen olvastam ennyire cselekményközpontú, ennyire minimalista, a leíró részekben semmilyen költői „elhajlással” nem próbálkozó regényt. Nem forgatókönyvszerűen hatáskeltő a szöveg, mint mondjuk Chuck Palahniuknál, hanem tényszerűen tömör, zárt és hideg: semmilyen eszközzel nem vonja el a figyelmet a „nyomozati cselekménytől”.

Itt jegyezném meg: bármilyen rossz mostanság a kulturális közérzetünk (joggal), hatalmas öröm, hogy ilyen fantasztikus fordítóink vannak, akik révén szinte az egész világ irodalmi-kulturális szövetében elveszhetünk, ha akarunk.

A Különös képeket Mayer Ingrid fordította, aki nemcsak élt és tanult Japánban, hanem egy helyi bábszínházi társulat munkájába is bekapcsolódott. Külön tanulmányt érne meg annak vizsgálata, miképpen hathat egy műfordításra, ha a fordító testközelből, élő nyelvként ismeri meg és használja a gondolati rendszert, mellyel dolgozik. Mennyiben tágulnak vagy szűkülnek a nyelvi-gondolati átültetések lehetőségei, illetve milyen hatások érik a kulturális gondolatcserét az eltűnni látszó földrajzi határok és a (látszólag) legyőzött távolságok korában? Miben változtatja meg egy kulturális impulzus hatását, ha évtizedek alatt érkezik meg a világ egyik feléről a másikra zarándokúton, vagy pár óra alatt repülőgéppel?

Most valamiféle impulzusörvényben élünk. Szinte minden hatás egyszerre van jelen kultúrkorszakunk szőttesében. Amit meg éppen nem látunk, azt is elő fogja venni valaki holnapután.

Ha már nyelviség, mindjárt a regény elején (ez még csak a valódi nyomozás előjátéka, csak amolyan kíváncsiskodás, itt még holttest sincs) olyan nyelvi játékot találunk, hogy Karinthy is megtapsolná:

„A cím alapján ezt a blogot egy bizonyos Nanasino Len nevezetű illető írta. A Nanasino elvileg a vezetékneve, de lehet, hogy írói álnév, a na nasi no, vagyis névtelen más írásjegyekkel leírva. Ismeretlen személy helyett Nanasino Len, tényleg Ismeret Len.”

Ilyen játék sajnos később nem akad a könyvben, nyilván itt is alkalom szülte a tolvajt, mindenesetre ez az egy is örvendetes.

Többször találkozom egy érdekes képpel: valamilyen tárgyat „kisállatnyi méretűként” jellemeznek. Egyszerre idegenszerű, furcsa és vicces. Egy Japánban jellegzetes és elterjedt szókép tükörfordítása lenne?

Ám e regényben valóban a cselekmény a lényeg: néhány különös rajz egy kurtán-furcsán fogalmazott és hirtelen véget érő internetes naplóban, titokzatos traumára utaló gyermekrajz egy óvodában, egy sötét titkot rejtő, tragikus családtörténet és egy majdnem lezárt, régi gyilkosság… A hangulat kísérteties: az olvasó úgy érzi, minél több apró részlettel, tényleírással, információmorzsával, rajzocskával van megtámogatva kutató képzelete, annál jobban elvész az erdőben. Nagy Detektívünk voltaképp nincsen, csak a történet esendő karakterei, akik közül többen is magukra veszik időről időre a nyomozó szerepét. Mintha az igazság kiderítésének elemi vágya is afféle szellemi impulzus lenne, ami időről időre „megszállja” az embert.

„Aznap hazafelé menet Kumai végigpörgette magában az addigi életét.

Fiatal újságíróként csak a munkájának élt. Akkoriban büszke volt a hivatására. Hitt abban, hogy társadalmilag hasznos, amit csinál. Ám mostanra nem feltétlenül ért egyet egykori önmagával.

Tényleg hasznára váltam a társadalomnak? Egy újságíró hiába jár utána egy bűncselekménynek, úgyis a zsaruk lesznek azok, akik elkapják a tettest. Az újságírók csak loholnak a rendőrök nyomában, hogy felcsipegethessék az elhullajtott információt, amit aztán eladnak a nagyérdeműnek. Mi más volt ez a huszonvalahány év, mint hogy vérrel-verejtékkel próbáltam kielégíteni a sok nyálcsurgató kíváncsiskodó érdeklődését?

Eszébe jutott egy fiatalember.

Ivata sokkal értelmesebb munkát végzett, mint mondjuk én. A zsaruknál is hamarabb eljutott az igazsághoz. Még közvetlenül a halála előtt, amikor rátámadt a gyilkos, akkor is arra törekedett, hogy információt hagyjon hátra. Az én húsz évem és az ő néhány hete – no, vajon melyik ér többet?”

A történetről magáról csak annyit érdemes elárulni, hogy Shakespeare-i fordulatokban bővelkedő, több maszk lehull itt több szereplőről, s minden motiváció mögött találunk újabbakat, mire eljutunk a tragikus, ám egyben csavaros módon föloldó végkifejletig.

A detektívi szerep hajlékonysága, szereplőről szereplőre „ugrálása” szinte az olvasót is a szereplőkkel egyenrangú nyomozóvá emeli (vagy épp fokozza a szájtáti álmélkodást, hogy miképpen is tudott adott irányba csavarodni a dolog). Egyben így válik lehetővé, hogy a regény főszereplője ne a kérlelhetetlen vaslogikájú mesterdetektív Sherlock-i archetípusa legyen, hanem maga a rejtély, a titok, illetve az igazság. A szerző ilyen értelemben tökéletesen azonosul a főszereplővel, ugyanis ő maga is egy titok, a fülszöveget idézve:

„Uketsu online publikálja horrortörténeteit, és több mint másfél millió követője van a Youtube-on. Valódi kiléte ismeretlen, kizárólag fehér maszkban és fekete öltözékben lép a nyilvánosság elé, hangját gép torzítja el.”

Izgalmas fordulat információözönben fuldokló korunkban, mikor bármilyen termék arccal (sőt: testtel) való értékesítése a trend, hogy újra megjelennek a rejtőzködő, álarcos, névtelen mesterek. Népszerűség és anonimitás viszonyáról, popkultúráról, regényírásról, az itt hullámzó áramlatokról megint csak hosszan lehetne filozofálni. De egyelőre olvassunk el egy detektívregényt, ami, bár körül van bástyázva a legrafináltabb divatkifejezésekkel, több, mint divatjelenség: ez egy jó könyv.

Például a borítón az áll, hogy „japán mystery-horror szenzáció”. Ilyen reklámszövegtől nyilván a fiatalok veszik a könyvet (és vegyék is!), ám idősebb olvasókat se tántorítson el! Igazán horrorisztikus esemény egyébként nincs a könyvben – a gyilkosság (egyet követünk végig jelen időben) leírása nem merészkedik hatáskeltésben a bármilyen detektívregényben megszokotton túlra. A horror, a rémület sokkal inkább a titokzatos cselekménytől, magának a titoknak a misztériumától, a meg nem fejtett talányoktól költözik szívünkbe. Illetve tekinthetjük afféle lélektani horrornak is a történetet az öröklött és velünk élő traumák láttatásának szempontjából. Vagy láthatjuk családtörténetként, s így nézhetjük tükörként is: vajon a saját családunk történetét mennyi választotta el, vagy választja el most a hasonlóan tragikus fordulatoktól?

Uketsu: Különös képek. Fordította: Mayer Ingrid. Open Books, 2025. Budapest.