„Közhely, de társas magány uralja az emberek életét a XXI. században, a pokoli zűrzavar pedig egyre erősebb, mondom ezt úgy, hogy közben próbálok nem politikai, társadalmi példákat hozni.” – másállapot, őrület az írás, mire képes a magány, az elidegenedés, egy nehezebb életperiódus, egy komoly trauma? Pörgős, feszes történetek poklot megjárt nőkről – Döme Barbarával a Nők a cekkerben című novelláskötetéről beszélgetett Varga Melinda.

s ha napjaink őszi levele pereg
ülünk a megkopott szobában
tenyerembe fogom őszülő fejed
meghalunk egy táguló világban

Előttem fekszik a szőlőtőke alatt a mózeskosárban. Gesztenyebarna haja és pufók arcocskája van. Hat hónapos. Békésen szuszog, de ha ébren lenne, akkor sem láthatna. Nézem, sírhatnékom van, de az angyalok nem tudnak sírni.

„Megdöbbentő élmény volt, mennyire új, a korábbinál komplexebb olvasatot kínált az M. L., a gyilkos ebben a vesztegzáras, láthatatlan vírusoktól fenyegetett időszakunkban. Meglepett a motívumok örökérvényűsége, hogy milyen időszerűen reflektál a kötet a most megélt bezártságra és összezártságra, a tehetetlenségre, a kiszolgáltatottságra.” – Abafáy-Deák Csillag írása Márton László kötetéről.

Márton Lászlóról nehéz elképzelni, hogy olykor pihen is. Pedig valamikor biztosan erőt kell gyűjteni a „mázsás” műfordítások és a súlyos témák ihlette regények között, de úgy tűnik, a pihenőidőben inkább drámákat ír. A hónap alkotóját arról kérdezgettük, miként csinálja mindezt.

az előző pillanat
nem örökre eltűnt idő
hanem örök jelen
melyben világok sorakoznak

Csokrot kötsz, amelyet aztán nőnek hívunk.
Kirakatba teszel. Kitéped hajamat,
vágyaimat, kacagásomat,
hogy fölismerd a női seb illatát.

A szél visszafújja kitépett hajamat.
Belé fonod színes álmaimat, ráncaimat.
Nőbe zársz, melyet kirakatnak hívunk,
és már nem ismersz meg engem.
Megfakult, vigyorgó önarckép.

kifogyhatatlan kedvvel mesél
hétfejű varrógépről

Medréből szomorúan kihajolt,
a fény fáradt hullámaira,
őszülő vízre horgolta az Írást.

Fölébe hajolnak a mulandóság sárga virágai.

Bánki Éva 1966-ban, Nagykanizsán született, egy Felvidékről kitelepített családban. Budapesten érettségizett, majd az ELTE magyar–portugál szakán végzett. A diploma megszerzését követően ösztöndíjasként hosszú időt töltött Lisszabonban és Santiago de Compostelában, a spanyolországi Galicia Autonóm Közösség székhelyén. Az első trubadúr, IX. Vilmos aquitániai herceg költészetéről írott PhD-dolgozatát 1996-ban védte meg. A Károli Gáspár Református Egyetem docense, az intézmény kreatív írás specializációjának egyik alapítója és kidolgozója. Szépíróként egy novelláskötete, két regénye és egy regénytrilógiája jelent meg eddig.

Vajon mi a helyes állítás: minden egyes emberi élet szent − vagy a csoport megmaradása számít mindenek fölött? Még ha a faj előbbre való is az egyénnél, igaz ez vajon a faj egy-egy populációjára is? Bánki Éva regényének egyik legfontosabb kérdése pontosan ez: tömeg- vagy bolytársadalom?

Az egykori birodalom fővárosának lakói, a velenceiek megpumpolták, kiszolgálták, de közben megvetették ezeket a pénzes vagy becsvágyó, művelt, tehetséges idegeneket. Mert hiszen egyetlen palota sem maradhat fent szokások, nagycsalád, gondosan kimunkált társadalmi beidegződések nélkül. Ráadásul a született velencei arisztokrácia nem azért lakott palazzókban, hogy a szegényebb velenceiektől elkülönüljön.

Épp a hét napjait gyakoroltuk anyámmal, 
mikor a vonat lihegve megállt Szombathelyen.
Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek,
szombat, vasárnap... Ma péntek van,
és közben diadalmasan bömböl a hangosbemondó:
Szombathely állomás! Szombathely állomás!
Dühösen felpattantam: ha péntek van, akkor
hogy a csudába érkezhettünk meg Szombathelyre?