​​​​​​​A fiatal kortársak becsülik szellemességét, aforizmáit. Kedvelt, elegáns társasági ember, a nők kedvence. A nők különös vonzalommal viseltetnek azon dandyk irányulatába, akik más dendyk irányulatába viseltetnek különös vonzalommal. E paradoxon a tudomány mai – tapintatosnak nem nevezhető – állapotában is feloldhatatlan. És minthogy a tudomány nem ad kulcsot a nők kezébe, ott ülnek szegények az ágy szélén zavartan és megalázva, hogy akkor most mi van?

Évek óta nem olvastam Moraviát. Úgy maradt. Elfelejtve a polcon. Véletlenül nyúltam most fel a Kagylócskám bizsereg című erotikus prózaválogatásért, amikor megkaptam, nem írtam róla, azt hiszem, éppen tele a szoba erotikával, de most megakaszt egy Moravia-bekezdés: "Apránként tűnök el, előbb a fejem, nyakam, karom, mellem, aztán a lábam, combom, medencém. Végül nem marad belőlem más, csak fehér, szőrtelen s még mindig vágytól duzzadó, valószínűtlen kislány nemi szervem." Valahogy így. Pontosan így.

​​​​​​​Lehúzva felejtett sliccem a magyar közoktatás állapotát is tükrözi. Van mögötte valami, de kihasználatlanul marad.  Pedig a tanár mögötti ember érdekesebb, magamra vonatkozóan így értettem, az olvasó meg félre. –  Sultanus Beatus vitaindítónak szánt tárcája

Babitsról többféleképpen beszélhetünk. Lehet mint a klasszikus költészet fejedelméről, lehet mint vaksi szerkesztőről (nem ismeri fel József Attila tehetségét, viszont ájul Tanner Ilonkáétól), lehet mint irodalmi diktátorról, és lehet tényszerűen, szárazon. Most ez következik.

​​​​​​​A korai tudatlan, tájékozatlan – monarchista – közelítés szerint, a név okozott defektet az első alkalmak valamelyikén. Ha Jókai, akkor nyilván „a” Jókai lánya, unokája, a könyvekben romantika, kaland, szerelem, szép emberek hadakoznak csúnyákkal, az igazság a gonosszal, ez nyilván nem jött be. Ha komoly a csalódás, – közben más információ semmi, – a Jókai Anna mellől elhúzó erő hosszan megmarad.

Ő most a mi egyetlenünk. A kis elveszett, a kis túlélő. Ez a kutya most a kutya. Éhes hét nap után szabadult a csőből. Egy hosszú héten át gyengébb, elpusztult testvéreiből szopta a kalóriát. Szörnyű. Kannibál. – Onagy Zoltán tárcája

Néhány napja a Magyar Televízióban is bemutatták Vágvölgyi B. András új filmjét, a Kolorádó Kid-et, amely szerintem az eddigi egyik legjobb ’56-os film. Legalábbis a fiatal generációnak alapműve lehet. Miért?

A magyar kommunizmus legelnyomottabb írója volt, miként azt oly sokszor kijelentette volt. Annyira elnyomva az átkosban, hogy 1961-től nem hatszáz, csak harmincnégy kötete jelenik meg.

​​​​​​​Kert-Magyarország nem kellett nekünk, lesajnáltuk a fantaszta skriblert, aki ilyen álmokat szövögetett, megvalósítottuk helyette a lakótelep-Magyarországot, panel-Magyarországot, Bős-nagymarhaság Magyarországot, Betonkoporsó-Magyarországot, Vörösiszap-Magyarországot. Most, a jól végzett munka elégedettségével akár hátra is dőlhetünk. Mindenesetre tervezgessünk arról is: mi legyen a következő lépés?
Szeretnék minél több autópályát, de nem szeretnék Autópálya-Magyarországot. Szeretem a kerékpárt és a kerékpárutakat is, de még jobban szeretem a lovagló fiatalok látványát: egy olyan országét, amelyet lovas utak szelnek keresztül-kasul.

Kegyetlen hideg marta, s még csak nem is volt meztelen. Hó se volt sehol, csak valami homály és lábak. „Talán asztal, talán szék”, gondolta, ha képes lett volna gondolkodni. Fönt pedig, ahol a világot sejtette, egy hatalmas kő ingott valami peremen. Ennyi volt a világ. Sűrű homály, hideg, lábak és egy perem, rajta a botladozó kővel.

​​​​​​​Lehet, a ragyogó napsütésben legurulunk a Duna mentén a gyerekekkel, szalonnát sütünk valahol az Áprily-völgyben, forrásvizet iszunk hozzá, és lerakunk kis csokor mezei virágot a sírjára a visegrádi temetőben. Hogy ha nincs is, nem is létezik ma Áprily Lajos, csak fél-, talán negyedhangon, a fiúk ne felejtsék el, hol járunk, és ahol járunk, ott alszik Áprily Lajos.

Nem öröm szembesülni a Határ Győző-problematikával. Nem öröm, ha vele készült interjút olvasok, ha újra és újra eszembe juttatja, képtelen vagyok mit kezdeni száz körüli kötetre rúgó életművével. (Gyoma, 1914. november 13.)

Regényt ír, elbeszéléseket, drámát, színműveket, fordít, reformszínházat igazgat (előbb a korabeli Nemzetit, később a Népszínházat), ő maga a kortárs magyar irodalom, vagy úgy is fogalmazhatni, tele vele a kortárs és magyar. Nagyvad. 

Az ívek, a mögöttes felületek kialakítása és szerkezeti rendszere, az adatok háttérkapcsolása irigylésre méltóan könnyű kézzel történik. Zelei mestere a lírába ágyazott titkok tálalásának, legyen személyes ügy, netán az utódállamok magyar bundaváltása. Apróságaival, intim adalékaival, a magyarországi politikai folklórban mára rendes helyüket elfoglalt sztorijaival kimondottan érdekessé teszi a gyűjteményt a forradalmi álmokból lassan kinövő kortárs számára. 

Az irodalmi köztudatba a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján érkező (részben az Üzenet című narancsszín antológiával), önmagukat „arctalan nemzedékként” (copy.: Zalán Tibor) megkülönböztető fiatalok közül - Csajka Gábor Cyprian, Szervác József, Tóth Erzsébet, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Szikszai Károly, Zalán Tibor - hárman, alig néhány esztendővel indulásukat követően, látványos hátrányba kerülnek. Az irodalmi siker – tehetségük mértékétől függetlenül – gyorsvonatként robog el mellettük.

​​​​​​​Végzettsége szerint könyvtáros. Hasonlóan színes és cifra a paletta, amit bejár írásaival. Ennek felsorolásához kicsi a felület. Zárjuk e rövidke születésnapi köszöntőt azzal, hogy Nemere még két nyilvánvaló területen magyar bajnok. Soha senki nem keresett magyar földön annyit írásaival, mint ő. Soha olyan keveset nem szak-írtak megjelent művei arányában magyar íróról szakemberek, mint róla. 

​​​​​​​Lila érzelemhegyek, férfihegyek, álmok, ostobaságok. A lángolás ostobává teszi a nőt. Főleg, ha eleve az. Dilettáns, aki ráérez, hogy a polgárháború mindenkit mélyen érint, hiába a telő idő. Igaz, a fekete-fehér diszkrimináció és az induló polgárjogi mozgalmak intenzitása jelenné teszik az eredetet, Észak és Dél háborúját. Mégis minden porcikája lektűr. Csak kicsivel hosszabb.

​​​​​​​És amikor eleget keresett, Szivárvány címmel lapot indított – az amerikai kontinens egyetlen jelentős magyar nyelvű irodalmi folyóiratát. Közben megetette, meglakatta, megutaztatta a magyar irodalom jeleseit és nagy potyázóit, kánon- és szarkeverőit, akik a rendszerváltozás után rendesen el is feledkeztek erről. Meg róla. Tulajdonképpen idáig tartott a történet. 

Hátam mögött járkált a birkózó, pislogtam feléje, hogy mikor fog megagyalni. De nem ő, hanem a hosszúkezű, nagytenyerű kézilabdás vágott képen, akkor kezdett tegezni. Adott még egy-két pofont, aztán legyintett, lekörmölte a jegyzőkönyvet, aláíratta velem, akkor megnyomott egy csengőgombot az íróasztalon. 

2010, október