Aki sokáig él, sok mindenre van ideje, nem késik le semmiről, mondja Shaw már öregen. Amikor idézik, az aforizma eleje többnyire a szerkesztői önkény áldozatává válik. Helyesen a következőképpen szól. "Ha sokáig akarsz élni, soha ne legyen két nőnél kevesebbed egyszerre. Egy nő karbantartja a testet, a lelket. Két nő duplán."

Pár napja a londoni Barbican kulturális központ mozijában megnéztük Musszorgszkij Borisz Godunov c. operáját a New-York-i Metropolitan Opera előadásában. Kiváló volt az előadás, amit New Yorkból kivetítettek annak az angol  közönségnek, amelyik nem tudja magának megengedni a Covent Garden borsos opera-árait, de azért szeret jó előadásokat látni. Ahogy az operában végig énekelték a mindössze hét évig uralkodó Borisz Godunov szerencsétlen sorsát, érdekes párhuzam jutott eszembe. – Gömöri György tárcája.

​​​​​​​A heroikus Sztahanov bányász 7 tonna helyett 102 tonna szenet termel ki egyetlen műszak alatt. És nem roppant bele. Ettől az eredménytől, jól belegondolva, falnak lehet menni. Jó volna fele sztahanovi energia, s a haza fényre derül. Írók, újságírók éppen, mint a kézi munkások, felajánlásokat tettek. Ki, hogy megtanul kirgizül, ki, hogy egy helyett hat szovjet termelési regényt fordít le x idő helyett x – y idő alatt.

​​​​​​​A koporsóval együtt bezárulnak a templomajtók és az imakönyvek, a miértek szaporodó lélegzetvételei között magyarázatok születnek, harsányabban szólnak az utolsó mondatok ("a cigi és a nők ölnek meg minket, anyám, mondd meg a többieknek"), a fényképek megnemesednek, kiegyenesedő keretük a falon futó csíkkal párhuzamossá válik, azzal a csíkkal, amely elválasztja egymástól az időtlen ravatalozóvá vált gyerekszobát és a mennyezetet, akár a lovas katonatiszt fotóját a megtört alaktól, akinek hamuszürke bársonynadrágja még itt tartja a test egy részének megragadható ürességét, de a lényeget a mennyezet fölé száműzi, az elföldelhetőt pedig a falu széli temetőkertbe. – Sultanus Beatus tárcája

​​​​​​​Nem tudni már, mi okból, a családi könyvtár éppen e két jelesét választottam pihentető olvasmányul félnapos fabehordás és hasogatás után, nem ismertem fel egyetlen bekezdést, helyszínt, szereplőt sem. Másként maradt meg az emlékezetben a két vastag kötet, mint azt regénybe foglalta Dallos.
Ez nem Dallos Sándor bűne. Kora-tizenévesen vélhetőleg azokra a betétekre koncentráltam, amelyekre később nem.

​​​​​​​Egy város történelmének az atmoszférája a temetőjében koncentrálódik. Kolozsvár, Krakkó, Prága, Párizs, Szatmárcseke, Tinnye nem érthetők, nem ismerhetők meg a temetőik nélkül. Talán meglepően hangzik, de New Orleans sem, ahol magam csak virtuálisan jártam, de ez a legkevesebb, amit a város felfedezése megérdemel. A zene vitt el oda, mi más. Így vetődtem el a Lafayette-be, ebbe az egészen különleges, európaisággal átitatott, mégis ízig-vérig amerikai sírkertbe. – Temetői séta zenével, New Orleansban

​​​​​​​Meglehet, a könyvtárosnő miatt vettem meg... Ide egy nosztalgikus bekezdés.Elképzelhető ma,  a mai anyagi viszonyok közt, hogy az ezerszer és százezerszer elátkozott Kádár-diktatúrában hetente legalább egyszer meglátogattam két (!) útba eső váci antikváriumot, félrerakattam, amit találtam, és fizetéskor (havonta két alkalom), dicsőségesen hazacipeltem a könyvcsomagot. Emlékszik erre az időszakra valaki?

​​​​​​​A Vörösmarty-emlékműnek két anekdotikus érdekessége van. Az egyik köztudomású lett, amióta a szobor elé odatettek egy magyar és finn nyelvű magyarázatot. Ez tudatja, hogy a mellékalakok közül a zászlóvivő diák tulajdonképpen egy jóképű finnt ábrázol, Yrjö Liipolát, aki 1904-től a szobrot alkotó Kallós Ede szobrásztanítványa volt. Liipola 1934-ig élt Magyarországon, nem csak szobrászkodott, hanem fordított is, finn nyelvre ültette át például Móricz Zsigmondtól a "Légy jó mindhalálig"-ot. – Sárközi Mátyás tárcája

​​​​​​​Akárhogy is, hősnőm megirigyelte azokat a férfiakat, akik egész kört tudtak kiépíteni az efféle cimboraságokból: a spontán kocsmázásokat ráadásul nem kell előre leszervezni, egyeztetni, a hangulat és szabadidő pillanatnyi alakulása szerint az ember, már ha férfi, bármikor alászállhat egy efféle élvezetes infernóba, megmártózhat a történetek sűrűjében, aztán ha elunja vagy elálmosodik, csak kiszórja a pénzt a pultra, és minden magyarázkodás vagy hosszas búcsúzkodás nélkül visszalibbenhet a magányba. – Tárca a női kocsmaegyenjogúságról.

Bárhol, bármikor irodalmi nővel hozott össze a balsors, szinte az első másodperctől a legvéresebb harmadik világháborúban találtam magam. Megszűnnek a tények, a napszakok, a reáliák, speciális vihar, amelyben a férfi a háborút elszenvedő civil lakosság. Tehetetlen, kiszolgáltatott, amíg el nem fogadja a feltétel nélküli fegyverletételt. Pedig nincs fegyvere.

​​​​​​​Az első években ennyi a haszon: a jóllakottságában figyelmetlen nyúl vadasként végzi, körülötte az ovális tálon pirított krumpligombóc, mártás. Az első évek nagy havaiban csak a nyulak respektálják a gyümölcsöst, alma nem kell senkinek. Ősszel se kell, télen sem. Amennyiért vinnék, nem adja, mert akkor mi van a meggazdagodásával. – Onagy Zoltán tárcája

​​​​​​​„Jöjjön, ha fáj – lepkeszárnyon!” – ez a mondat végigkísérte a lépcsőfordulóban, amelyen lesétálni jóllehet a külső szemlélőnek csak néhány pillanatnak tűnt, neki olyan volt, mintha kis túlzással egy teljes hónapon át jött, és jött volna, egyre csak lefelé. A versek szintjéről különös vezetőjét követve az ismeretlen lakók felé.  Meg kellett állnia a fordulóban, pedig nem volt rossz kondícióban. Aztán újra elindulni, és újra megállni. A mosolygó kisöreg folyvást hátranézett, ahogy haladtak lefelé. Egyszerre aztán csak nem bírta tovább az építész, szuszogva leült az egyik végeérhetetlen lépcsőfokra. – Weiner Sennyey Tibor folytatásos sci-fije.

A Hamvas Béla olvasókör vendégeként, 2010. október 8-án Weiner Sennyey Tibor, az Irodalmi Jelen szerkesztője előadást tartott „Hamvas kontra Lukács” címmel. A közel félórás előadás során Hamvas Béla és Kemény Katalin „Forradalom a művészetben” című könyvének hatástörténetét, továbbá ezzel a könyvvel kapcsolatban Hamvas Béla és Lukács György vitáját vizsgálta. Az előadást itt és most meghallgathatják.

​​​​​​​A látszat mögötti valóság az, hogy az író pofázik, gyűlésezik, amikor gyengül, vagy gyengülni látszik a kötél szorítása anyakán, pofázik, nincs jobb dolga, mert ez a dolga, hiszen ő a szavak embere. A paraszt, a melós káromkodik, mert ő meg nem a szavak embere. És odaver – szemben az íróval –, mert a melós és a paraszt nem intellektuálisan kívánja leküzdeni az őt gyötrő erőt, személyt, hanem bikacsökkel, szőlőkaróval, ami éppen akad, ami kéznél van.

Nem kerestük a kijáratot, egymás felé. Fuldoklunk iszapban, bűntudatban, fertőzünk múltat és jövőt, akár az őrült istenek, akik csupán egy "félelemmel és irtózattal telt" mementót hagytak maguk után az emberek megtévesztésére.

Október 14-én született Nádas Péter. Nádast nem kell bemutatni, ünnepelni. Őt, a nagy magyar írót, az egész világ ünnepli. A hivatalosságok vélhetőleg nyakába akasztanak valami díjat is, ahogyan ez illendő hatvan fölötti évfordulókon, születésnapokon. Bár az idén aligha valószínű. Mi a kis magyar írókat szeretjük, és nem osztunk díjakat. Főleg nem osztunk pénzes díjat, mert forintunk sincs, nem hogy eurónk.

​​​​​​​Hervay soha meg nem szólalt. Vagy megszólalt, de nem hallottuk, mert fiatalok voltunk, jutott dolog bőven egyéb, szerelemeskedtünk, konspiráltunk, utáltuk egymást, tégláztuk a „téglákat”, fütyültünk a világra, ittunk, ha volt mit. Ő ült. Ivott, amikor ivott. De nem tudom: iszogatott inkább. Azt hiszem, némán siratta magát, a családot, a gyerekét. Siratta az életet. Nem kommunistázott, nem Ceausescuzott, nem panaszkodott. Nyögte, amit rámértek a nagyhatalmak, Trianon. Rámért a kor.

Reggelenként oda kéne ülni, és csinálni. A prózaírót erre az anyaga rákényszeríti, oda kell ülnie egy nagyobb szövegtesthez, azzal a tudattal, hogy estére nem lehet befejezni. A hónap, esetleg az év végéig sem. Aki nem prózaíró alkat, annak sokkal nehezebb. Ha kialakul végre egy munkarended, elkezded vadul védeni az idődet, pláne amikor rájössz, hogy milyen rémületesen kevés van belőle. Én lusta vagyok, és könnyen el tudom szúrni az időbeosztásomat. Van, akinek megy, mint a bányászoknak: le a liften, elő a csákányt, és hajrá.

A dada nem cifrázza. Kiáltványában így szólítja meg a kedves közönséget 1920-ban: "Mielőtt leszállunk hozzátok, hogy kihúzzuk szuvas fogatokat, nedvedző fületeket, kisebesedett nyelveteket, / Mielőtt kitépjük csúf nemi szerveteket, mely buja és nyálkás..." – ilyen vadul tovább, az aláírásig.

"Túléltem egy tanítóképzőt, négy évet Kolozsvárott magyar-angol szakon, és további három év PhD-t Szegeden. Tudom, hogy az ártatlanság: tudatlanság, és ebben mégis ártatlan vagyok. Mindig ki lehet cselezni. Vagy nagyjából mindig. Vagy nem. Vagy?" Ilyen ártatlan nézelődéssel kezdődött, aztán rövidke év alatt, amíg jutott pénz a lapszemlékre, sikeresen magunkra haragítottuk az összes magyarországi kulturális és politikai hetilapot.