Megkötöm én a fekete kendőm, elmegyek a falusi titkárhoz, talán segít rajtunk! Megkötöm az állam alatt, szép fekete selyem, szegény Samu fiacskám, az Isten legyen velem!

Ne menj Ilkám párttitkárhoz, román az is, nem segít a magunkfajtán!

De megyek én, megyek! Drága, édes magzatomat nem hagyhatom börtönre, belehal az, szegény feje!

Mit vétett a fiacskád, Ilkám?

Azt vétette, botor gyermek, szidni merte Kádár Jánost, fenyegette ittas fővel.

Mikor volt az?

Farsang után, Mátyás napján, cudar hideg reggel. Berobog a különvonat vásárhelyi állomásra, rajta a sok kommenista, román-magyar vegyesen. Ott várt rájuk az én Samum, mondogatta szegény feje, csak magyarok az istenadták, ha kommenista fajták is…

Sátán fattyai inkább…

Samu fiam magyar zászlót lobogtatott, magyar szót hallgathatott, anyaország feje jött el, Maros menti szép városba.

Menjél Ilkám, menj a titkárunkhoz, hátha segít!

Jaj szegény fejemnek, jaj szegény pulyámnak! Elkergetett a gaz titkár, azt mondá a beste, nem tudok én jól románul, menjek inkább Pestre!

Mihez kezdesz most már?

Felmegyek én a magos megyéhez, hátha segít egy jó ember ottan.

Ne menj Ilkám a magos megyéhez, román ül a trónján, vagy ha magyar, románabb a románnál is: megfelelni vágyik! Lefelé tapos, felfelé nyal.

De megyek én, megyek, veres kendőt teszek! Megyek én a pokolba is, bakördöggel alkut kötök, csak a Samut kapjam vissza!

Száz ördögnél rosszabbak ők, Ilkám!

Mit bánom én, mit veszthetek?

Jaj, de mit is csinált a kerge fiad?

Nem csinált az különöset! Meghallgatta a beszédet, dolgozni ment amint szokott, de közben a többi lökött fújta a magáét, hogy mit mondott sok nép előtt mirólunk Kállai meg Kádár.

Mit mondtak?

Azt mondták, hogy magyar származású emberek is élnek mifelénk.

Így-e? Az anyjuk keservét!

Meg azt, nem kell vissza Erdély!

Nohát! Mondhattak-e mást?

Mit tudom én, politika!

Egyébről is beszéltek?

Beszéltek, hát! Megdicsérték a románt, mily jól bánik mivélünk, kinti magyarokkal! Piha! De mondtak ennél cifrábbat is: szembe szállnak hazug szóval: nem mind testvér, aki magyar! Gyilkos nem lehet testvér, azt huhogták.

Igazat szóltak, gyilkosok ők is, nem testvéreink!

Igazat szóltak hát.

Most az egyszer. De hogy jött ehhez Samu fiad?

No, ha hagynád, elmesélném! Tömték tehát, busa fejét, tudod milyen lobbanékony! Alig várta munka végét, hazafelé vette útját, de megállott a Főtéren, piacozni komáival.

Kikkel is?

Ott vót vele Velitsek Andris, Vaszkó Andorás, meg persze Halábory Zolika.

Ismerem őket, jó gyerek mind!

Igen ám, de beette a fene őket a Piros Rózsába! Jaj, azt nem kellett vóna!

Italozni?

Hát! Akkor az én ártatlanom, drága fiam azt mondta a csaposnak, amint kikért öt szilvát…

Várjál csak, öt szilvát? Kié volt az ötödik?

A Nicu Beicué, hozzájuk csapódott.

Ebben lesz a hiba!

Jól mondod! De hadd folytassam! Kikérte az italt a gyermekem, ezen szavakkal: Adjatok egy karabélyt, hogy lelőjem az hóhért!

A balgája! Viccnek szánta?

Lehetséges. Tudod milyen nagyszájú!

Tudom, tudom, ismerem a születése óta.

Ennyi történt, semmi egyéb.

Manapság ennyi is éppen elég.

De mire? Életfogyti börtönre? Legalább valóban lepuffantotta volna!

Csitt, te! Menjél fel a megyéhez, drága Ilkám, hátha…

Égkék kendőm megkötöttem, ősz hajamat elrejtettem, úgy mentem föl megyeházra, mindhiába. Elhajtott a román megint, hová menjek most már?

Talán fel a Tartományhoz, Csupor Lajos ottan az úr… elvtárs.

Nem azt mondtad, nem érdemes?

Hátha mégis megdobban a magyar szíve…

Zöld kendőmet kötöm most fel, imádságom, reményeim Máriámhoz szállnak.

Jaj, Istenem, szegény Samum! Nem dobbant meg Csupor szíve, nincs is talán annak.

Anélkül bizony nehéz…

Felmegyek én Bukarestbe, úgy is ott van édes Samum, viszek néki zsendicét, otthon sütött kenyérkét, finom málnát, most érik!

Vigyél Ilkám, vigyél! S kihez mész panaszra?

Dej titkárhoz, ki máshoz?

Nem fogad az Ilkám, magunkfajta székely asszonyt.

Addig állok ajtajába, beenged az, meglásd!

Isten segít, Ilkám!

Fehér kendőm damasztból van, dédanyám is hordta. Ártatlanom, drága vérem, érted megyek át a hegyen, messzi Bukarestbe.

Jaj szegény fejemnek, édes magzatomnak! Kidobott a karhatalom, nem fogadott Dej titkár!

Hová mész most már panaszra, Ilka drágám? A Jóistenhez?

Szívhez szóló szép levelet írok, magához Kádárhoz!

S hová címzed?

Gyönyörű szép Budapestre, kupolás nagy parlamentbe!

Vörös csillag van már annak is a tetején, Ilkám.

Mit tehetnék még mást?

Semmit.

Várok Kádár válaszára, kapuba kiállok, pletykapadon ücsörgők, a kutyákat hallgatom, hátha jelzik énnekem, mikor jön a levelem. Hiába. Egyszer aztán, csúf ősz végén jött egy levél, hivatalos, Bukarestből küldték. Elítélték a nagyfiam, szépfejű Samumat, elvették őt örökre, bezárták a szamosújvári börtön mélyibe!

Életfogytig?

Jaj! Kendőt kötök, feketét, le nem veszem én már holtig.

Édes Ilkám! Hát a Kádár?

Várom még a levelét…

 

(Kádár János és az MSZMP küldöttségének 1958-as marosvásárhelyi látogatásának emlékére…)