Ugrás a tartalomra

 

Slamünk fényei

„Ráadást szeretnék újra és újra, ne menjetek le a színpadról még nagyon sokáig, mert lássuk be: ma már nem elég a folyóiratok lapjaira nyomtatott vers, az esti lámpafényben elmotyogott sorok, a rímekkel babráló lírai én – ma kell a slam.” A Slam School Poetry döntőjéről – Hegedűs János fotóival.

 

 

 

Slamünk fényei

 

Lassan már uncsi ez a szójáték, tudom, annyiféleképp csűrtük-csavartuk – de hát, amit nem lehet magyarítani, azzal a mi kis nyelvünk játszani kezd rögtön, boldogan kap minden lehetőség után, és könnyedén pofozgatja a maga szórakoztatására a kőkemény angol kifejezéseket is, hogy az ember csak bámul, és felnevet olykor a csodálattól.

Valahogy ez történt akkor is, amikor néztünk és hallgattunk benneteket, már a videókon, amelyeket beküldtetek, a színpadon pedig különösen: leesett az állunk, milyen mesterien játszotok a nyelvvel. Nem is helyes talán úgy nevezni benneteket, mint a címben tettem, hisz gyerekre mondják ezt inkább, és nem volt az gyerekség, amit felmutattatok. Ha csak megközelíteni akarnám, az így-úgy összetákolt mondatok helyett most el kellene slammelnem a mondandóm, mint Puzsér Róbert tette az alkalomhoz illően, a műsor nyitányaként.

Itt még a közönség soraiban

Pedig „gyerekekként” emlegettünk titeket sokszor, a verseny előkészületei során: „a fellépő gyerekek”, „a gyerekek videói” – megkövetlek benneteket. Már ahogy bemutatkoztatok, amikor beszállingóztatok az Akváriumba, abban sem volt semmi kamaszos. És már a harmincnyolc videóban sem, amit olyan profin feltöltöttetek és elküldtetek. Zavarba jöttem. Minden addigi megengedő gondolatom („majd csak megbirkóznak a színpaddal valahogy”, „majd elnézők leszünk és jószívűek a pontozásnál” stb.) maga lett az önhitt pöffeszkedés. A „felnőttség” szupremáciája. Elszégyelltem magam, amikor eszembe jutott, hogy a rutintalanságot jóságos fejsimogatásokkal terveztem elintézni, ha csak szóban is. Mint egy „kulturális jótevő” tanár néni, ahogy frappáns vitriollal énekelte meg Fehér Tamara. Milyen hülye voltam!

Hiszen óriási, amit ezek a fiúk és lányok tudnak. Harmincnyolc középiskolás, akik az ország minden részéről és határon túlról jobbnál jobb videókat küldtek el a válogatásra, és sokan nem is maradtak el attól a tizenöttől, akik végül a döntőbe jutottak. A sportban legalább pontosan mérni lehet a teljesítményt, és ha fájó is az apró különbség, de tizedmilliméterekkel legalább kimutatható. Aki slamversenyen indul, önmagát dobja be testestül-lelkestül: hogyan is mérhetnénk össze centire két egyéniséget? Két költői világot, két személyes hangot?

Bárány Bence

Mert költők vagytok, egytől-egyig, nem vitás. Slammer költők, és ha a slam a költészet rock and rollja (szerintem az), akkor ti vagytok a felnövekvő rocker-generáció. Csápolok nektek fejvesztve, mert elfelejtem tőletek a bajaim, mert elragad a versetek zenéje és kiálltok amellett, ami mellett én is szeretnék, és odamondjátok helyettem és helyettünk, amivel mi csak finomkodunk, mert az arcotokat vállalva mondjátok az arcokba, amihez gyáva sok meglett ember, és kiüvöltitek helyettünk, amitől minket visszatart az illem. Ne hagyjátok abba, ráadást szeretnék újra és újra, ne menjetek le a színpadról még nagyon sokáig, mert lássuk be: ma már nem elég a folyóiratok lapjaira nyomtatott vers, az esti lámpafényben elmotyogott sorok, a rímekkel babráló lírai én – ma kell a slam. Az egótengerben, a veszett harsányságban, a melldöngetős önjelöltek, a szériagyártott sztárbábuk zsivajában kevés az írott szó, az entellektüel versmagány. Kell, aki kiáll, aki elmondja, elkiabálja, kineveti, lealázza – tisztán a költészet erejével.

Aki mer olyan karcosan kemény lenni, mint Illés Regina: „Én csak mint egy szavaló – vagyok, akarok.” Tetszik, hogy vagytok, és hogy akartok, hogy nem csak szavalat, amit nyomtok. Magatokat adjátok, és ez a legtöbb. Hódi Virág magát temeti el, és sarjad ki újra a földből, mert kiköveteli magának a viráglétet. Sóti Benjámin Hraballal társalog (és Hrabal ővele!), elmegy az Aranytigrisig, ha kell a múltba – ki mondta, hogy tizenévesen nem vágyhat oda az ember? Penke Bence Adynak üzen, „Még hogy te, meghalni? Előbb fogok egy kétismeretlenest megoldani, az pedig még elég messze van.” Mándi Ferenc Aranytól veszi át a stafétát, nem is akárhogy: „Kapcsos könyvvel kezében rálépett a fékre (…) Ő letette, én felveszem, és nem adom alant. És reszkethet a bokor, mert újra szól a lant.”

Hódi Virág

Tetszik a pimaszságotok, a bátorságotok, ami nem merészség, hanem a tudásból fakadó önbizalom – olyan tudás, amire sokan még vénen sem jutnak el. Meg is ijeszt egy picit, borzongat és elbizonytalanít. „Ma nem úgy élünk 17 éves kort, hogy Bibliát égetünk vagy darwini tanokat”, mondja Szabó István, akit átértelmezi az „olcsó könyvtár” fogalmát egy könyveket temető világban. Bárány Bence után csak a csend marad, megszólalni sem lehet. Honnan ez az érettség, hogy jut a tudatfilozófia mélyére Illés Regina? Honnan Kemény Zsófi okos, harcos nőisége, aki maga „mindössze tizennyolc fejezet”, de úgy tárulnak fel a lapjai, hogy egyetlen sorával is kíméletlenül leszámol a butaság és a „libaság” minden attribútumával. Vagy Bíró Vilma, aki maga is így tesz a játékosan, és humoros szózáporral zúzza szét a szennyromantikát, a popkultúra heggyé nőtt hordalékát.

Tetszik, ahogy Zsófi és Tamara kikezdi a konszenzussal nemzeti értékké emelt ultragagyit, az agyonédesített séma-marcipánt, és elhúzzák ByeAlex nótáját, jobbnál jobb rímekkel, Byronnal és bájolgással. Tudjátok, én még a kispálos generáció vagyok, és azt hittem, nem mondja már el senki olyan egyszerűen és jól, hogy „egy leszedált ország tapsolgat a szarnak / boldogan élnek, amíg csak meg nem halnak”, erre jön Szász Erik, és elslammeli, hogy: „na ezért vagyunk mélyen, hol béka segge a plafon. / Hogy már az is alap, hogy egy Xanaxra két Daedalon az etalon”; vagy azt hogy: „Mai trendnek megfelelni piti dolog, csak bírja a tárcád. / Kifinomult eleganciával szarni mindenre, és az egód bírja el az érzéketlen vagyok táblát.”

Szász Erik

Tetszik és megijeszt, hogy milyen pontosan és kíméletlenül detektáljátok a valóságot, mint Wesselényi Tamás: „Újra beindult az élet, véget ért a pangás, / a színpadon áll kapucniban pár Nike-csukás István meg full-kepes András.” És egyszerűen csak tetszik, hogy kiálltok a nyomtatott papír életképessége mellett (tényleg, miért álltok ki mellette…?), mint Vári János Hunor, aki szerint a könyvnek még „van gerince, nem úgy, mint manapság egyeseknek”, és közben eldobálja lapjait, amelyről felolvas, miután kézfeltartásra hangos biztatást kér: „lapozz!”. Solymosi Lukács posztokból összevágott társadalomszatírája az ember elevenébe hatol, elég, ahogy a nickneveket interpretálja: „kommunista írja – egy m-mel”, nagy magyar – kis n-nel”.

A versenykiírás szerint „kötelezőként” adtátok elő a könyv és olvasás témában született szövegeket, de semmi sem emlékeztetett ezekben a muszájból elvégzett iskolai feladat kényszeredettségére. Legalább annyira autentikusan szóltak ezek az előadások, legbelsőbb valótokból, mint a szabadon írt művek. Wesselényi Tamástól lopva a képet – csak lopkodni tudok tőletek, felírni sem lehetett volna azt a rengeteg frappáns ötletet, ami elhangzott a soraitokban – a ti rím-csikkeitek is az irodalom nagy hamutáljába hullanak, a legnagyobbaké mellé. Zsűriként pontozni ezeket csupán tökéletlen kísérlet lehet, egy kis körítés a műsorhoz, de az igazi show ti magatok vagytok. Ti vagytok a költészet sója.

 

Laik Eszter

Fotók: Hegedűs János

További képek: 

Illés Regina

Kemény Zsófi

Mándi Ferenc

A zsűri pontoz

Penke Bence

Solymosi Lukács

Barátok a nézőtérről

Boldog Zoltán a konferanszié és szervező

...és műsorvezetőtársa, Molnár H. Bogi

Sóti Benjámin

Szabó István

Volt, hogy megszólalni is nehéz volt

Vári János Hunor

Wesselényi Tamás

Fehér Tamara

Boldog Zoli a szünetben spontán slammel örvendeztette meg a népet, a megszólalásig ByeAlexnek öltözve

A szervezésben segtő két kolléganő: Kinga és Réka

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.