A háború minden titka, ami fölött a főhadnagy korábban hónapszám spekulált, most függönyletépő hirtelenséggel napvilágra bukott. Így kell tehát ezt érteni! Az emberek nyilván akkor kapják csak vissza a fejüket, amikor meghalnak. Valahol messze, hátul lesrófolták róluk, lemezekkel pótolták, melyek nem tudnak mást, mint indulókat játszani, és ilyen módon előkészítve begyömöszölték őket a vonatokba, hogy expressz a frontra szállítsák.

Esélye sem volt bejutni valamelyik csónakba, amelyekért közelharc tört ki – a túlélési ösztön a többségben erősen dolgozott. Nagy belátás, éles szem kellett annak gyors felismeréséhez, hogy innen nincs menekvés. Ha nem a süllyedés keltette örvény, akkor a jéghideg víz fog végezni a mentőmellényben lebegő hajótöröttekkel. Hacsak nem érkezik időben segítség.

Hová esett ez, nyújtogatta a nyakát Bélu, tán még Kékkőkút végére, nehogy már valamelyik ház mellé, a kertjébe valakinek! Á, nem, ez inkább messzebbinek tűnt, az erdőben ért le. Az Attila-forrás felé. A fene se tudja már, hogy mindig történnie kell valaminek, az ember nem tud egy kávét elkortyolni. Nyáron a vendégek, télen meg ez a szar… Pff!

Mennyi ismerős arc. Egyik torzabb, mint a másik, az alkohol, a nikotin és a gyógyszerek mély barázdákat vágtak homlokukba. Talán melléjük költöztem volna magam is, ha Isten egy szemüveges fickó képében meg nem fogja kezemet a Combino villamoson, éppen akkor, amikor lelkemig hatolva beláttam, hogy elveszítettem ezt az élet nevezetű játékot.

Otthon, a csemer mindenit, otthon!, toltam a poharam a leányka elé, csúszik ez a szánkós vodka, tölthet még. Hát mondja meg valaki nekem azt is, hogy lehet ennyi idő alatt becsületes műsort összeállítani, a csoport fele alig egy hete jött vissza a spárgaszedésből, s itthon se feji meg magát a tehén, nem lehet egész nap csak táncikálni.

Igenis szeretned kell az egész disznót a kolbász kedvéért, ahogy én egy lyuk kedvéért az egész odvas fát elfogadom. Hogy ne a magányt árassza penészként a hajunk és a bőrünk. Nincsenek illúzióim. Függesz tőlem, én vagyok a te napi betevő alkoholod. Mint a fagyálló. Olcsó, édes és gyorsan mérgező.

Mindig úgy érezte, hogy a Megváltó születése ide, a kisded oda – ha nem lenne a malacdísz, nem volna értelme a karácsonynak… Aztán ripsz-ropsz eltelt fél évszázad, és tessék: itt áll. Krón ugyanazzal a mozdulattal süllyesztette a zsebébe a malacot, mint egykor a Sport szeletet vagy Melbát a kisboltban.

A Markos-testvérek, a mindenre elszánt iker-fiúk is eszembe jutnak. Erdőkerülők, vadorzók, kalandorok, akrobaták, nagy verekedők, a természet kitűnő ismerői voltak ők. Eleinte megélhetésből ejtettek apróvadakat, főleg a folyó partján és a sejtelmes-dús ártér ősfái, kortalan lényei között állítottak csapdákat: a híres-félelmetes „kubikosba” éjszakánként jártak… De később már megszokásból és élvezetből is gyilkoltak…

Anyám sírt, a földhöz vágta az egyik tányért. Ha a húgom leesik az ösvényen, gondoltam, ha belezuhan a vízbe, öt percig sem él. Kihűl, a jeges víz végez vele. Így tanultuk az iskolában. És akkor egyedül leszek a szobában, anyám csak nekem keni a mézes kenyeret. Anyám bement a szobába, lefeküdt az ágyra, nyögött, elaludt, én néztem ki az ablakon, mi lesz, ha a húgom eljut az útig, és ott elüti egy teherautó.

Az ördög megint itt áll velem szemben. Megfogja a karomat, felhúz a földről, berángat a gyerekszobába. Vedd fel!, parancsolja, és Lucára mutat. Megteszem, aztán követem a további utasításait, kiviszem a lányomat az utcára, és leteszem az úttest közepére.

Nem bírta megállni, odaszólt a háta mögött sutyorgó srácokhoz: – Szerintetek is németek ezek? – Hát persze – válaszolták igen nagy természetességgel. – És mi a fenét keresnek itt? – firtatta Mircea. – Nem tudom, talán kérdezd meg őket – mutatott egyikük a cigijével az ellenkező irányba. Mircea kétszázadnyi pufajkás, sisakjukon vörös csillagot viselő katonát fedezett fel ott. A kaszárnya udvarán, 1989. október 6-án egymással szemben állt a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg.

Az asszony odavolt Bihariért, ezt nem volt nehéz észrevennie. Vajon mi lehet a háttérben? Biharinak felesége, látszólag rendezett családi élete volt, napi tizenhat órát dolgozott, kizárt dolog, hogy szeretőt tartson. Vagy mégis? És éppen Verát? Akiért arra is képes volt, hogy lepuffantsa a férjét? Aztán meg kidobja, mint egy rongyot?

Az anyja aggodalmasan törölgette a lánya homlokát. Az orvos félrehívta, hosszan magyarázott neki valamit. Bianka nem értette, de amikor az anyja kétszer is visszakérdezett, és az orvos tehetetlenül kitárt karokkal, erőteljesebb hangtónussal válaszolt, kihallott egy szót: „Alighanem kullancs, Terike!”

A nő csak egy-két lépést tesz, amíg a száguldó autó megjelenik. Amint felismeri, mekkora a veszély, egy pillanatra megdermed, tágra nyílt szemmel mered az autóra, majd sikítva hátra ugrik – de a babakocsi elszabadul, billegve gurul tovább.

Miután megbizonyosodtunk arról, hogy mindenhol elérte a víz, tenyerünkkel végezzünk dörzsölő mozgást (vö. dörzspapír, súrlódás, „Még mindig fáj” ~ feminista antológia, 1999.), hogy az esetlegesen a héjhoz tapadt földtől vagy más piszoktól is megszabaduljunk. Fontos, hogy ha az egyik kéz tisztít, a másik ne tegye ezt, mert ha nem tartja az uborkát valamelyik kezünk, a zöldség hajlamos kiesni abból (vö. Gazdasági világválság, 2008.).

Még éveken át látták, amint szürkületkor a külvárosi Vízművekkel szemben, a Piros Malom romjai és a Bánom-zug holtág között cikázik, átrohan a közúton, a nádasnál megtorpan...

Gondolkodtam, hogy mi lesz, ha egyszer mégis visszajönnek az én Juszuf komámék. Hozzák majd Eniszt, Beszemet, Amirt, Huszeint, majd újsághirdetést adnak fel, hogy egy magyar muzulmán gazdasági menekült és családja visszatérne valahova Kelet-Közép-Európába. Juszuf majd újra gyalog járja az Alföldet, mint Petőfi, az emberek meg azt gondolják, hogy egy rohadék bevándorló terrorista jött robbantani Cibakházára, és agyonverik.

– Polizei! Feuerwehr! Ambulanz! – szólalt meg a kezelő. Néha annyira oldalra fordultunk, hogy meggyőződtem: kész, game over, kiesünk, rázuhanok legszeretettebb városomra – a szabadság pontjára, ahol csak nagyon nehezen kapott zöldet az átutazó. – Végül is itt akartál meghalni, nem? – kérdeztem magamtól. – Igen, de nem most! – felelte egy belső hang.

Apácán már megszokták, hogy töri a nyelvet, itt viszont erőst meglepődött mindenki, hogy ilyeneket hallott: ‒ Mert olyan asz emper élete, mint a péka. Kimetyen a partra, otamety a gólya, s hamm, bekapja. S klapp-klapp, voltunk s nincsünk. S most, amikor itt van a szép talfasz, bimbasznak a fák, s kéne alapicsátok, gyarapicsátok, szarapicsátok a népet, most mekhalsz.

Én meg beosonok Weisz kolléga osztálytermébe. Kihúzva a fiókot konstatálom, hogy elkéstem: a bűnjel eltűnt. Mint egy rossz diáktól, kérdezem magamtól: „Én miért nem merek a fiókomban kokárdát tartani? Weisz agglegény. Engem meg egész fecskecsapat, három éhes száj vár otthon.” S valami keserűt érzek. Azt, ami nap mint nap megkarcolja a szívem.