álmomban szemét voltam,
mert írtam valamit és megjelent,
valaki, noha semmi oka nem volt rá,
magára vette — mintha nem az irodalom
veszélyességéről beszélnék annyit.

A cinegék nyelvét tanulom,
amikor a rozsdás föld és
a fehér ég pillanatra összeér.

A szem élettelen, a tekintet valódi. Igazi
oroszlán bújik a kőoroszlánhoz, végtelen
képek tűnnek át
a sötétségben tapogatózó ember szobrán.

Képzeletem ismétli a véletleneket.
Nevem meztelen combomon csorog.

Piros hajó setét vizen:
szétmállott időkből izen

Kínai kétsorosaival búcsúzik az Irodalmi Jelen Csontos Jánostól.

Mert a szabadság szép szerető, és
nincs más boldogság, csak a teste.

Ne nézz kegyetlen tükörbe,
A démonok kijátszanak,
Hamis képük pereg körbe

Más dimenzióba
kiürült szívvel, elmével léptem át,
s azóta ott szobrozok a seholban.

Szétpukkadt vízhólyag az ég,
hófehér tenyerén
naptükörtojás,
gomolygó ködfátyolcafatok,
ma is elmarad a havazás,
az álom fehér gyolcsot
sző körém.

a legtöbb esetben őszintének látszom.
két szem, amiből egy fekete szarka
kilopta a tekintetet, most már övé, csőrével őrzi.

A távolság köztünk,
mint giccses üveggolyó
kiszínezi a valóságot,
benne apró tárgyak, flitterek
és dobókocka idő.

az író, aki nem provokál, olyan

mint az ivartalan here!

Szilárdságod igazolás lesz az érkezőknek,
fölemelkedve évszázadok alatt uralni kezded
a lépteket, a biztonságot vesztő tájakat,
ahol egymást már kiabálva sem hallják
nehezedő levegővételek közt az emberek,
és észre sem veszik majd, milyen kitartón
felügyeled értük a szabadító enyészetet.

A remény használt persely
a felszentelt, vadonatúj templomban,
ahol a hívek a falak lebontására
gyűjtenek minden áldott vasárnap.

van még valami más is, mint a betonkemény föld,
amit feltörni lehetetlen, mint az elveszített tekintet,
ami eltűnt, és immáron nem jöhet vissza soha többé.

Megkapta boldog régi éned
E most kimúló, múló évet
Melyben 12 hónapig

Mint egy főbérlő ott lakott:
Éned mint hal vagy boldog lélek

Kopaszon, bezárva ülök, akár egy elítélt,
a kupolás tetejű toronyban,
őszi levelekből font kötelekkel háromszor összetekerve.

És a Boszorkány… néha lustán belerúgok
egy rongykupacba a földön.

Látom, ahogy évről évre zsugorodik.

Anyám hol

mint akit szárny emel,

hol hanyattfeküdt házfal,

váltogatja kékjét. Zsírját sírva szívja fel az este.

Minél kitartóbban nézzük a semmit,
annál inkább megvilágosodik
létünk értelme

egyetlen tévút van: hinni,
hogy belenézhetek a tükörbe.
és egyetlen téboly: ha nem nézhetek bele sohasem.

Szemközt az irodaház
ablakait tisztították az alpinisták.
Az ég ibolyántúli fényben izzott.