Bátorligeti Mária az évtized egyik legjobb magyar regényével jelentkezett. A gondozónő végig feszültségben tartja az olvasót. Témája időszerű: külföldön munkát vállaló fiatal nő története. Gyönyörű a regény nyelvezete, meghökkentőek költői képei. A történet pedig a kegyetlen realitás és egy mágikus, képzeletbeli világ keveréke. Ilyen nagy szeretettel az Irodalmi Jelen még nem ajánlott könyvet. Ebből nyújtunk most ízelítőt Önöknek. A regény két hét múlva lát napvilágot a Holnap Magazin Kiadó gondozásában. Keressék a könyvesboltokban!

Bedugta a fülébe az ósdi walkman fülhallgatóját, elindította a kazettát. Menyhárt Jenő énekelt arról, hogy: „Vénemberek játszadoznak, és az Isten nem figyel. Megmaradtunk egymásnak, de senki nem tárgyal senkivel.” Lassan hazamegyek, gondolta, nekifogok a beletörődésnek. – Bene Zoltán kisregényének hatodik fejezete.

Igen, mi is akkoriban találkozhattunk (1996-1999 között), a Metafor(m)ák és Árnyék(világ)ok alakváltozó, bizsergő helyszínein (túl a Fekete Lyukon, az FMK-n, túl a Tilos az Á-n), például a hajnali Calgary Antik Drink Bár-ból (kis pihenővel) át a Bambiba, majd célirányosan – a Bástyán át – a Mátra Borozóba (Tandori egyik, egykori törzshelyére) haladva, ahol gyomorkeserűk oldódtak (hova)tovább Viceházmesterek és Krúdy-dózisok társaságában…

Az amerikai gépek pontosan a városa fölött húztak el, hogy bombázzák a széteső Jugoszláviát. Az ifjú P. kiállt az erkélyre, rágyújtott, a város határában húzódó olaj- és gázmezők gázfáklyáit bámulta a hetedik emeleti panel erkélyéről, fújta a füstöt, és hallgatta a felhők fölül a fülébe folydogáló, mély, istentelen hangot. Amikor lehunyta a szemét, látta a potyogó bombákat, hallotta a fúrótornyok robbanásait. Nyomban elöntötte a forróság, a fölcsapó lángok nyaldosni kezdték az ábrázatát, akár barátkozni vágyó kutyák. Kinyitotta a szemét, mély levegőt vett. Évtizedek teltek el azóta. – Bene Zoltán kisregényének ötödik fejezete.

Na és a látvány! Már a vonat ablakából is részük volt néhány érdekes dologban. Az éjszakai bogarakat egytől-egyig tarka fényfoltoknak látták. Észrevették a legapróbb mozgó lényt is. Az állatok lehelete színes volt. A borzé barna, a rókáé élénkpiros, az őzé világoszöld, a szarvasé sötétebb, de a legnagyobb bikáké ezüstfenyő-színű. A vaddisznó sárga levegőt fújt az orrából. Ezek a színek mind tükröződtek a tócsákban. De nemcsak a víz állt tócsákban, hanem a hidegebb levegő is, meg az állatok kicsorrant akarata. És foszforeszkáló patakokban ömlött is mindenfelé. Fák lelke járt ki levegőzni a kemény törzs elé, bámulta az eget, a tejutat. Pár lélek leült valami fák által művelt játékot játszani, végleg nem lehetett érteni, miféle lépéseket tesznek. – Vörös István elbeszélésnek 2., befejező része.

Mielőtt Mandolának nyoma veszett, P. úgy képzelte, általános iskolás gyerekeket fog történelemre és angol nyelvre okítani, míg nyugdíjba nem vonul; esténként olvas, rendszeresen átbeszéli Mandolával, amit olvasott, nyáron kirándulnak, télen hógolyóznak, szerencsés esetben saját gyereket is nevelnek, nemcsak a másokét. Miután Mandola eltűnt, már abban sem volt biztos, hogy be tudja fejezni az éppen előtte álló vizsgaidőszakot, nemhogy magát a főiskolát. Mandola nélkül kilátástalan vállalkozásnak tűnt ez is, az is. – Bene Zoltán kisregényének negyedik fejezete.

A kastély főbejárata olyan volt, mint amilyen egy kastélyé Franciaországban vagy Angliában, és egyáltalán nem olyan, mint egy itthoni, felújított kastély egyszerű bejárata. Kovácsoltvas kapu, mindenütt stukkók, minták, színek. És nemcsak a régi építészet hibátlanul megmaradt remekét csodálhatták benne, hanem a kísértetek foszforeszkáló szépérzékét is. Nemcsak a fáklyák adtak világosságot, de maga az épület is mintha lobogott vagy sugárzott volna. – Vörös István elbeszélésének első része.

Lehet, egyazon időben álmodtunk egymásról. Ez némely álmoskönyvek és egyes ezoterikusok szerint azt jelenti, hogy valamely másik dimenzióban, netán a számos lehetséges világ egyikében valóban együtt töltöttük azt az időt, amely időtartam alatt egyszerre álmodtunk egymással, s ez a tény, mármint a valóságos együttlétünk egy párhuzamos valóságban, szivárgott át a világok közti hasadékokon az agyunkba, és manifesztálódott álom formájában. – Bene Zoltán kisregényének harmadik fejezete.

szánkót akasszunk a szíveinkbe,
és madárrá változzunk,
csőrünkben elhozzuk a telet északról,
és elrejtsük az etetőkbe.

Naponta ismétlődtek a támadások. Beszéd már nemigen hangzott el, csak a test, a hím állati ösztöne munkált. Megragadta az asszony csuklóját, hátratekerte a kezét, és úgy lökte az ágyra. Ágota felsikoltott a fájdalomtól, de tudta, azt csak az ivartalanított állatok hallják az elkülönítőben, nincsenek közeli szomszédok, hiába kiabál.

A lényeg, gondolta, miután megbékélt valamelyest, hogy lehetséges egy sötét szobában képeket nézni a valóságról. És ez lenyűgöző. Egyúttal biztató. Sőt. Reményt keltő. P. szerint mindenesetre az. Káprázatos, hogy mennyi minden lehetséges. Döbbenetes a lehetőségek végtelenbe nyúló sora. Az ember számba venni sem képes őket, csak jönnek, jönnek, s nagy részük föl is olvad a mindenségben, anélkül, hogy megvalósulna. Kivéve, ha másutt valósul meg. – Bene Zoltán kisregényének második fejezete

Margitka, mi lesz így veled, fordul a hitetlennek titulált asszony a másik felé. Gondolj a beteg szívedre, a magas vérnyomásodra, a megműtött forgódra! Mit csinálsz majd Kukutyinalsón, egyedül, ha rosszul érzed magad? Margitka maga elé mered, Ervin újra átveszi a szót. Nézz már rá! Teljesen egészséges, hiszen az aurája is arany. Nincs szüksége ezután orvosra vagy családra, itt vagyunk neki mi, a Lélekszépítők. A te aurád viszont csupa gonoszság, jobb lenne, ha leülnél, és kivárnád a sorodat, hamarosan te is megtisztulhatsz.

„Legmeghittebb pillanatait P. egy régi lány emlékével osztotta meg, olyankor melankolikusan meredt a semmibe, és elvétve keserédes mosoly jelent meg az ábrázatán. Hajszálnyit azért több volt ebben a mosolyban a keser, mint az édes, de idáig is hosszú út vezetett.” − A kilencvenes évektől napjainkig húzódó szerelem, veszteség, elmaradó apokalipszis: Bene Zoltán Mandola története című kisregényét folytatásokban, heti rendszerességgel közöljük.

Titurel, az első Grál király: egykor angyaloktól, az ég küldöttjeitől vehette át a Szent Grált. Az Utolsó vacsora kelyhében (ugyebár) a Megfeszített vére folydogált. És a lándzsát is megkapta Titurel, melyet ama római „legionárius” döfött Jézus oldalába… Ecce homo! Íme, a dárda…

Csupa filozófus. Itt, körülöttem. Várjuk a sor(s)unk. Hogy jön valami, amire felszállhatunk. Mert jönnie kell. Ahogy másodpercre másodperc, aztán perc, nap, év és élet. Most mi vagyunk ott. A megállóban. Itt áll vagy száz éve. (Érdekes lenne egy megálló-történelem.) Mióta van tömegközlekedés. Állunk. Várunk. Egymásra nem nézünk, mert minek. Ki ne lógjunk már!

Kifogtad az összes halat a nagy, sárga lavórból, apád tapsolt, és azt mondta, versenyhorgász lesz belőled. Évente többször elmeséled… Még csak kétéves voltál, de úgy állt a kezedben a kis, műanyag horgászbot, mint apád kezében az igazi.

A skorpió tudta, miért van itt. Először is azért, mert itt lakott. A sivatag volt a hazája, de ő ezt a kis homokdombot szerette, a kőfal mellett. A fal nem tudni, mióta állt itt, talán még a hajdani piramisépítők hagyták ezen a vidéken, talán mások. A skorpió nem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel. Őt csak az érdekelte, hogy a fal a nyári hőségben árnyékot adott, estére viszont kellőképpen felmelegedett, hogy a tövébe húzódva ne érezze a hirtelen érkező és dermesztő hideget.

Mennyire fura ez a gyerek, mintha nem érezne, nem látna, nem hallana, az apja meg dühöng, hogy legalább az érettségit… Vagy legalább csak egy kicsit érdekelje az, ami körülötte van. Kettyós olyan ösztönösen kallódott el, ahogy más a hozzá leginkább passzoló szakmát keresi. Egy-egy kiejtett, izzó szava felperzselte a jólét puha perzsaszőnyegeit, ahogy szinte virult benne a mindennemű súlyos elvesztések-elvesztegetések iránti közöny. Sőt, már-már elégedettség. A mindentől megszabadulni akarás csendes folyamata romba dönteni készült egy egész, eddig prosperáló arisztokrata dinasztiát.

Megrémülök. Ki tudja, hova fajulna az egész diskurzus, amiben engem ütlegelésre való hajlammal vádolnak, de íme, megmentőm, a hajléktalan felkecmereg, a metró fékez, és ő, akár egy mesteri rúdtáncos, bravúrral kapaszkodik meg a fogantyúban. Üvöltve átkozza a metróellenőröket, a kormányt, az atyaúristent, az országban és a világban elhatalmasodott káosz miatt. A terhes lány a hátát fogja, a mobilozók fél kézben tartva a szerkentyűt, hüvelykujjukkal brillírozva tovább esemeseznek.

„A szomszéd banánhal” és gin-szakértő Bunuel találkozása a menazsériával: a tudat-tágító fellépéseknél használt (belső-cirkuszi) állatsereggel. Ó, korbácsolt provokáció!