Azon a nyáron, a vizsgák után, úgy döntöttem, hazautazom, legalább két hetet otthon töltök, s mindenhová biciklivel megyek, nem ülök autóba. Untam a nyolc-tíz órás vonatozásokat, buszozásokat, állomáson való várakozásokat. Úgy éreztem, szülőföldem, Szatmár, hihetetlenül messze van, a legmesszebb minden magyarországi vidékek közül. Nincs közvetlen busz vagy vonatkapcsolat, vagy ha van is, nem érzed, mert szükségszerűen vesztegelsz, ha innen elindulsz, Mátészalkán, Nyírbátorban, Nyíregyházán és Debrecenben. Úgy éreztem, Nyíregyháza a periféria, Nyírbátor és Mátészalka a periféria perifériája, és Szatmár, Gyarmattal a szívén, a periféria perifériájának a perifériája. Nem tudtam, kire haragudjak. Kit szidjak, magamban, fogamat összeszorítva. 

A színpad alatti rész sötét volt és merő lucsok. A lány ott feküdt meztelenül a sárban, spermától, húgytól és vértől nedvesen. Nem tudott megszólalni, és meg se mozdult. Két bordája, bal keze és az orrcsontja is eltört, a poharak és sörösüvegek szilánkjai összevagdalták a hátát és a karjait. Amikor a férfiak készen voltak, felemelték az egyik deszkát, és a lányt bedobták a színpad alá. Amikor odalent feküdt, lehúgyozták. Utána újra kimentek. Amikor a rendőrök kihúzták a lányt a sárból, éppen egy polkát játszottak.

Tűzforró a bőre. Így eszünk. Egy székről, egy tányérból. Az udvaron mozgásban az öregek. A szomszédok. Rokonok. Látom, hallom a csukott konyhaajtón, a szobaablakon át, ahogy az egyik öregasszony kukoricát szór a tyúkjainak. Cshhh, cshhh, nyugtatja őket, mert nekiugranak a kerítésnek. Nem nyit ránk, ami mindig megtörténik, nem köszön be, pedig mindig beköszön. Tudják, az udvar tudja, Anna itt van. Az udvar vár.

A helyemen elővettem a jegyzeteimet, s újra nekiláttam magolni. Láttam kinn a fényeket, tudtam, hogy a szajoli állomáson robogunk át. Nem lepett meg a sebesség, hiszen a vonat IC járatként közlekedett, minden megszokottnak tűnt, az emberek nyugodtan nézelődtek, olvastak, aludtak, bóbiskoltak vagy beszélgettek. A következő pillanatban kiment a világítás, amit harminc másodpercig tartó pokoli csörömpölés követett, amilyenhez foghatót soha nem hallottam. Vasak és épülettörmelékek zuhanása hallatszott mögülünk. A szerelvény erősen rázkódott, lehetett érezni, hogy szántja a földet, üti a talpfákat, majd nagyot, fémeset csattanva megállt. Csend lett.  

Ha most nem lettem terhes, mondta később Anna, gondolja a férfi, akkor soha. Egyenesen a szívembe lőttél.
Istenem, gondolja a férfi, "a szívembe lőttél", de szép volt azután egymáshoz fordulva összebújni, rápakolni a kart, odahúzni vele, a másikat a feje alá tenni, rápakolni a fölső lábat, az alsóval odasimulni, érezni a mellbimbót, a halk szuszogást a fülcimpán, érezni a lassú visszatérést a földre, az ernyedést, és aludni, aludni.
A szívembe lőttél, beleborzong. Mintha előre tudta volna, gondolja a férfi. Ezt is.

Meg sem öleltél egész nap, mondta Anna, gondolja a férfi. Nem hát. Csak egész éjszaka, meg egész délelőtt, mikortól számolod az egész napot? Egyik kezével tálalt, a másikkal átkarolta a nyakam, megcsókolt. Végre, mondta. Már attól féltem, néznem kell valami tüzes forradalmárt.
Ekkor világosodott meg, Anna mondta ki, én csak a káoszt érzékeltem, ez forradalom. Forradalom van. Üresek az utcák. Nincs rendőr. Nincs katona. Csak emberek. Nincs Párt, gondolja a férfi. Hol a Párt? Bebújtak a patkánylyukakba, gondolja a férfi.

Behajt a térre egy vakmerő motoros, leállítja a Pannóniát, feláll az oszlop peremére, ordít, hogy „azonnal oszoljanak”! Elkurjantja vagy ötször. Dermedten bámulják. A tömeg, miután rájön, hogy ez nem idióta, nem viccel, ráveti magát. Két másodpercen múlik, hogy le nem tépik a fejét, meg azon, gondolja a férfi, hogy pöccenésre indul a motor, átvág egy ritkább résen, felugrat a járdára, eltűnik az üres Posta-közben. A motoros bolondot emésztve új jelszó: „Menjünk zászlókért a városházára”. „Aki magyar velünk tart!”

Irulva-pirulva ült le, körbe se mert nézni.
– Nem baj lyányom, ha nem tudod leütni, le kell lőni! – mondta erre az öregember, nyilván azért, hogy oldja a zavart, amit egy váratlan, akaratlanul hangosra sikeredett szellentés okozott. Én nem bírtam, hangosan elnevettem magam. Próbáltam abbahagyni, de még percek múlva is kínzott a röhögés, alattomosan, belülről fel-feltörve, s mivel ez már kezdett kínossá válni, gondoltam, kibírom állva Debrecenig a folyosón.  

Minden úton megpróbált borhoz jutni, de az ápolónő megvesztegetése sem vezetett sikerre. Pedig ő nagyon szerette ezt az italt és utálta az orvosságot, semmiféle orvosságot sem tudott bevenni. Az egyik nap meglátogatta őt a kórházban legjobb barátja, akinek mint élete legnagyobb baját panaszolta el, hogy nem tud egy korty borhoz sem jutni, pedig attól egész biztos meggyógyulna. A jó barát megértve a panasz súlyát, minthogy ő maga sem vetette meg a szőlő jóleső nedvét, másnap a látogatási idő előtt megjelent a kórházban, kezében egy nagy orvosságos üveggel.

Elfeledkeztünk a rádióról. Mindenről. Ami nagyobb baj, Anna szüleiről is, akiket valami módon értesíteni kellene, de hogyan. Nem jár semmi. Telefonjuk nincs. A postára lehetne telefonálni, megkérni valakit, hogy vigye el az üzenetet, minden rendben, ne aggódjanak. Csakhogy normális napokon is fél nap egy telefon, ezek pedig nem normális napok, amikor senki nem utazik, mert nincs mivel, mindenki telefonálna. 

Anna nem kel, néz az ágyból, orra hegye, szemei látszanak a takaró alól, gondolja a férfi, figyeli a gatyában, atlétában sürgő, forgó házigazdát a nyitott ajtón át. Aztán szól, hogy nem volna-e kedvem visszafeküdni, ha már minden kinti házi feladatomat elvégeztem. Ezt mondja, ha a kinti házi feladataiddal végeztél. Ezt kérdezi mosolyogva, és azt jelenti, ha a kintiekkel végeztem, volna még benti feladat, tudok-e róla.  

Először láttam meztelen nőt, gondolja a férfi, az első nőmet először meztelenül. Szebb volt, mint a képzelet. A szem jobban érzi a formákat, mint a kéz, a kéz durván, elnagyolva közvetít az agynak, lemaradnak az ívek, a szépség, a lágyság. Előbb fent. Előbb Anna dobta le a felsőrészt, arcot, nyakat, hónaljat mosott, aztán magára kapta az inget, gondolja a férfi. Én ugyanabban a vízben, ugyanúgy. A lavór peremén megjelentek az első szappanhab fodrok. Aztán Anna guggolt a kislavór fölé, locsolta magát, mosogatta le a szappant, de az ing szárnyait olyan ügyesen igazította, hogy nem láttam sokat.

A lakás üres, bátyám nincs. Az asztalon vászonban kenyér, a polcon kisbödönben zsír. A sparhelt még langyos, rajta mosófazékban langyos víz, a szobai vaskályha lobog, mintha éppen most rakta volna meg valaki. De üzenet semmi. Nem üzengetünk, mit üzengessünk. Mindig tudtuk, a másik merre, mi felé, minek. Most nem. Másnap árulta el, tudta, hogy hazamegyünk, látott bennünket a városban csatangolni, miután a kollégisták hazaszállingóztak. Ha Anna nem indult időben, hová mehetne éjszakára?

A férfi ötven éve nem járta a várost. Októberben múlt ötven éve. Ma november ötödike, vasárnap van. Hideg. A fák, a bokrok, a táj porcukorral beszórva. A nap felhő nélkül a magasban, tombolva szikrázik ezen a fehéren. Sugaraival elmozdít a városszéli jegenyesor ágairól arasznyi zúzmaracsíkot, ami lefordulva végigrombolja az alatta fehérlő ágakat. Hófelhő örvénylik a törzs mellett az árokpartig. Nézi, ez a látvány megmaradt a városszélen. Az egyetlen. A hajdani faluszél, a Bánomi szőlőhegy helyén szürke lakótelep, ablakok és függönyök, apró erkélyek sora, kint felejtett muskátlis ládák, játszótér, szemétkonténerek négyesével.  

Magdi, amit tud, megtesz. Sztrongfild legszívesebben kimenne, attól fél, hogy vért lát. Magdi hangosan nyög, jelzi, hogy jön a következő fájás. Gertrúd arca dühös és kegyetlen lesz.
– Mit hörögsz? Nyomni! Akkor jó volt, mi? Most meg itt sopánkodsz? Ne szuszogj, inkább nyomd, mintha szarnál! Ki tudja, kikkel mentél még el ezen a mamlaszon kívül, itt e! Nem tágul, doktor úr! Ennek vasból van a pinája.

Esze Tamás, a tarpai jobbágy, ezekben az erdőkben várta bajtársaival Rákóczit hazatérni Lengyelországból. Rákóczi, csalódottan lovagolt át a beregi erdőkön, lápokon, mezőkön, s érezte, még nem bízhat ebben a mezítlábas, kaszával és tőrökkel felszerelkezett társaságban, szedett-vetett kíséretében. Nem is igen értette a nyelvüket, közvetlenül alig tudott velük szót érteni. Beszélte ugyan saját anyanyelvét, a magyart, anyjával, Zrínyi Ilonával, s magyar nevelőivel magyarul beszélt gyermekkorában, de miután 1688 januárjában Munkácsot kétévi ostrom után bevették a császáriak, nővérével, Juliannával együtt a bécsi udvarba került, és hamar elszokott a magyar nyelvtől. Anyjához ritkán engedték az ekkor tizenkét éves Rákóczit.  

Ha volt egy könyvvásár a faluban, mindig azokat a könyveket kereste, ahol Krisztus arcát láthatja. Amikor összeszedtük a holmiját, Krisztus arcok néztek rám a képeslapokról, a brosúrákról, a borítókról, a festmény reprodukciókról, a fénymásolatokról, hol szelíden, hol elmerengőn, hol szenvedőn, hol szigorúan, hol szomorúan.
   Magam elé idéztem a mi Urunk, Jézus Krisztus letartóztatását a Gecsemáné kertben. A tanítványok alszanak, míg ő az Atyához fohászkodik.

Bestseller: A zellerfélék családjába tartozó, nagykönyv-vásártelepeken szinte mindig megtalálható friss zöldségféle. Elsősorban éretlen olvasók megfőzésére alkalmas. Nyers fogyasztása ízlésrekedést okozhat.

Ezután apám autót cserél a telepen, nagy fekete Volgát hoz el. Holnap után Pestre, a mezőgazdasági minisztériumba viszi a tsz elnököt, ahol tévedésből szalutálnak majd a díszszázad katonái a bejáratnál, mert azt hiszik, a miniszter érkezett. Az is fekete Volgával jár, amit később szocialista limuzinnak nevezünk.  

– Ájj! Ott maradtok, ahon vagytok! Körbe vagytok véve! – hangzott a fák alól.
Ákos állt ott egyedül, a csősz. Nem vettük észre, ahogy nesztelenül odasántított, merthogy sánta volt, nyugodjon békében. Először megijedtünk, aztán látva, hogy Ákos ide-oda topog, és nem tudja eldönteni, melyik fához menjen, fürgén leugráltunk, és heten öt felé szaladtunk. Nem hoztunk szégyent legendás békebeli elődünk, Rideg Sándor tehénpásztorára, a híres neves Regős Bendegúzra.