ZT: Ezt nem az én hivatalom megélni. Annyi bizonyos, hogy az ember önkéntelenül is a maga sorsát akarja megfogalmazni a történelmi alakon keresztül. Én ugyan soha nem voltam közel a hatalomhoz, most is kívül vagyok azon, de a hatalommal szembeni értetlenségem megvan. - részlet Zalán Tibor Janus-drámájából  

Ez a pofon nem neki szólna. Ahogy most éreztem, hogy felpofoznám: a Bélát képzeltem oda. Igen, ha most itt az utcán képen törölném, akkor igenis a Bélát törölném képen. Azt ő kapná, mert ez nem az Erika, ez az akarom, hanem a Béla.    Amikor felcsinált, akkor is kurva erőszakos volt. Oké, rendben van, nekem is bejött az a dolog akkor, izgatott, hogy milyen, ha valaki ilyen erőszakos. Jó, ez van. Most köpjem szembe magam? De ez visszaütött, így kegyetlenül visszaütött. Ezért is szeretném megpofozni, az Erikán át a Bélát és magamat.

Sofőröm holtan feküdt fülkéje ajtaján kifordulva a földön, én pedig széttárt karokkal álltam a kör közepén, mint aki mentegetőzik, hogy nem tehet róla. A kamerák engem vettek, nem a dülledt szemű tetemet, amióta ugyanis elértük, hogy az online csatorna közvetítse a vágtákat, a sofőrök csak olyan szerződést írtak alá velünk, amiben biztosítva volt teljes anonimitásuk, hogy ne lehessen őket felelősségre vonni az esetleges balesetek miatt. Az utastérben felszerelt öt kamerán kívül a busz tetején ülő hatodik a veszettül suhanó utat figyelte, a nézők tehát semmit sem észleltek a váratlan fordulatból.

Az ünnepség után az igazgató irodájába invitálta három mérnökét. Mindegyikük arcáról sugárzott a derű.
„Remélem, újra bebizonyítottuk, hogy nem vagyunk hülyék” – gondolta az egyik, s kezében közepes nagyságú, kenderből készült zsákot szorongatott.
„Végre folytatódhatnak a sakkpartik” – futott át a testesebben.
„Most pedig lássuk a jó munkáért járó fizetséget” – gondolta a harmadik, miközben kivette kollégája kezéből a zsákot. Az íróasztalhoz lépett, s kiborította tartalmát.
Az igazgató kővé dermedve nézett az előtte fekvő csonthalmazra.

Az Úristen bekopogott egyszer a szegény asszony ajtaján, hogy megáldja a gyermekeit. Hanem a szegény asszony nagyon szégyellette, hogy olyan sok gyermeke van, nem akarta megmutatni az Úristennek őket, bedugdosta egyenkint a kemencébe, ahány csak befért. Bejött az Úristen, szépen megáldotta a kívül maradt gyermekeket, aztán hazament. Ezekből lettek a fehér emberek, a gazdag emberek. A többi rajkó megfeketedett a kemencében, azok lettek a cigányok, azok sose gazdagodtak meg, le se telepedtek, a világot járják minduntalan.

 – Drága jó istenem! – sóhajtott fel a szerkesztő. – A harmadik laptulajdonossal viaskodom egy olyan országban, ahol minden második ember grafomán, és Thomas Mann-nak képzeli magát. Annak, vagy Csehovnak. Csehovai bitang ember mindegyik, életemet rágó férgek. Maga kicsoda? Honoráriumért Balzac vagy zabhegyező Salinger, aki felingerel. De még mennyire! Mit gondol, mi történik, ha én ezt a maga paksamétáját átadom az új német főnökömnek? A fél lábam már így is kilóg az ablakon, mert nincs pénz, nincs elég hirdető, a kutya se kíváncsi az olyan marhaságokra, mint amiket maga is összefirkált. 

"A gyökerek számomra semmit sem jelentenek. Máshova húz a szívem, mint ami, és aki valójában vagyok. Úgy érzem, mintha nem lenne múltam, a jövő pedig – mely ködös és sötét – csak az álmaimban élne. Az idő múlik, s a fény is már kialvóban. És én még mindig nem tudom, ki vagyok..." – Kiss Kinga Karina írásai. 
 

Néhányan köszöntek neki, néhányaknak ő is köszönt. Hűvösen, távolságtartóan. Persze, tudom, hogy te vagy, te tanítottál meg békát felfújni, szalmaszálat a s..., szájjal addig pumpálni belé a levegőt, míg felrobban, belei a pofádba, a szemeid közé loccsannak; de hát az már olyan rég volt, különben is fúj! Igen, arra is emlékszem, hogy veled estem bele a ganélébe, giliszta után turkáltunk, hogy horgászni menjünk; amikor hazaállítottunk, csöpögött a ruhánkból a lé, édesanyánk azt se tudta, sírjon-e, kacagjon-e; de hát ez is olyan rég volt, már röhögni se lehet rajta.

Rendkívüli tavaszi nap volt, amikor megszülettem Nyíregyházán. A havazás olyan méreteket öltött, hogy a szokásos járművek nem tudtak közlekedni az utakon. Így egy tankot ért az a megtisztelő feladat, hogy engem hazamenekítsen az út szélén rekedt mentőautóból. Sajnálatos módon életem első kalandjára nem emlékszem.   De a csodálatos gyermekkoromra annál inkább!  A hatalmas rétre, a kanálisra, a békákra, a nagyiék udvarára, és a hintámra. 

2005-ben csatlakoztam a Budapest Shortfilm Festival csapatához, és ezévben megnyertem a francia NISI MASA forgatókönyvíró pályázatát. Utóbbi hatalmas csalódás volt, ugyanis a pályázati kiírásban egy szóval sem szerepelt, hogy az a 3000 euro, amivel nyereményként kecsegtettek, az forintosítva nulla, ugyanis 3000 euro értékű laborköltséget jelentett, amivel nem mentünk itthon semmire, hiszen elindulni sem tudtunk vele. A kirobbanásom elmaradt, de a filmezést továbbra sem adtam fel. Na, mindegy, nem panaszkodom: csapásokat adunk és csapásokat kapunk… 

           Cigányember volt.   Az ő életének és munkásságának példája döbbentett rá arra, hogy milyen nélkülözhetetlenül fontos (volna) a kultúra. Akár a paraszti, akár a polgári hagyomány meghatározta gyakorlatban felnövő kollégák eszmélésük első pillanatától kezdve tanultak „gazdálkodni” a maguk tehetségével, erejével és idejével. A jelen pillanatot mindvégig az idő tágasabb perspektívájában érzékelték és érzékelik, rendszerben tartják az életüket. A proletár kultúrának – ha volna, lett volna ilyen minálunk – nincs ilyen fegyelmező, megtartó, élni segítő ereje.

"Edgar Allan Poe második koffere nálam volt. Mellékes, hogy megbízott fejvadászaim hány ember élete árán jutottak hozzá, mint ahogy mellékes az is, hogy valójában rajtam és laborom munkatársain kívül mindeddig senki sem sejtette mit rejt." - részletet olvashatnak Weiner Sennyey Tibor Könyvhétre megjelenő új, tizenkét elbeszélést tartalmazó könyvéből A NAGY ERETNEKből. FB

Az úttól elég távol volt ahhoz, hogy ennek a távolságnak és a bekötőutat szegélyező nyárfák vastag törzsének, meg a lombjuk vetette dús árnyéknak köszönhetően alig legyen észrevehető, ahogy a távolabbi domb gyengéd ívben emelkedő keleti oldalán, e fűvel és hajladozó bokrokkal benőtt domboldal csaknem fészekszerű oltalmában néhány tucat alacsony, vert falú ház hever.

Balázs a munkapad felé nézett, az üres akváriumba helyezett, kibelezett notebookra, a kígyózó rézszínű lapkábelekre, a zöld nyákokból kiálló fekete kondenzátorokra, s érezte, hogy kiszárad a szája. – Ezt nincs honnan tudnia – mondta –, nem is mondtam meg, hogy milyen adatokat akarok visszanyerni.  

Na, szegényt őt is lekaptam a tíz körméről, kábé olyan mondatokkal, hogy „Szekrénygyerek nem lát, enyém ruha ott? Kell én mos sok. Én nem mos, ő mos. Rossz, rossz!” (Alfombralárká nehi dékté mera káprá váhá? Me doná csáhié bahut. Me nehi dotá, vehe dotá. Burá, burá), szó nélkül végighallgatott, majd elment a szomszéddal veszekedni.   

– Ez a macsó, megmentem a világot a gonoszoktól stílus egyre kevésbé jön be. Ha férfiasnak és menőnek akar látszani, mutassa ki az érzelmeit! Teljesen felesleges villámként cikázni a levegőben, legyen inkább megértő. Az sem baj, ha lead valamit az izmaiból, és bátran sminkeljen. Feketével kiemelve sokkal igézőbb lesz a tekintete. A kétértelmű vonzó. És elég a katasztrófaelhárításból, inkább készítsen podcastot a méhek jogairól!

Nyolc lány és tíz srác. Csak három csaj használható, esetünkben mindössze fél, hisz mindketten a szöszire hajtunk. A többi srác lehetne kicsit nyeszlettebb; sportosak és jóképűek. Ráadásul a táborvezetőnek úgy tíz év fórja is van. Bárcsak Titusz volna az egyedüli rivális. A helyi vörösbortól mindenki bódultan mosolyog.  

– Magasságos ég! Te nem felelsz meg magyar regény főhősének! – mondta neki. – Vagy lehet, hogy megfelelsz, de nem nekem, és nem Erdélyben.

Erre Mik több ruhát váltott, volt erdélyi magyar hadsereg, Kik, reformáció, felvilágosodás, Rákóczi fejedelem, Bethlen Gábor fejedelem, Lorántffy Zsuzsanna, Ferencz Zsuzsanna, Körösi Csoma Sándor, Petőfi Sándor a segesvári csatatéren, erdélyi barokk, posztmodern, sőt, kolozsvári Állami Magyar Színház is.

„Megállj, megöllek! Tönkretetted az életemet, te szerencsétlen! A fiatalságomat, te senkiházi, te léleknyomorító” – ordította a térképkészítő. „Megöllek, a két kezemmel fojtalak meg!” Mindketten a konyha felé szaladtak, de az asszony ügyesebb volt, egy rövid ugrással kikerülte az előtte álló fotelt, besurrant a fürdőszobába, s hallani lehetett, amint fordul a kulcs a zárban.

Nem lehet tovább keresni azt, aki nekem egy rossz csókkal üzent. Mihályi Rozáliával nem beszélhetek, Mihályi Rozáliát nem vallathatom ki. Csak egyet tehetek, Mihályi Rozáliából megcsinálom az élet és csók múzsáját. Eléggé nem ismertem s eléggé belerondított az életembe. Különben is, ki tudja meddig kellene kereskednem, amíg megtalálnám azt, aki a szerelemről szomorú üzenetet küldött Kun Marcella által s az én férfiúi állatiasságom jutalmául? Nagyon szép koszorút vittem ki másnap, ragyogó délelőttön, a temetőbe, Mihályi Rozália sírjára. S akkor olvastam: Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira.