Ugrás a tartalomra

 

Böszörményi Zoltán: Az árverés

A parókakészítő mester, öregedő, de fürge járású volt. Amikor megpillantotta az elől erősen kopaszodó férfiút, aki az üzlet nehezen csukódó ajtajával bíbelődött, oda szaladt, s elnézését kérte.
– Legalább ötször telefonáltam az asztalosnak, küldje ki a segédjét, nézze meg, mi történt a zárral, de a füle botját sem mozgatta, annyira elfoglalt. Az új munkának előnye van, onnan jön a pénz, a régi kuncsafttal már nem is törődik. Mondja, miféle moralitás ez? – lépett vendége elé, majd gyorsan hozzátette: – Miben segíthetek?
Mivel a válasz késett, hellyel kínálta látogatóját.
Az aukciós ház menedzsere vékony dongájú, harminc körüli férfi volt. Meglehetősen fiatalon kopaszodott, s hosszú halogatás után úgy döntött, hogy még ma parókát készíttet.
Amikor belépett, kissé zavarba esett a rosszul működő ajtózár miatt. Az incidens, mert annak vette, feszélyezte, és nehezen találta meg újra lelki egyensúlyát.
– Gondolom, betétre, hajszigetecskére van szüksége – sietett segítségére a mester. – Azonnal, parancsoljon, megnézheti az eddig elkészült mintapéldányokat – fordult, s az alsó polcról elővette a különleges vendégek számára fenntartott mintakollekciót.
– Ezt szeretném – mutatott a vendég a második sorban az ötödikre. – Ez megfelel. A színe is egyezik a hajaméval.
– Igenis, megnézem, azonnal, rögtön. Önnek tökéletesen igaza van. Kérem, pillantson a tükörbe. Na, mit mondtam, ugye?
–    Rendben. Semmi különbség. Igen. Remek!
–    Fel tudja tenni? – kérdezte a menedzser. – Röpke pillanat csupán. Így. Még kicsit jobbra. Felfogom. Megvan. Jó. Splendid! Szóval? – nézett gyönyörködve a fiatal férfi tükörarcára, s onnan legalább egy halvány mosolyt remélt.
– Mennyibe kerül? – kérdezte férfi, s felpattant a székről, mint akit parázsra ültettek.
– Ötszáznegyven – kérem, alássan, ismételte meg még egyszer a mester.
– Ugyan már, ezért egy házat vehetnék – nézett rá indulatosan.
– Rendben, legyen négyszáznyolcvan.
– Négyszáznyolcvan, mi?
– Német márka, természetesen – tördelte a kezét a parókakészítő. Megdermedve szemlélte vásárlóját, akit meg kellene győznie, hogy az ár, amit a hajbetétért felszámított, egyszerűen bagatell.
– Négyszázötven – emelte rá szúrós tekintetét ellentmondást nem tűrve a fiatalember.
– Úgy legyen! Viselje egészséggel uram – kísérte vendégét a pulthoz a mesterember. – Hozzon önnek szerencsét a mai nap – mondta kissé dadogva, miközben megfordult a fejében, legszívesebben a pokolra küldené az előtte állót, aki nem tudja, mit jelent egy öregedő embernek a mai világban üzletet fenntartania.
A férfi ötszáz márkás bankjegyet tett az asztalra, s várta a visszajárót.
Az aukciós ház kétsaroknyi járásra volt a parókakészítő műhelytől. Az intézmény menedzsere minden harmadik, negyedik kirakatban megállt, hogy szemügyre vegye újonnan szerzett hajdíszét, s azt, mennyire tökéletesen fedi kopaszságát. A hajbetét színének árnyalata is egyezik a sajátjáéval.
Amikor belépett a pompásan kivilágított épületbe, a portás fejét hirtelen felemelve, megütközve nézett rá. Ha nem is azonnal, de végül felismerte. Fejét jobbra-balra ingatta. Nem szólt. A változást elfogadta.
– Délután tizenegy festményt veszünk kalapács alá – mondta személyi titkárnőjének, aki a tizenötödik és tizenhatodik század festészetének szakértője volt. – Kérem, hozza be a mai árverés dossziéit – rendelkezett, s eltűnt irodájának diófa intarziával díszített ajtaja mögött.
Margot kivette a páncélszekrény irattartójából a papírköteget, s kacsázó léptekkel sietett tejesíteni főnökének kérését.
„Milyen jól néz ki, legalább tíz évvel fiatalabb” – gondolta. „Ezzel az új frizurával, még beleszeretek” – ábrándozott. De a képzelődést azonnal abbahagyta, mihelyst főnökéhez belépett.
– Egy Renoir, kicsi, parkrészlet, egy Manet, csendélet, citrom, Degas… sorolta a kalapács alá kerülő festmények listáját, de a férfi intett, hagyja abba.
– És a női portrét, ki festette? – kérdezte.
–    Német származású ismeretlen mester. Ez áll a szakbizottságunk nyilatkozatában.
–    Kérem a szakvéleményezők jelentését!
Az asszisztens kinyitotta, és főnöke elé helyezte.
– Nem értem, Margot – csúszott ki akaratlanul a száján – a vonalak, a színek valahova a tizenötödik végére, a tizenhatodik század elejére visznek vissza. Nézze csak, hiszen ez olasz mesterekre vall. Bellini, Lippi.
–    Kezdetben magam is erre gondoltam. De a koloratúra, az arc, a hajfonat kidolgozottsága, láttál már ilyet az olaszoknál – mondta, s kezét a szája elé húzta, mintegy bocsánatot kérve, hogy életében először tegezte a főnökét. – A bizottságnak igaza van, német származású festő lehetett a mű megalkotója – tette hozzá.
–    Kikiáltási ára?
–    Húszezer márka.
–    Tizenkétezer amerikai dollár.
–    Hm, nem is olyan drága.
–    Nem is biztos, hogy elkel.
–    Ami a névtelenséget illeti…
–    Tetszik?
–    Valami észbontó, fenséges van benne. Angyali mosoly, derűs arc, s a hajfonat… káprázatos.
–    Kifizetnek érte tizenötezer dollárt?
–    Miért ne!
–    És te? – tegezte vissza életében először az asszisztensét a férfi.
–    Nincs is ennyi pénzem. De…, ha belegondolok, decemberig össze tudom szedni.
–    Akkor vásároljuk meg közösen.
–    Rendben. It’s a deal.
                                                                *
Az árverés délután ötkor kezdődött. Százhúszan neveztek be. Az ismeretlen német festő alkotása a kilencedik volt a listán. Az árverést vezető tizenkétezer amerikai dollárt kért először. Valaki a hátsó sorban megtoldotta ezerötszázzal.
– Tizenháromezer ötszáz először, másodszor.
Egy férfi magasba lendítette a karját.
– Tizenhatezer – mondta.
– Tizenhatezer először, tizen…
Az első sorban ülő sovány, beesett arcú férfi:
–    Tizennyolcezer.
–    Tizen…
– Tizenkilencezer, mondta az utolsó előtti sorban ülő szőke hajú hölgy.
– Húszezer – vágta rá a beesett arcú férfi.
– Húszezer először, húszezer másodszor, húszezer… az árverező két másodpercnyi szünetet tartott, mielőtt az asztalra verte a kalapácsát… harmadszor. A festmény a huszonegyes számú úr tulajdona.

                                                          *
Margot és az aukciós ház menedzsere órákon át vitatta, miért voltak annyira gyávák, s megbízottukat, a szőke hajú pénzügyi ellenőrt nem utasították, hogy licitáljon huszonötezerig. Ha nem rendelkeznek másként, akkor ezer dollár ráfizetéssel megszerezhették volna a festményt.
– Szerintem a húszezret mindenképpen megérte. Az a kanadai műgyűjtő úgy sem értékeli kellőképpen a német névtelen festőt. Egy Degas-t is megvett ma, hárommillió négyszázezerért.
– Ezt bizony eltoltuk a háztól, rántotta le hirtelen fejéről a férfi délelőtt szerzett hajpótlóját.
Margot elnevette magát. A férfi ölébe ült. Kezébe fogta arcát, és megcsókolta.
– Remek vagy – mondta és meghívta vacsorázni.
                                                       
                                                             *
Amíg a nemzetközi vámügyi hivatal munkatársai kiállították a festmények külföldi szállításra felhatalmazó papírjait, a beesett arcú férfi idegesen szemlélte a csomagolási műveletet. A biztosítótársaság képviselője hevesen tiltakozott, amikor a munkások a Degas-festményt a faláda falához akarták rögzíteni.
–    Kérem önöket, a festménynek középen kell állnia, egyenlő távolságra a láda két falától. Peckeljék ki a keret négy sarkát mindkét oldalról – rendelkezett.
A férfiak dühös pillantást vetettek a beesett arcúra, láthatóan nem éppen kellemes szavakat morzsolva ajkuk között.
– És milyen legyen az ismeretlen német alkotás biztosítása? – kérdezte a fekete öltönyt viselő férfi.
–    Mint a Degas-é – válaszolta a kanadai férfi.
Margot és főnöke árgus szemmel figyelte, mi történik a festményekkel. Kis idő multán elhagyták a termet. Kifele menet még egyszer kezet szorítottak a beesett arcú férfival.
– Sok szerencsét kívánunk újabb szerzeményeihez. A női portrétól viszont szomorúan válunk meg. Nagyon megszerettük – mondták szinte egyszerre mindketten.
                                                                       *
A torontói repülőtéren két munkatársa várta.
– Jó estét Mr. White, mondta az idősebbik, s átvette főnőkének poggyászát. A festményeket a vámhivatal és a biztosító társaság megbízottjai veszik át, s megkértük, hogy az értékszállítók különleges alakulata páncélkocsijával még ma este vigyék az ön villájába.
–    Köszönöm, Paul – biccentett a férfi, s a járda mellett parkoló limuzin nyitott ajtaján behuppant a hátsó ülésre.
Útközben többször is összedörzsölte tenyerét, beesett arcán öröm futott át. „A Degas, életem egyik legnagyobb fogása” – gondolta. „Istenem, micsoda üzlet!” – ujjongott magában.
                                                                    *
Hosszú évek során, ahányszor tehette lement villájának pincéjébe, ahol a remekműveket őrizte, s órákat töltött el kedvenc festményeivel. Egyik barátja, aki maga is műgyűjtő volt, többször megkérdezte, miért függ a női portré a Degas festmény mellett, hiszen az egyik világhírű alkotás, míg a másik ismeretlen festő műve. Számtalanszor vitatkoztak azon, hogy a portré sokkal szebb, érdekesebb, mint a Degas-festmény.
Egyik alkalommal, tán húsz év is eltelt, amióta a fonott hajú női arcképet vásárolta, a fent említett vitatársával nézegette kollekcióját. Bordeaux-i vörös bort kóstolgattak.
–    A minap érdekes dologra akadtam ­– fogott elbeszélésébe. – Biztosan hallottál már a Sticktoright műkereskedőről. Bementem hozzá, mert meg akartam vizsgáltatni azt a Renoir-t, amit tavaly Monte Carlóban vásároltam. A virágcsendéletet, melyet állítólag Vivien Leigh, a világhírű színésznő, amikor utazott, mindenhova magával vitt.
–    Ó, igen, emlékszem, annak idején engem is megkerestek, nem akarom-e megvásárolni a festményt. Bocsánat, folytasd – intett, miután White észre vette, hogy barátja neheztel közbeszólásáért.
–    Bevittem hozzá a festményt. Leszkennelte. Nem árulom el, mire lelt, mert így hátha kíváncsivá teszlek, s elviszed hozzá az ismeretlen német festő portréját.
–    Annyian látták már, szakértők hada, gondolod, olyasmit fedez fel, amit a többiek eddig nem voltak képesek?
–    Nézd – folytatta a barát, nincs mit veszítened.
–    Rendben, holnap gyere értem, s bevisszük a fonott hajú lányt – válaszolta szárazon és koccintottak.
                                                           
                                                                   *
A vizitre csak késő délután került sor, mivel a Sticktoright szakértőjének felesége aznap délelőtt leánygyermeknek adott életet. Az ötven év körüli műbecsüs annyira meg volt hatva, hogy örömében a kórházból jövet jócskán felöntött a garatra.
White-ék délután fél hatra értek a műteremnek is beillő irodába. Stick úr elnézést kért, amiért ily későn fogadta vendégeit.
Amint kézbe vette a portrét, azonnal munkához látott.
White közben barátjával beszélgetett arról, mennyire megváltoztatta a mai technika az ember műalkotásokkal való kapcsolatát.
Stick úr fél óra múlva fejcsóválva jelent meg kezében a női portréval.
–    Talán csak nem talált valamit? – kérdezte White.
–    De bizony. Tudom, hihetetlen, de nézzék, mutatott a szkennelt képre, melynek bal felső sarkában egy ujjlenyomat volt látható.
–    Ez, mit jelent? – kérdezték mindketten szinte egyszerre.
–    Van egy nemzetközi adatbázisom. Ez az eddig fellelt különböző mesterek ujjlenyomatait tartalmazza. Amikor feltöltöttem a leletet, volt egy telitalálatom – mondta Stick színlelt nyugalommal.
–    Ugyan már, ez badarság – csóválta meg a fejét White.
–    A Louvre-ban évekkel ezelőtt egy Michelangelo Buonarroti-festményre akadtak. Ennek sarkában azonos ujjlenyomatra bukkantak. Az is a festőnek abból a korszakából származik, amikor egyedül dolgozott, nem voltak tanítványai.
–    Ön biztos ebben?
–    Kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százalékban. Ahhoz viszont, hogy a festmény alkotóját bejelentsem, a nemzetközi nyilvántartó szervezethez kell fordulnom, hogy felfedezésemet ők is jóváhagyják. Szóval Mister White gratulálok! – lépett a beesett arcúhoz Stick. – Ön egy eredeti Michelangelo festménynek a tulajdonosa. Szerintem harmincmillió dollárt ér, de gondolom, manapság, többet is megkap érte – tárta szét karjait teátrálisan a műbecsüs. – Most pedig uraim, meghívom önöket egy italra. Ugyanis délelőtt nagy örömömre leányom született. Annának kereszteljük.
 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.