Tájképek egy távolsági buszról

Bajnai Nórát kérdeztük a Félvégtelen című kötet kapcsán kialakult vitáról, a kritika feladatairól és arról, mivel foglalkozik a mindennapokban. Kapcsolódó anyag: recenzió a Félvégtelenről

Hogyan született az ötlet, hogy Bodor Lillával közösen egy verses albumot jelentessetek meg?

2010-ben volt egy felolvasóestem, ahol találkoztam Bodor Lillával. Ezután keresett meg az ötlettel, hogy hozzunk létre valamit közösen. Tetszettek neki a verseim, talált valamit bennük. Hasonlóan voltam a festményeivel.

A képek igazodtak a versek témájához, vagy éppen fordítva?

Igazodás? Ezt a szót leginkább kutyaiskolákban lehet hallani… Tehát nem, semmi sem igazodott semmihez. Kép is és vers is (kivétel nélkül mindegyik) egymástól függetlenül születtek. Nem inspirálták egymást, nem a kialakulásukban lelhető fel közös mozzanat, hanem a hatásukban van a metszéspontnyi többlet, a közös halmaz. A képek nem illusztrációk, a kétféle műfaj természetesen nem egymás szinkrontolmácsa – miért kellene, hogy az legyen? Arra irányult a kísérletünk, hogy a szuverén alkotásaink párokba rendezve, társítva képesek-e egy új entitást, önálló paradigmát létrehívni.

Mohai V. Lajosnak, a kötet szerkesztőjének mennyire volt abban szerepe, hogy miként kerüljön párbeszédbe egymással kép és szöveg?

Lajos a közös kötet utószavát írta, így természetesen ismeri a verseket és a képeket, de egyébként nem ő a kötet szerkesztője, hanem Nádor Zsófia. Különben egyikük sem jelzett olyasmit, hogy szerintük a képek és a versek világa összeegyeztethetetlen vagy az értelmezhetetlenségig széttartó lenne…

Korábbi verseid közül is átírtál és átemeltél néhányat. Milyen elvek alapján dolgoztad át a szövegeket?

Tömöríteni, sűríteni szerettem volna, szálkásítani a szövegen – pusztán ennyi vezérelt.

Miért éppen a Scolarra esett a választás?

Őket ismertem. Nagyon korrekt, igényes kiadónak találom a Scolart. Közös kiadványt szerettünk volna, ezért olyan kiadót kerestünk, ahol a lehető legjobban átjön a kép és a szöveg világa. A Scolarnál nagyon értenek ehhez.

Eddig két, egymásnak ellentmondó írás jelent meg a Félvégtelenről. Mi lehet az oka ennek a szélsőséges megítélésnek?

A művészet, az irodalom soha nem képes levetkőzni a maga szubjektív jellegét. Szerintem a két írás (a két recenzió) nem mond ellent egymásnak. Egyszerűen nincsenek párbeszédben. Ha már szövegek egymáshoz való viszonyáról van szó, engem Farkas Daniella és Szendi Nóra írása egy távolsági buszon egymás mellett ülő két emberre emlékeztet, akikben pont annyi a közös, hogy egyszerre hallják, amint a sofőr bemondja, milyen megálló következik és lehetőségük van rá, hogy ugyanazt a tájat kémleljék. Ahány ember, jó esetben annyi szubjektum és annyi befogadó.

A kritikaírásról alapvetően azt gondolom, hogy egy kritikának vagy recenziónak ma akkor van értelme, és valahol ott kezdődik – különben ezek szerintem a kulturált létezés alapvető kritériumai is –, ha a szerző által megütött hangnem nem sértő, nem személyeskedik, és nem személyesíti meg a szöveget sem a lírai én vélt vagy valós tulajdonágaival, (például  „agresszív, türelmetlen a szöveg”), nem felülről beszél és nem az attitűdjeit (értékelő viszonyulásait) közli „véleményhirtelen” módon. Nem „én-az”, hanem „én-te” kapcsolatba lép szöveg és befogadó, így a befogadó a saját élményét, percepcióját jeleníti meg önálló szellemi terméket hozva létre az elemzett anyaggal kapcsolatban.

Milyennek tartod az Irodalmi Jelenben megjelent kritikát?

Farkas Daniella szövege más, mint amilyen kritikát én bármiről (akár egy cserkészeknek szóló könyvről) írnék, nem a tartalmában, hanem a stílusában, hangvételében ütközik az alapvető elveimmel. A recenzenssel nem gondolkodunk közös platformon, sőt az irodalomnak az efféle (vélt) igazságszolgáltató, rendészeti funkciójától én maximálisan elhatárolódom. Az a benyomásom, hogy mintha a recenzens egy korai szakaszban lezárta volna a könyv megismerésének folyamatát, és különben is: nem is óhajtana kilépni a műalkotásokkal kapcsolatos elvárásainak, sztereotípiáinak óvó, ölmeleg burkából. Tavaly írtam egy recenziót Kántás Balázs Összefutás című kötetéről. Akadt, ami nem tetszett benne, de eszem ágában sem volt lezárni a szövegeinek a megismerését egy korai fázisban, és ítéletet hirdetni. Az már felülről beszélés lett volna a kivagyiság jegyében. A kategorikus esztétikai ítélkezést az emberi kommunikáció egyik legfeleslegesebb formájának tartom. Általánosságban ezt gondolom Farkas Daniella recenziójáról, konkrétan pedig azt, hogy nem értem és elszomorít, hogy egy fiatal, (vélhetőleg) még egyetemi hallgató hölgy milyen alapon formál jogot arra, hogy felelősségre vonjon egy kiadót, amiért nem az – általa vélt – kortárs lírai kánon és verbalizálható, szubjektív esztétikai mérce (ha ma valóban létezik ilyen) szerint jelentet meg szövegeket. Ezt a zárlatot például egészen kontextusidegennek találtam. Legalább döntse már el a kedves recenzens, hogy az indulatai projekciójának a tárgya most akkor az én íráskészségem, vagy az általános tevékenység, amit a Scolar Kiadó kifejt. Az az érzésem, hogy a kritika írója átlépi a saját kompetenciájának a határait. Nem ismeri a kiadót, de ítélkezik róla. Más kérdés, hogy mindkét témát meddőnek találom.

Miért gondoltál arra, hogy magad veszed kézbe a köteted sorsát, és recenziót íratsz a verses albumról?

Valójában nem kérdés, amit itt hozzám intézel, hanem inkább a naiv tudatelmélet megnyilatkozása, vélt szándékot tulajdonítasz nekem, ráadásul lerí, hogy a „vád” második fele valótlan is. Nem gondoltam arra, hogy olyan módon kezembe veszem a kötet sorsát, hogy recenziót íratok róla. Egy beszélgetés során felmerült, hogy Szendi Nóra szívesen írna a könyvről, majd megszületett az esszé. Lehet katasztrofizálni ezt a folyamatot, mégis azt gondolom, előfordult már ilyen a világtörténelemben.

Nem érzed visszásnak az ilyen baráti alapon születő értékelő írást?

Már korábban írtam, hogy mást gondolok a kritika műfajáról. Esztétikai kérdésekben nem igazán látom értelmét a bináris kategóriák mentén történő ítélkezésnek, hiszen effélét minden emberi lény tud magától alkotni, vagyis alátámasztás nélkül az ilyesmi nem nagy szellemi teljesítmény. Elemi szintű elmeműködés: tetszik/nem tetszik. Megközelítem, vagy elkerülöm – erre már a papucsállatka is képes, ha nem tetszik neki, hát elkerüli… A lehető legtávolabb állt tőlem a szándék, hogy bárkit arra kérjek, hozza le a kritikát. Azért nem Szendi Nóra küldte, mert nem ismert Titeket, én meg azt gondoltam, hogy valamennyire igen, legalábbis köszönő viszonyban vagyunk. Ami történt, elküldtem egy írást, hogy ha gondolják, közöljétek le. Más szerzőt is láttam már hasonló módon eljárni, de most már szerencsére felvilágosítottál, hogy ennek nem ez a módja. Mit mondhatnék? „Kövezzenek meg”! Azért szerencsére nincsen halálos áldozata az esetnek.

Az egyik hozzászólásban megtámadtak azzal, hogy édesapád segítségével jelenhetett meg a kötet. Mennyi az igazság ebben?

Sértett emberek személyeskedő vádaskodására nem szeretnék reagálni. Egyébként nem gondoltam volna, hogy ebben az értelemben is téma lesz a kötetünk, ráadásul ilyen bántó módon. Különben nem látom az összefüggést abban, hogy miért jobb, ha pályakezdőket mondjuk a Szerencsejáték Zrt. vagy a Tesco támogat, mintha egy magánszemély tesz némi gesztust egy olyan országban, ahol a művészeti támogatás nagyjából nulla. Szóval az igazság ebben nulla egész néhány százalék (plusz áfa).

Sokan nem tudják, hogy a költészeten kívül mivel foglalkozol. Elárulod az olvasóknak?

Az ELTE pszichológia szakának, a kognitív-fejlődéslélektan mester programján vagyok ötödéves, emellett magyar szakos.  Maradék időmben gyerekeket tanítok teniszezni, illetve egy pszichés problémákkal élőkkel foglalkozó alapítványnál dolgozom önkéntesként. Olyan tevékenységeket szeretek végezni, amelyeknek valamilyen módon van köze a gyógyításhoz, a segítő szakmákhoz. A későbbiekben a művészetterápia, a neuropszichológia és a sportpszichológia területének valamelyik metszéspontjában képzelem el magamat. Ha veszik a fáradságot és megkérdeznek, tudatosan fogalmazok mindig úgy, hogy „költészettel is foglalkozom”.  Mindenki gondoljon, amit szeretne, a magam részéről annyit tehetnék még hozzá, hogy egyelőre, mint általában a húsz körüliek, még az utam elején járok.

Milyen kötet lesz a következő?

A Félvégtelen nem a második verseskötetem, hanem egy közös kötet, alkotói együttműködés eredménye, ártatlan és spontán kísérlet. Jelenleg mentális problémákkal és zavarokkal élő emberek felépülés-történeteivel foglalkozunk közösen néhány kollégámmal, ami merőben más műfaj, inkább szakmai jellegű munka lesz.