Sárközi Mátyás: Párban magányban
Immár hat éve annak, hogy szokott délelőtti internet-pásztázásom közepette egy pillanatra elállt a lélegzetem. Az Irodalmi Jelen hírei között olvashattam, hogy a rovataival és cikkeivel sűrűn szereplő háziszerzőtől, Onagy Zoltántól könyv jelenik meg „Tavaszi iramlás ősszel” címmel, Babits Mihály és Török Sophie házasságáról, méghozzá, a közlés szerint „szexregény”. Azért hökkentem meg, mert a Babits-házaspárról szikár, de ütős regényt készültem írni, és – amennyire ez külföldön élve, s csak néhány hetes hazai utak kutató-órái révén lehetséges – gyűjtögettem az anyagot egy nagy füzetbe. Az irodalomtörténetben nem ritkaság, hogy az írók akaratlanul elírnak egymás elől témákat, de az sem, ha egy témát többen is feldolgoznak, más és más nézőszögből. Évekkel ezelőtt éppen ilyen jellegű levelezésre bukkantam Móricz Zsigmond és Kaffka Margit között, ők udvariasan megtárgyalták, hogy végül melyikük dolgozza fel regény formában a mindkettejüket megihlető történelmi alapanyagot.
Onagy Zoltán kis kötetét igyekeztem minél gyorsabban megszerezni, elolvasni, s amikor az utolsó oldal végére értem, visszatért a lelki nyugalmam. A „Tavaszi iramlás ősszel” nem egészen arról szól, mint amit én akartam megírni abban a könyvemben, amelynek akkor még „A nyugtalanság szurdoka” címet szántam. Onagy Zoltán, mint esztergomi ember, tág teret szentel a város és a városszéli Előhegy tornácos házába nyaranta oly nagy kedvvel visszatérő költő viszonyának, azután arról ír, hogy miért volt rossz költő a Babits által Török Sophie-nak elnevezett Tanner Ilona, s miért nem illett a maga másodrendűségével ehhez az európai mércével mérve is jelentős személyiséghez, mint élete párja. Végül sok szó esik a Nyugatot Babitscsal együtt szerkesztő Gellért Oszkár árulásáról, aki 1945 után, a kommunista rezsim iránti karrierista pártlihegése közepette a nála sokkalta nagyobb költő renoméját rombolni igyekezett.
Engem elsősorban és kizárólagosan a férfi és nő házasságon belüli egymásra utaltsága érdekelt, továbbá annak a zivataros kornak, amelyben éltek, a rájuk kiható fordulatai. Az én történetem, amelynek végül „Párban magányban” lett a címe, nem szexregény, de a maga – mint említettem – szikár, ám ütős stílusában képet próbál rajzolni arról, milyen egy leszbikus nő és egy szexuálisan félénk férfi együttélése; mely párkapcsolaton belül igénye a nőnek, hogy akár fondorlat árán is, de az ország legnagyobb költőjének a felesége legyen, a férj pedig, rettenetes betegségekkel harcolva, végül hálás a hitvesi gondoskodásért. Mi ez, ha nem regénytéma? Ám csínján kell bánni vele, mert a történet irodalomtörténeti alakokról szól, akiknek minden mondata, lépése jól dokumentált. Tehát bűn torzítani a valóságon. Török Sophiehoz pedig nem eredendő haraggal kell közelíteni, hanem asszonyi szerepe megvilágításával.
Írhattam volna vastagabb könyvet, ha Babits életét már a kezdetektől taglalom, szekszárdi gyermekkorát a három nő között, majd fogarasi tanárkodását, plátói szerelmeit. De a „Párban magányban” Ady temetésével kezdődik, Babitséval fejeződik be. Az én történetemet, amely most nyomdafestéket lát, így érzem kereknek.
