Laudációk az Irodalmi Jelen-díjak mellé

Az Irodalmi Jelen díjátadóján elhangzott laudációkat gyűjtöttük össze, képekkel és videóval illusztráltuk a szöveget.

Egy műszerész

(Majoros Sándor Irodalmi Jelen-prózadíja mellé)

Majoros Sándor, a bácskossuthfalvi műszerész. Bácskossuthfalva – Ómoravica. Stara Moravica volt, amikor Majoros 1991-ben a besorozás elől egy árva sporttáskával Budapestre menekül.

Nem Szabadkáról tehát, ami alig több, mint 30 kilométer onnan északnak, és nem Újvidékről, ami jó dupla annyi délre. Egy villanyszerelő, aki írásra adja a fejét egy hatezer lelkes, mondhatni színmagyar településen, Bácska szívében, de meglehetős távolságban a Hídtól és az Új Sympoziontól, de még az Üzenettől is. Egy nagy faluban, ahonnan Papp Dániel, a századelő neves novellistája is származik, és amelynek kellős közepén vág át a Krivaja, a Bács-ér, vagyis a Nagy Árok, amely kisvártatva a Ferencz József-csatornába torkollik, ami Baját köti össze Óbecsével, tehát a Dunát a Tiszával, és amelynek zombori hídjánál 1937 Szilveszter-éjszakája hajnalán bizonyos Szemző Dénes vízbe fulladt... – a sofőrjével egyetemben, aki történetesen Majoros Sándor apai nagyapja volt. Kamjonkai Szemző Dénes pedig ama família leszármazottja, melyből Szemző Gyula az ismertebb szereplő, lévén, hogy Ungár Piroskával folytatott bonyodalmas viszonyát bizonyos Mikszáth Kálmán megírta A Noszty fiú esete Tóth Marival című művében. Ha hinni lehet a netlexikonoknak, „a regényben szereplő Aranyfácán kocsma Aranyhordó néven még az 1990-es években is működött. Az épület ma is áll, mint ahogyan Tóth Mari (a valóságban Ungárék) családjának a háza is.”

És most már állni fog az időben a Zsupánia is, a zombori mulató, ahonnan Majoros története, a Nagykanális elindul ama újév napi hajnalon, és halad felénk. Személyes sorosokat görget, történelmet idéz – triviálisan mondván – alulnézetből. Itt, az Irodalmi Jelen oldalain, elejétől egészen a végéig, vélhetőleg és remélhetőleg.

Majoros Sándor (Fotó: Hegedűs Gyöngyi)

Majoros műszerészi pontossággal építi a szerkezetet, és mikszáthi derűvel és iróniával meséli el az eseményeket. Családregényt ír, de mintha nem a sajátjáét írná, noha a jól bevált módszer szerint elbeszélői egyes szám első személyt használ. Mégis: kívülről figyel mindent, akár ha nagyító alatt nézné egy bonyolult gépezet működését. Egy masináét, amely ismerős a számára, mégsem megy magától. Folyvást töprengeni kényszerül, kutakodni, ókumlálni, hogy rájöjjön a ketyere forszára: honnan hová áramlik az üzemanyag, mi hajt meg micsodát, hogyan adja át az erőt egyik alkatrész a másikának. Olyan ez az egyes/első beszédmód, mintha az ember akaratlanul hallaná a mestert, amikor munka közben magával társalog: „Megvagy, csibész, te most ugyebár itten elakadtál, de megállj, kiszabadítom én azt a rugót, ha addig élek is...” És pontról-pontra, részletről részletre, színről színre kiadja a gépezet a titkát, s lassan, szinte lustán, de elindul – és halad. És mi, akik ezt a szívós igyekezetet szemléjük, egyre inkább és egyre jobban, a magunk számára is már-már észrevétlenül, hovatovább nem a gépet látjuk, ami megy, hanem az egész utat, ahol jár. A tájakat, amerre halad, és az embereket, akik a közelébe kerülnek, egészen közel, érintésnyire. Különös szerkentyű ez. Idestova légneművé válik, s bekúszik a legkisebb emberzugokba is: szobák sarkába, asszonyok fakanala alá, de még a fejekbe is, hogy halljuk, miféle gondolatok kergetőznek ott.

Majoros mindig így írt, és mindenről így ír. Ezzel a türelemmel és ezzel a derűvel. Kevesen voltak a magyar irodalomban, akiktől ezt a látásmódot tanulhatta, s ezeket az eszközöket elleshette. Nekem a már említett Mikszáthon és a századforduló novellistáin, a már említett Papp Dánielen és Guzsdun, Petelein kívül jószerivel csak Bálint Tibor és Temesi Ferenc jut az eszembe.

Hogy a sikerét, ami számottevő, s amit bizonyos díjak is jeleznek, ennek köszönheti, ennek a szokatlan természetességnek és rafinált műgondnak, ennek a finommechanikusi eljárásokat átszármaztató szövegalkotásnak, abban egészen bizonyos vagyok. Abban, hogy iskolát teremt, követőket vonz magához, hagyományt alapoz meg – nos, ebben is szeretnék biztos lenni, de inkább csak reménykedem. Ez a díj, ami a megbecsülésünk jelzése és egy valódi mecénás adománya, talán egy járólap lesz az úton, amely errefelé vezet.

Mányoki Endre

Jelentésen túli tartomány

(Jónás Tamás Irodalmi Jelen-versdíja mellé)

Nagycsütörtök éjszaka van. Már jó ideje a kurzort nézem. Nem gondolok semmire. Nem akarom, hogy betű megölje a pulzálást.

Mindfulness. A fogalom a tudatnak azt az állapotát jelöli, amikor teljesen jelen vagyunk, pillanatról pillanatra, ítélkezésmentes éber figyelem segítségével. Nem új felfedezés ez, gyakorolták buddhista, keresztyén meditációban.

Amikor már teljesen az itt és most-ban vagyok, leütöm az első betűt. Az első szót: nagycsütörtök. Már jó néhány éve a nagyhét súlypontja számomra erre a napra esik.

Ír bárki verset, aki nem jutott nagycsütörtöki árvaságra?

Mit jelent az itt és most nagyhéten?. In illo tempore…

Az ímhol-ban talán feltehetjük a kérdést: lehet-e örökségünk egy kortárs?

Az éjszakában vakítóan fehér lapon pulzáló kurzor láttán ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor először olvastam Jónás Tamást. A frissen lehullt kétezer évben ott volt a Jel. A visszatérés a Jelenléthez. A Lélegzethez, a Szívdobbanáshoz. A Ritmushoz, ami Tamásnál sosem ektópiás ingerképzés. Akkor is szinuszritmus marad, ha éppen kihagy a szíve. És ez még mindig a mindfulness, hisz jelentést még nem tulajdonítunk  semminek. Csak hagyom, hogy a vers idézőjelbe tegyen, beleírja magát kisherceg-árnyékomba, a jelentésen túli tartományba.

Hans Ulrich Gumbrecht német-amerikai irodalomtudós írja  A jelenlét előállítása című művében, melynek alcíme: Amit a jelentés nem közvetít: „..a kultúra általában, ide értve az irodalmat is, nem csak a jelentésről szól. Még az irodalom és a kultúra tanítása közben is időről időre meg kell állni és elhallgatni (mert a jelenlét nem használhat túl sok szót).„

Jónás Tamás (Fotó: Hegedűs Gyöngyi)

Igen, elhallgatni. Tamás versei után mindig napfogyatkozás-csend van bennem.  Sokféle megfogalmazása van annak, hogy mi a vers. Kányádi Sándor az mondja: „Vers az, amit mondani kell.” Úgy érzem, Tamás költészete ennek is megfelel. Mégis, éppen az ő versei kapcsán fogalmaztam meg magamnak: vers az, ami után csend van. Nem akármilyen csend. Amikor feltörte a hetedik pecsétet, csend lett a mennyben, mintegy fél óráig. (Jel 8,1)

„Nem jelentheti a heideggeri Gelassenheit egyszerre a csendet és az éberséget?” – teszi fel a kérdést Gumbrecht.

Apokaliptikus csend azonban csak hasonló látomások után van, mint amilyenekben János apostolnak volt része. Ahogy a Jelenések könyvében a görög szöveg hallatlanul megszerkesztett az elragadottságnak az állapotában is, (hisz, a hetes szám annyira meghatározó, hogy a hét látomás mindegyike hét strófára a hét strófa mindegyike hét sorra, a hét sor mindegyike hét ütemre oszlik), úgy hallatlanul fegyelmezettek Tamás versei.  Mondhatjuk: apokaliptikus rend.

Van-e tisztább Jel annál, mint ami visszatérés a Jelenléthez? Nem lehet, hogy megszegényítjük magunkat, ha a Jelnek jelentést tulajdonítunk? Mi mindig más jelt várunk.  A jelentéseinkhez várjuk a jelt. „Ez a hitetlen nemzedék jelt akar látni, de bizony mondom nem adatik neki más jel, mint Jónás prófétáé" – szólt, aki maga volt a Jelenlét, az epifánia, jövendölve harmadnapra  feltámadását.

Mondjuk ki, nincs botrányosabb Jel, mint ami egyszerűen Jelenlét. Mert ez az, ami nem úgy tanít, mint az írástudók, hanem, mint aminek hatalma van. Lemond arról a vágyról, hogy megértsék. Mint Lars von Trier Hullámtörés című filmjében Bess. Mint a Félkegyelműben Miskin herceg. A puszta Jelenlétük más fénytörésben láttat. Mint Jézus a prostituáltat, a vámszedőt, a római katonát, a samáriaiakat. Orián Géza, sajnos már elhunyt ferencvárosi cigánymisszós munkás, a magyarság és a cigányság együttélését a korabeli zsidóság és a samáraiaiak viszonyulásaihoz hasonlította. Ebben a közegben mondja el Jézus a törvénytudó kérdésére az irgalmas samaritánus példázatát. „Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? Ő így felelt: Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.”

Jónás Tamás, a felebarát. Mert nem eltávolítani akarjuk magunktól azzal, hogy Jelként szemléljük.   Hisz a részvét a jelenlét kovásza.  Lehetséges, hogy a teremtés Isten gyászmunkája? A bárány már a világ felvettetése előtt megöletett. Preegzisztens Krisztus. Mennyi gyászmunka van az alkotásban?  Istennel együtt mondja Tamás: „Hiányzol, hiányzol, fiam, fiam.” Versei preegzisztensek: már szövegtestet öltésük előtt léteznek. Egy újabb bizonyíthatatlan bizonyosság a vers mibenlétéről. S mert preegzisztens, ezért lehet feltámadt szövegtest.

Karácsonykor bevittem a László Kórházban fekvő apámhoz Tamás szonettkoszorúját, a Keresztények alkonyát. Másnap azt mondta: hatalmas teljesítmény. Kérdezni kezdett, ki ez, hol, milyen körülmények között él. Aztán csak annyit mondott: ennek az embernek mindig kell legyen egy meleg sarokszobája. Tűnődtem, utolsó napjait élő apám, mielőtt eltávozott volna a jelentésen túli tartományba, miért ezt hagyta rám. A minimum feltételt. Talán sejtette, hogy aki preegzisztens erővonalakhoz igazodik, annak a biztos egzisztencia megszerzése többnyire nehéz. 

Ezért is fontos, hogy az Irodalmi Jelen ezt a díjat adományozza Jónás Tamásnak. „A jelenlét jövője a jelen elkötelezettségét igényli” – írja Gumbrecht.

Lehet-e örökségünk egy kortárs?  Lehet, hisz benne kortársunk az örökkévalóság. A nagyhét éber csendjében, az idő meghasadt kárpitján át belátunk a Szentek Szentjébe. Két kerub őrzi a törvényt. Szívdobbanás az egyik angyal neve. A másiké: Lélegzet.

S hogy ez nem szokványos laudáció Tamásról? Nézzék el nekem: a feltámadás mindig túlexponál.

Hegedűs Gyöngyi

Mit csinált Kosztolányi Dezső

1913. április 2-án?

(Bíró-Balogh Tamás Irodalmi Jelen-esszédíja mellé)

Ha szeretném megtudni, mit csinált Kosztolányi Dezső 1913. április 2-án, akkor egy időre félre kell tennem magamban a hipszter irodalmárt, ki kell lépnem a böngészőprogramból, sőt el kell felejtenem az egész internetet úgy, ahogy van. A keresőprogramok félrevezetnek, hiszen ők nem ismerik Kosztolányi Dezső titkos életét, amely a feljegyzések, álnevek és egyéb utalások mögött rejtőzik. De én nem az adatokra vagyok kíváncsi, hanem a dátumok mögötti történetekre, az események láncolatára, amely láthatatlan novellafüzérként eleveníti meg az életrajzi „tények” árnyékában megbúvó embert.

Mindehhez csupán Bíró-Balogh Tamás telefonszámára és némi térerőre van szükségem.

Tárcsázok.

Háromszor kicsöng, Tamás nagy nehezen felveszi a számára még mindig kissé idegen készüléket. Kérdezem, hogy van. Azt mondja, éppen egy Reviczky-kéziratot talált az egyik könyvtárban, egy másikról pedig tegnap délután bebizonyította, hogy hamisítvány. Tehát semmi különös, csak a szokásos munka: előkerül egy darab a múltból, kitisztul egy részlet a jelenből. Az átlagos nap eseményei után kérdésemre arról mesél, mit csinált Kosztolányi Dezső 1913. április 2-án.

Zolikám, kérlek – kezdi válaszát azzal a hanglejtéssel, amely hosszú és kacifántos történetet sejtet. Zolikám, az a helyzet, hogy a kérdés igazából úgy lenne helyes, mit csinált Kosztolányi Dezső és Harmos Ilona 1913. április 2-án. Kissé meglepődöm, amikor így folytatja. A történetből viszont nem érdemes kihagynom Karinthy Frigyest sem. Tehát ők hárman aznap éppen… Itt gyorsan előveszem a diktafont, mert bár Tamás még nem tudja, de ő valójába Kosztolányi-novellákban beszél. Akkor is, ha éppen Kosztolányiról beszél. A diktafon pörög, én pedig örülök annak, hogy a hipszter szerkesztő mégiscsak éber maradt bennem. Olyan történeteket tudok meg Kosztolányiról, Karinthyról és Harmos Ilonáról, hogy akár regény is születhetne az irodalomtörténetből.

Bíró-Balogh Tamás (Fotó: Hegedűs Gyöngyi)

A történet végén kikapcsolom a diktafont, és megkérdezem, mi újság egyébként. Á, semmi komoly, mondja Tamás, csak annak idején véletlenül megtaláltam Kosztolányi Aranysárkányának ifjúsági változatát. Nem is hinnéd, hogy mi mindent írt át benne. Újabb regény kezdődhetne, de viccesen csak annyit kérdezek: mi mást fedeztél még fel? Ha már ilyen komolyan kérdezed, válaszolja, tulajdonképpen Nemes Nagy Ágnes ismeretlen regényét, Az öt fenyőt is megtaláltam. Várj, Tamás, szakítom félbe, ezt nem hagyhatjuk annyiban, találkozzunk este a Szamos kocsmában!

A találkozás alkalmával Tamás elmeséli, hogyan mentette meg egy jelentős 20. századi író kéziratait a szennyvízzel és patkányméreggel teli pincéből, miként udvarolt a csöppet sem csinos házinéninek, hogy aztán az irodalomelmélészeknek legyen módjuk agyalni a közzétett örökség fölött. Mert tudod, Zolikám, mondja egy sör után, mi a fenén molyolnának ezek a hermeneuták, ha mi, elszánt irodalmárok nem szednénk nekik össze nyirkos házak alagsorából a hagyatékot. Ki mondaná meg nekik, hogy mit csinált Kosztolányi Dezső 1913. április 2-án, ha nem mi, akik tudjuk, mi rejtőzik egy-egy megjegyzés, egy-egy elszórt irodalomtörténeti adat mögött.

A sörözés után hazafelé sétálva azon mosolygok magamban, hogy létezik az országban egy irodalomtörténeti tudakozó, egy elszánt irodalmi ereklyevadász, aki Tia Carrere-vel az oldalán (értsd: Új Krisztina) arra vállalkozik, hogy elkényeztesse a szövegekben gondolkodó olvasót. Tamás pedig nem szereti azt a szót, hogy szöveg. Mert neki szerző van meg kézirat, regény, novella, vers, levél és dedikáció. És rengeteg felfedezni való rejtély, amely magyarázatot adhat arra is, miért ébredt Kosztolányi Dezső másnaposan 1913. április 3-án. De erről talán ismét csak Bíró-Balogh Tamást érdemes megkérdezni, aki pontosan 100 évvel később főként azért kapja az Irodalmi Jelen esszédíját, mert munkája eredményeként írók új arcát ismerhetjük meg – legyen szó egy-egy eddig lappangó műről vagy egy bohém éjszakáról.

Boldog Zoltán

Böszörményi Zoltán laudációja a videón tekinthető meg

Kapcsolódó anyag: tudósítás a díjátadóról