Onagy Zoltán

Vörösmarty Mihály halála (Pest) (1855. november 19.)

2008. november. 19. - 09:48

A tengely-, vagy főutca Vorosilov marsallról kapta a nevét, miként ez szokásnak nevezhető az ötvenes-hatvanas években, a janicsárok sikeres hódító török pasákról neveztek el falvakat, utcákat. Gyerek voltam, térdig érő, talán négy-öt, ekkoriban ismerkedtem a betűkkel (anyám elsős osztályában vendégtanulóként, óvoda híján), az emlékezetes eset délutánján meccsre baktattam apámmal (megjegyzem, volt még ilyen). A Vorosilovon végig, aztán a Vörös Hadseregen fölfelé, és leágaztunk a Népszabadság útról a Vörösmartyra. Falusi utcán csak a falon látni betűket. Rákérdeztem, mit jelent a szótagolva levett Vorosilov. Az öreg úgy tett, mint aki nem hallja az érdeklődő kérdést, nem válaszolt sem a második, sem a harmadik kérdésre. Nyilván rossz emlékei maradtak a marsallról, nem szerette emlegetni. Amíg apám elengedte a kérdést a füle mellett, rákanyarodtunk a Vörös Hadseregre. Ott már tartottam tudásban és műveltségben, hogy a vörös olyan, mint a piros, és hogy a hadsereg az katonák tömege, akkor ez nem lehet más, mint piros katonák. Mivel az első kérdésre (Vorosilov) nem kaptam választ, ügyesen és empatikusan átalakítottam a kérdést: A vörös hadsereg ugye piros katonákból áll?

Az utcán, meccs kezdete előtt tíz perccel nem ketten haladtuk a pálya felé, hanem tömegek (nincs tévé, dvd, házi mozi, semmi nincs, csak a heti robot és a vasárnapi mise délelőtt, délután a meccs), apám laposan körbenézett, ki hallotta a gyerek ellenséges kérdését, aztán rám förmedt, hogy ne kérdezzek hülyeséget, mert parazsat rak a nyelvemre.

Emésztem, mi lehet hülyeség, mit tudok rosszul, amikor a Vörösmarty utcába érünk. Ez is V, ez is hosszú, több házfalról elszótagolom magamban, mire felismerem az ö betűt, de aztán nem merem megkérdezni, hogy ki volna a Vörösmarty. Viszont arra a megállapításra jutok, hogy a felnőttektől nem okos rákérdezni utcanévre, mert parazsat kapunk. Valami titok lappang a háttérben. Vörösmarty itt elakad. Leválik Vörösmartyról, le a Csongor és Tündéről, a hazádnak rendületlenül-ről, de később is, még az utolsóként befejezett A vén cigány-ról is. A nagy Vörösmarty külön életet él – neve nélkül.

Pedig ekkor már ismerem Mirígyet, a gonoszt, Tündét, a tündért, Balgát, Ilmát, a három manót, Csongort a hősszerelmest, anyám szereti, olvassa esténként. De nem kapcsolódik a névhez. Sokáig nem. A Csongor és Tünde független életet él attól a Vörösmartytól. A Szózat is. Vörösmarty számomra még gimnazistaként is utcanévtábla, amire nem okos rákérdezni.

Lassan, óvatosan csúszik össze a két – különféle fedezetű – Vörösmarty. A romantika, Perczel Mór és Kápolnásnyék, ahová bonyolult földutakon Velencéről átsétálunk, és egyáltalán – a kor. A kor, amilyen óvatosan kezel mindent és mindenkit.

És az oktatás. Hogy az oktatás is milyen óvatosan kezel mindent és mindenkit, aki miatt baj lehet. Baja a tanárnak, a Pártnak, a szocialista egységnek, a Varsói Szerződésnek.

Ment-e könyvek által a világ elébb? – a művelt deáklegény ezzel a Vörösmarty-idézettel válaszolt a tanári kérdésre, miért nem olvasta el ezt vagy azt a kötelező olvasmányt. Ami jó viccnek látszott akkoriban. Pedig rossz vicc.

Vörösmartynak nem volt szerencséje a tanulóifjúsággal. A magyartanár kíméletlenségtől függően bemagoltatott és felmondatott a Szózatból két, de akár négy strófát is. A dolog persze nem ilyen egyfenekű és diákellenes, hiszen gyakran a tanárok se voltak képesek a valóságnak megfelelően bemutatni ezt a veszélyes kort. '48, és az azt megelőző évek közül esetleg olyan kóbor és rosszindulatú kérdések is kibuktak, amelyre a tanár nem, vagy nehezen válaszolhatott volna anélkül, hogy ne hazudjon, vagy ne hozza magát kínos helyzetbe. A túlhangsúlyozott negyvennyolc folyamatosan ötvenhat-analógiaként bújt elő az iszapból.

Egyszerűbbnek tűnt – mint ahogy egyszerűbb is volt – magolással, feleltetéssel, versfelmondatással áthidalni a Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi és Arany neveivel, életművével fémjelzett reformkort. Ettől aztán szegény Vörösmarty a maga nehéz, veretes, gyermeki logikával alig követhető stílusával kiesett a pikszisből. Arany és Petőfi a könnyebben megjegyezhető, dalszerűbb versei mégis kevesebb időráfordítást igényeltek.

Éppen Vörösmarty miatt kutatom fel a pincében a Babits esszékötetét, az Irodalmi problémákat a Babits-dobozokban, mert emlékszem, a Vörösmartyról szóló áradása egyetlen centivel nem hozott közelebb húsz éve, amikor kísérleteztem. Pedig volt tér, ahonnan közelebb. Ezt – ezeket – írja: "Kámeák vagy kis szobrocskák, csodálatosan kemény, tömör, ünnepi és egészen új magyar nyelv bronzából kimintázva és végtelen egyéni – és minden disztikon volta mellett is ismét teljesen modern zene lángja (nem olvasztó láng-e a zene?) olvasztja ezt a nemes bronzot". Azután azt mondja: "Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában, Arany zseni a nyárspolgár álarcában". Hát nem könnyű Babitsról visszatérni Vörösmartyhoz. Babits viszonya az irodalomhoz a bizonytalan földlakóé, aki marsi intelligenciával riasztja el az olvasni kívánó népet tárgyalt szerzőitől. Az emberhez, aki élt, aki részese a vesztes forradalomnak, aki a forradalmárok szemében kívülálló, Haynau számára üldözendő forradalmár; Petőfi, aki huszonhárom évvel fiatalabb, ugyanakkor tüzesebb, akit maga Vörösmarty fedez fel, adatja ki első versgyűjteményeit, megtagadja.

Jókai, mint általában, közelebb lép:

"[...]vacsora végével az én bátyám (deli szőke legény) elszavalta szép zengő szóval Vörösmarty legújabb költeményét, a Szózatot: „Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar!” Mint a pünkösdnapi égből szálló tüzes nyelvek lángja, úgy hatott az én lelkemre a költők apjának minden versszaka. Hasztalan igyekezett a hatást gyöngíteni az én keresztapám, öreg Varju János, azzal a gúnyos kérdésével: Ugyan édes öcsém, mutass nekem egy embert, akinek a keble keserűségében megszakadt a honért. Nekem e naptól kezdve ez lett az evangéliumom s később Vörösmarty művei az egész szellemvilágom." Ugyan Jókai sincs extrémitás híján, ráadásul fiatalon az öreg, tapasztalt tyúkokat kedveli, vénségére a pelyhes kislibákat, mégis pontosan ismeri a szavakat, amellyel felhívhatja a figyelmet valamire, amit értékesnek gondol. És azt értjük.

Akit a középiskola sikeresen elriasztott a költőtől, a romantika korától, de ugyanakkor a reformkortól is, nem lapozott vissza. Ebből következően azt se tudta meg, hogy Vörösmarty az egyik szerelemtől a másikig tántorog, hogy a szív szüntelen lángol. Pedig egy-egy korban maga a tény, hogy lángoló szív írását olvassa egy másik lángoló szív, felkelthette volna az érdeklődést (bár Petőfi is, József Attila is megfogalmazta a maga lángjait, igaz).

De például azt sem tudhatta meg, aki nem érdeklődött, hogy a beteljesült szerelem Csajághy Laurával – a Laura versek múzsája – lehalkította, lelassította Vörösmartyt. Mint a beteljesült szerelmek rendszerint. A nő rátelepszik az ihletre. Mint rendszerint.

És azt sem tudhatta meg, hogy Petőfi üstökösszerű népszerűsége elhalványította sikereit, amit Vörösmarty nehezen viselt. Érthető. És hát azt sem tudhatta, aki nem lapozott vissza, hogy az elbukott szabadságharc után egy évig bujdosott, hogy testileg-lelkileg belebetegedett a világosi fegyverletételbe, hogy feljelentette és feladta magát Haynaunál, aki kegyelemben részesítette. Ebbe még inkább belebetegedett. Hát én egy senki vagyok? Akit meg sem büntetnek?

155 éve, 1855. november 19-én halt meg Budapesten.

Vörösmarty Mihály, Kápolnásnyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19., költő, író.

Ismertebb művei

Lírai költemények:

Zalán futása (1825)

Szózat (1836)

A Guttenberg-albumba (1839)

Ábránd (1843)

A merengőhöz(1843)

Gondolatok a könyvtárban (1845)

Országháza (1845)

Az emberek (1846)