Az éj puha teste

32.

Tamás kiválónak ítélte a repülőn felszolgált vacsorát. Talán túl sok is volt, gondolta, de a málnaízes desszertet azért még elfogyasztotta. Számítása szerint még négy óra volt hátra az utazásból. Ki lehet bírni, bátorította magát. Valamivel nyugodtabb volt. A szívét szorongató feszültség kissé alábbhagyott. Csak érkezzen meg épségben, aztán jöjjön, aminek jönnie kell, vélekedett, s hátradőlt székében. Könyve után nyúlt, kinyitotta a jelzésnél és olvasni kezdett.

Fáradtan, megtörten, kedveszegetten ült Artúr az Eddy bár félreeső szegletében. Néhány perce azzal az elhatározással érkezett, hogy ha sikerül, leissza magát. Ezért egy nagy vodkát, s melléje korsó sört rendelt.
A délutánt Fábián nyomozóval töltötte, aki hatvan év körüli, pocakos férfi volt. Simára borotvált arcán egyenes, hivalkodó orr ült. Ritkuló haját hátra fésülte. Öltözéke gondozott, de mondhatni mindennapi volt. Sötétkék zakója alatt világos rózsaszín inget viselt. Járása nehézkesnek tűnt, ennek ellenére olykor-olykor fürgén ugrott fel székéről, s lassú lépésekkel bejárta kicsiny irodáját. A nyomozó arra volt kíváncsi, miben tudna neki Artúr segíteni, hogy a Viktor-féle gyilkosság ügyét tisztázza, és véglegesen lezárja. A délutáni beszélgetés foszlányai fel-felbukkantak Artúr emlékezetében.
– A héten kétszer is kihallgattam Valér ügyvéd urat – kezdte a nyomozó. – Többször is felhívtam a figyelmét, ha nem ő követte el a gyilkosságot, szabadulásának egyetlen feltétele, hogy ellenőrizhető alibit szolgáltat.
– Ezt már én is említettem neki. Sőt, valósággal könyörögtem, ha nem ő a tettes, akkor mondja meg, hol töltötte az éjszakát, s ha járt is az Odeon Szállóban, meddig tartózkodott ott – dőlt hátra a pamlagon Artúr, s a felügyelő szemébe nézett. – Valamiért megmakacsolja magát. De vajon miért? Ha nem ő volt a tettes, s ezt bizonyíthatná, miért fontosabb számára a hallgatás? Ezt már az elején sem értettem. Hiszen a sorsáról, a szabadságáról van szó.
– Annyit már kiderítettem, hogy Valérral majdnem egy időben másvalaki is meglátogatta Viktort a szobájában. Még nem tudom, ki volt az a személy, s azt sem, melyikük távozott előbb. Ha azonosítanám a második látogatót, már könnyebb lenne a dolgom, annyit azonban mondhatok, hogy nő volt az illető – ugrott fel székéből Fábián, s a kezében forgatott golyóstollát az íróasztalára dobta. Ennek a személynek a megtalálásában tudna-e segíteni, Artúr? – szegezte az ügyvéd mellének a kérdést, s várakozón, enyhe gyanakvással tekintett rá.
– Már hogy tudnék én ebben segíteni? – kérdezett vissza az ügyvéd. – Úgy beszél velem, mintha információim lennének, és nem akarnám ezeket megosztani önnel. Nem, semmiképpen sem hallgatnék el ön elől bármit is. Hiszen Valér mégis csak a barátom. Az egyetemen évfolyamtársam volt. Öt évig sülve-főve együtt voltunk. Már-már úgy voltunk egymással, mint a rokonok.
– Ezzel tisztában vagyok. Azzal viszont nem, hogy az ön szűknek nevezhető baráti köréhez Viktor is hozzá tartozott-e – állt meg hirtelen Artúr előtt a nyomozó, s az ügyvéd arcának minden rezdülését figyelte.
– Nem, nem tartozott a baráti körömhöz. Rosszul tudja, uram – tiltakozott Artúr. – Azt elismerem, hogy többször találkoztam Viktorral az Eddy bárban, de amint ön is tudja – nézett a nyomozóra az ügyvéd –, a bár nyilvános helyiség, bárki látogathatja. Ön is, példának okáért.
– De akkor nem, ha önök zártkörű összejövetelt tartanak! Vagy rosszul tudom?
– Elismerem, hogy időnként tartunk ilyen baráti találkozókat, s azt csak a meghívottak látogathatják.
Artúr most úgy érezte magát, mint űzött vad, akit a sarokba szorítanak, hogy a rabságot vagy a halált jelentő kötelet a nyakába dobják. Vajon mennyit és mit tud a nyomozó az ő kis baráti körükről? Ha vannak információi, honnan és kiktől szerezte azokat? Egyelőre nyugtatgatta magát. Kis szervezetüknek ő volt a biztonsági embere, nem létezik, hogy tudta nélkül valahonnan kiszivárgott volna róluk bármilyen csekély hír is.
Memóriájában kutatott. Nem, semmi olyasmire nem talált, amiért aggódnia kellett volna.
Aztán hirtelen eszébe jutott Valér.
„És ha mégis ő mondott róluk valamit Fábiánnak? Nem biztos, hogy akarattal, csak úgy, véletlenül kicsúszott a száján” – töprengett.
Egyelőre jobbnak látta, ha megőrzi hidegvérét, és hagyja a nyomozót beszélni. Talán még olyan dolgokat is megtud tőle, amelyek segítségére lesznek. Ezért Fábián tekintetét kereste, s az alkalmat, hogy mélyen a szemébe nézhessen.
– Ismereteim szerint – ült vissza a helyére a nyomozó – Viktor is tagja volt ennek a – hogy is nevezzem – baráti társaságnak.
– Nézze, felügyelő úr – tette össze maga előtt mindkét tenyerét az ügyvéd, miközben arra gondolt, hogy a felügyelő megszólítás rangosabb, kedvező hatással lesz beszélgető partnerére –, mint minden baráti társaságnak, ennek is voltak, és ezután is lesznek meghívottjai. Azért, mert valaki egyszer-kétszer vendégként ellátogat egy-egy összejövetelre, még nem feltétlenül tagja is az illető körnek.
Fábián keresztbe vetette a lábát, majd beleegyezően kétszer is bólintott.
– Osztom a véleményét. Ám biztos forrásból tudom, Viktor igen is állandó tagja, s nem vendége volt az önök, ha szabad így neveznem, titkos társaságának.
Artúr elképedve hallgatta Fábiánt. Most már egyre erősebben élt a gyanúperrel, hogy mégis csak Valérnak járt el a szája. Különben honnan venné a nyomozó az olyan szavakat, mint „titkos társaság”?
„Rendben – gondolta –, ha Valér valóban megszegte esküjét, vajon mit és mennyit fecsegett ki? Ám, ha nem ő a tettes, amint állítja, akkor mi értelme volt olyan dolgokat is kikotyognia, amelyekkel másokat is veszélybe sodorhat? Mi célból tette ezt Valér, mi késztette erre az elhatározásra? Hiszen azzal, hogy másokat is bajba sodor, saját sorsán úgysem segítene” – tépelődött, s elhatározta, lesz, ami lesz, hagyja a nyomozót, görgesse ő tovább a kockákat.
– Viktor nem volt a mi társaságunk tagja! – jelentette ki határozottan Artúr
– És Hugó, a polgármesterünk?
Artúrt váratlanul érte a kérdés. Az izgalomtól megbizsergett a háta. Kivárt, nem sietett a válasszal. 
– Ő valóban sűrűbben eljárogat az összejöveteleinkre, de határozottan állítom, hogy hivatalosan nem tagja társaságunknak!
– És nem hivatalosan? – röppentek ki a szavak Fábián szájából, mint a puskából a golyók.
– Nem hivatalosan sem, semmiféleképpen. Lehet, hallott valamit Hugóról, de higgyen nekem, rosszul tájékoztatták – válaszolt Artúr magabiztosan, ugyanakkor erélyesen. Ezzel titkon remélte, hogy tévútra tereli a nyomozó figyelmét, feltéve, ha az hisz neki.
„Nem szabad elhamarkodnom – csitítgatta magát. – Meg kell győznöm a nyomozót, hogy Hugónak semmi keresnivalója a társaságunkban.”
– Kérem, ügyvéd úr, ez nem kihallgatás, csak egy kis baráti beszélgetés, nem kell mindjárt kétségbeesnie – mosolyodott el Fábián, amikor megérezte, hogy Artúr támadásba akar lendülni, csak még nem volt világos előtte, milyen „fegyverrel”.
– Ha már így van, akkor arra szeretném megkérni a felügyelő urat – újból felügyelőt mondott, s örömmel nyugtázta, hogy a megszólítás láthatóan kedvező hatással volt Fábiánra –, legyen olyan kedves és mondja el, konkrétan mi foglalkoztatja. Hiszen úgy ítélem, érzem, egyre több tapogatózó lépést tesz irányomban, hátha tőlem több mindent megtud. Ezért szeretném, ha megismertetné velem feltevéseit.
Artúr tekintete az iroda falán függő festményen pihent meg. Népi öltözetben hosszú aranyhaját kontyba csavarva ült egy fiatal lány a rokkája előtt és a kender fonalát igazgatta. A háttérben fehérre meszelt parasztház szalmafedelére pillantott le a kék égre szökött bárányfelhő.
„Mennyi nyugalom sugárzik erről a képről” – állapította meg az ügyvéd. 
– És akkor ön kitölti keresztrejtvényem hiányzó betűit? – mosolyodott el keserűen a nyomozó és Artúr tekintetét kereste. Úgy érezte, mintha egy rossz színjáték replikáját mondta volna el.
– Az én életem nyílt titok – tárta szét karjait az ügyvéd. – Semmi rejtegetnivalóm nincs. Akkor miért ne segítenék kiszabadítani barátomat a rács mögül, ha ez, mondjuk, tételezzük fel, nagyrészt rajtam múlik. Miért ne segítenék implicite önnek is?
Most már egymás arcát, pillantását fürkészték.
– Látja, ez a gondolat már bennem is megfordult. Valóban, miért ne támogatna engem a nyomozásban? Talán csak akkor nem, ha valami olyasmit dugdos, ami értékesebb és fontosabb az ön számára, mint barátjának a szabadsága.
– Tehát kételkedik állításaimban? – szaladt ki hirtelen Artúr száján a kérdés.
– Most érti, miről beszéltem az előbb? Ön támadni készül, csak még nem döntötte el, milyen stratégiát alkalmazzon velem szemben. A napokban egyik ismerősöm azt mondta – a bűn és bűnhődésről beszélgettünk –, hogy Krisztus felszabadított bennünket a bűn és halál törvénye alól. Ámbátor továbbra is mindannyian bűnözünk és meghalunk.
– Támadás, bűn, halál, ez egy kicsit sok, nem gondolja, felügyelő úr? – nézett Fábiánra, s az volt az érzése, hogy hirtelen megmagyarázhatatlanul nagy nyugalom szállja meg a lelkét.
„Mégis, húznom kellene még az időt. Nem, nem kéne támadnom, kérdéseket feltennem. Ehelyett egyezségre kéne jutnom a nyomozóval. Tiszteljük egymás körét. Egyikünk se bántsa a másikét” – tépelődött.
S akkor jött egy mentőötlete.
– Arra kérem, adjon nekem egy kis haladékot, hátha megtudom, ki volt az a nő, mert az ön állítása szerint nőnemű volt az illető, aki Viktort halála előtt meglátogatta.
Alighogy kimondta a fentieket, mintha Artúr maga is meglepődött volna a száján kicsúszott szavakon, felemelte fejét, és egyenesen Fábián szemébe nézett.
– Nos, ehhez mit szól? – mondta szinte kihívóan.
A nyomozó látszólag elfoglalta magát, és újra golyóstollával babrált. Letette, újra kézbe vette, egyszer-kétszer megforgatta, majd Artúrra tekintett.
– Ez valóban előbbre vinné az ügyet. Ebben az esetben, ha megismernénk a második látogatót s kihallgatnánk, akkor kizárásos alapon Valért felmenthetnénk. Ha bizonyítékokkal alátámasztva beigazolódik, hogy a második látogató nem Valér előtt, hanem Valér után járt Viktor szobájában. De még akkor is marad egy megoldatlan kérdés. Hátha Valér csak annyi ideig lépett ki a szobából, míg a második látogató az áldozatnál időzött, azután pedig visszatért?
– Igen, ebben az esetben is Valérnak alibire van szüksége. Azaz igazolnia kéne, mettől meddig volt a szállodában, s utána hol tartózkodott – sodorta tovább gondolatainak fonalát Artúr. Úgy tett, mintha a nyomozó helyett kérdezne tovább.
– Helyes, remek a logikája, kolléga – mosolyodott el a nyomozó. – Még mindig szükségünk lesz Valér alibijére. Ám igaza van, ha megtaláljuk a második látogatót, talán több mindent is megtudunk tőle, ami közelebb vihet bennünket a végső kifejlethez. Maradjunk ebben, barátom – bólogatott a nyomozó, mint aki tökéletesen egyetért saját megállapításával. – Nem is tartóztatom fel tovább. Önnek nagyon jó a természete. Nem lesz ideges, nem esik kétségbe akkor sem, amikor valótlanságot, bocsánat – kicsit erősnek érezte a nyomozó a kifejezést, ezért gyorsan átfogalmazta mondatát –, a valóságnak nem éppen megfelelően válaszol kérdéseimre. Kedveskedő, szerény, egyszóval kellemes beszélgető társ – udvarolta körül Fábián az ügyvédet.
Artúr laza mozdulatokkal emelkedett fel a helyéről. Búcsúra készítette karját. Érezte, hogy valódi ellenféllel áll szemben, aki ráadásul néhány pillanattal azelőtt még jóakaratáról is biztosította őt. Belül azonban mégsem volt nyugodt. Azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá, kihez forduljon segítségért, hogy a második látogató személyét azonosítsa, s eleget tegyen a nyomozónak tett ígéretének.
– Akkor maradjunk abban, amint megtudok valamit, jelentkezem – nyújtotta a kezét Artúr.
Úgy váltak el, mint két jó barát.
Habár egyikük sem szólt erről, mindkettőjükön látszott, hogy beszélgetésüknek semmi konkrét eredménye nem volt, inkább válaszra váró kérdéseket szült.
Az Eddy bárban aznap késő délután kevesen ültek. Artúr lassan, aprókat kortyolgatva iszogatta vodkáját. Az első kortyok azonnal felmelegítették üres gyomrát. Kísérőnek sört ivott, ami még jobban elbódította.
Aznap nem ebédelt. Reggel is csak éppen bekapott néhány falatot. Már arra gondolt, hogy rendel egy sajtos szendvicset, de hiába kereste a pincért, a bárpult mögé is bekukkantott, ott sem találta.
Poharát újból a szájához emelte. Jobbnak látta, ha visszatér gondolataihoz. Azon tűnődött, hogy először is Hugóval kellene felvennie a kapcsolatot. Néhány napja nem találkozott vele, de holnap feltétlen meg fogja keresni. Hátha ő tud valamit.
A Hugóval való találkozást több okból is fontosnak vélte, elsősorban azért, hogy felhívja figyelmét Fábiánra, másodsorban pedig azért, hogy részletesen beszámoljon neki a kettőjük között lefolyt beszélgetésről.
Poharának szélén sétáltatta az ujját.
Sok mindenen töprengett, de a legjobban arra a kérdésére szeretett volna választ kapni: vajon ki lehetett az a nő, aki Viktort éjnek idején a szállodában meglátogatta?