Levél a Fiatal Írók József Attila Körének betiltásáról és egyebekről

Most nem itt kéne lennem. Most máshol, boldogabb állapotban kellene lennem, Tóth Erzsébet költő költői kocsmájában, ahol kötetavatót tartanak. Kik? A barátaim, ők tartják, vagy mondhatjuk azt is, a volt barátaim, és Tóth Erzsi, aki az egyik legkitűnőbb költője kicsinyke hazánknak, és Szervác József, aki szintúgy, ha ír, ír amikor. Ők ketten jelentettek meg új könyvet, és én nagyon boldog voltam, amikor a költőnő felhívott, elhívott, meghívott. És mondtam is, hogy megyek, és egészen addig mentem volna is. Amíg. Itt kell most emlékeznem és beszélnem.

Az úgy volt, hogy mentem az autómmal. Na, ezt kár is fölemlítenem, mert az autóm egy rohadt szemét (rohadt, szar szemét, mondaná Z. T., aki szabadszájú, s még ez a leghízelgőbb, amit mondhatnánk rá, a szerzőre, s mondhatnánk az autóra), mentem vele, amikor még ment, hajlandó volt menni, most épp a szerelőnél dekkol, és nem hajlandó menni, mert egy ideje nem hajlandó a menésre, pedig nem is kelet-európai a lelkem, hanem fráncia, Peugeot, amit pözsónak ejtünk. Mentem, és azt mondta be egy csicsergő bemondói női hang, kifelé a rádióból, hogy Lezsák Sándor javasolja Elek István és még valaki más kizárását az MDF-ből. Na jó, tudom én, hogy az a másik valami Debreceni nevű ember (lehet, hogy ez, nem értek én a politikusokhoz), de ez nekem nem túl lényeges információ, mert engem nem érdekel a politika, ilyen értelemben sem Debreczeni, sem Elek, sem Lezsák. De érdekel e két utóbbi mint valahai ember. Mert azok voltak, mikor még nem politikusok voltak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy most nem emberek, hanem valami olyasmit, hogy akkor mintha emberebbek lettek, lehettek volna. Mikor? És kezdünk közeledni a témánkhoz.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjúság; ifjúság, az pedig micsoda? Hiszen tudod te azt nagyon jól, az olyan, mint ami volt neked, volt nekem, lesz neki. Állapot, amikor még a szervek működnek (a lélek nem hódol be a mű-ködnek), ilyen voltunk mi, lehet régen, annyira azért nem talán, voltunk a nyolcvanas évek. Ben. Amikor nagyot akartunk. Lezsák, aki most kizár, Elek, akit talán ki fognak zárni, és mások, Kulcsár Szabó, Szilágyi Ákos, Zelei Miklós, Tóth Erzsébet, ők, mi, és mások. Ott volt szemben a fal, és a falat valakik felépítették, tartották, valakik voltak a fal, és mi tudtuk pontosan, hogy ezek kik, hogy ez mit jelent, hogy a bőrünkkel játszik a történelem. Igen, kicsi vagy nagy történelemrakás volt, Szentendrén vagy máshol, egy biztos, akkor még nem tudtuk, mi a hatalom. Ma sem tudjuk, úgy általában nem, de tudja közülünk két férfiú: Lezsák Sándor és Elek István.

Tudta még egy közös barátunk, Csengey Dénes is, de ő már nincs közöttünk. Drága Dénes, te kit zárnál ki éppen plebejusi haragodban, ha lennél? Vagy ami rosszabb: kit záratnál ki? Vagy ami még lehetne, éppen téged zárnának, zárogatnának kifelé? Hogy sajnálom-e Eleket? Nem erről van szó. Elek csak azt kapja, amit megérdemel. Egy politikus, ha elvéti a lépéseket, akkor bűnhődik. Nos, Elek bűnhődik. Mert nincs jó politika, és nincs politikai morál. Magyarországon, ezidőtájt, legalábbis nincs. Magyarországon nem is lesz. Van harc, .amely legalább olyan bolseviki, mint az előző rendszerben volt. Csak - ez most a mi bolsevikizésünk. Ez a mi nem én vagyok és ők. Nem ők vannak és én. Ez egyértelműen csak ők, akik ismét felfedezték a mi kirekesztő személyes névmást.

De menjünk visszább. Annak idején Elek és Lezsák egyet akartak. A FIJAK nevű szervezet megmentését. És ott volt az ellenség, a minisztérium. Dobozy és Tóth Dezső. Ott volt a pártközpont. Az ellenség. Aczél és az emberei, ne soroljuk őket, hiábavalóság volna is, csak egy kicsit kéne körülnézni, máris látnánk, hogy ezek a derék emberek, az emberei ma is ott ülnek a híves irodákban, átfestett címerek alatt, kormánybiztosok ők például (itt tessék vigyázzzzzzni, főszerkesztő úr, a lapok ma is rendesen betilthatók, mondjuk oly módon, hogy mindennemű támogatást megvonatnak, vonnak tőlük!), vállvetve harcolnak abban az MDF-ben - kikkel és kik ellen -, amelyből Lezsák úr éppen ki fogja záratni ezt az Eleket.

Annak idején nagyon tudtuk útálni a hatalmat. Így, hosszú ú-val. Ha a főszerkesztő úr bennehagyja: kibaszottul útálluk. Hagyja benne! Valaminek azért maradnia kellene... Ebben a szenteskedő korban a káromkodás valóban katedrális, mert indulat, mert tiszta, mert nem hazudik, mondjuk lépten-nyomon.

Lezsák is, Elek is. Útálta. Mert hatalmaskodó volt, mert kizárta az embereket életből és hatalomból. Akkor még nagyon nem érdekelt bennünket az utóbbi. Őket talán igen, de ezt akkor még nem vettem észre. Talán az is, hogy nem voltunk benne? Hogy nem mi voltunk benne? Fiúk, mára meglett emberek, butaságokat gondolok?

Azután jöttek a vígságos rendszerváltozási színjátékok, és a rendszer megváltozott. És e megváltozásban mindenki megkapta, amit megérdemelt. Na, ez itt egy nem jó mondat. Mindenki megkapta, amit... Elakadtam. Hogy is van ez?

Voltak a nagy eszmék, és volt a realitás. Kis bús, sok éhes indián, párt, mozgalom, szervezet. Átmenetileg meg kell alkudni a helyzettel. Térjetek meg, kommunisták! Mert támogató hívek minden pártban kellenek. Olyan, jellemtelen karrieristák. Úgy sokan, akik tudják, hogy ha nem elég hűségesek, kicsiny, lüktető nyakuk által megszoríthatók. A múlt, a bűnök. Ámdeha. Hűség és a köpönyeg megfordulása...

És a kommunisták, mármint a nem elvhűek, megtértek. Sokan .nem elvhűek voltak. Úgy néz ki, hogy majdnem mindenki nem olyan volt. Hm. És dagadozni kezdett a nyerőnek látszó párt. Szóval, ők csak voltak. Csak úgy, mert jó volt évtizedekig nem ellenkezni. Kifizetődő volt bent lenni, onnan a nagy pízeket kikaparni. Hullott a vír, ha költött, roppant a gerinc, a köllött, a másé. Tragédiákhoz szokott szív nem gazol be mindenen. Nincs ma elszámolás ezért, aki maga is roppantott, bírája roppantóknak - nem leszen.

És - föltámadott a nemzeti önérzet - melyet addig hivatalból leverni tetszettek a mai nyugodt, bár egyre nyugtalanabb erősek, is, föltámadott a Szűz Máriás Magyarország, melyet egykoron elástak nagy pártházaik alá a mai démokratikus feltámasztók. Lezsák ki fogja zárni Eleket. Lehet, hogy már ki is zárta. De van ennek egy rosszabb verziója is. Ki fogja záratni. Mondom, ahogy van, forog a gyomrom. Azt érzem, hogy olyanka Lezsák, mint Aczél elvtárs volt. Kemény, és nem gatyázik. Nincs a szívében naplemente. Miért is lenne? Ő az MDF ügyvezető elnöke. Na lám, ez már valami. Lezsák valaki. Ügyvezető elnök. Hallik, iszonytató pénzek fölött diszponál. Lehet látni, ahogy fáradtan, mindig fáradtan - miért jut eszembe az előző nómenklatúra erről a gesztusról? -, lecsukló pillákkal néhány szavat üzen a nemzethez néha. Csak úgy, talányosan, amolyan kedvetlenül. És félek, nem alszik ilyenkor az ország, aggódásában. Hogy a Lezsák fáradt. (Sztálin elvtárs is éjjel-nappal dolgozott a nemzetért. A Kremlben éjjel-nappal égett a szobájában a villany. A nép nézte ádáz áhítattal a fényes és fárasztó dolgozást. A mester pedig Moszkva-közeli dácsájában vedelte a vodkát, kúrta a nőket - ezt nem kell máshogyan megfogalmazni -; nagyon tudom útálni a fáradt politikusokat. Akkor inkább az amerikai örökmosoly.) Nemrég azt láttam, Kulin fáradt. Épp rosszkedvűen gyilkolódott. S eszembe jut a régi Mozgó Világ. Hogy elhittük, nekik, neked, neki. Gyerekek - ezt most nagyon félve mondom, a végén még lecsukattok nagy fáradt rossz-kedvetekben -, elhúzhattok a sunyi picsába. (Ezt ki lehet itt pontozni, csak nem érdemes.) Mind, ahogy vagytok. És ne mondjátok nekem, hogy ti a nemzetért, az országért teszitek. Hogy jönnek a zsidók. Hogy jönnek a cigányok. Hogy jönnek a kommunisták. Hogy jönnek a godot-k. Nem jönnek. Ti ültök a nagy és szerencsétlen konc fölött, amit Magyarországnak hívnak, és játsszátok az eszeteket. És veszitek ki a megérdemeltnek vélt részeteket a húsosfazékból. Csámcsogtok, böfögtök, és ezt nem szeretem. Nem zabálni kell, étkezni, kedveseim. Csak annyit tömni a szátokba, gyomrotokba, amennyi nem jön vissza rögtön, ki belőletek, és újonnan szabatott öltönyeitekre.

Ellenséget kretáltok, hogy igazoljátok a létezéseteket. Nincsenek módszereitek, gyilkoltok és elfojtotok ugyanúgy, mint nemes elődeitek. Nem mondom, hogy az ellenfeleitek jobbak, mint ti. Nem. Pont olyan ócskák, amilyeneket megérdemeltek. Innen már csak egy lépés: olyan ócska pártokat, kormányokat tart el az ország, amilyet megérdemel. Én, sajnos, büntetésnek gondollak benneteket is.

De térjünk vissza a mi ügyünkre. Gazdag alapítványod, Lezsák Sándor, kiadta Tóth Erzsébet és Szervác József könyvét. A barátaimról van szó, örülök ennek. Örülök annak is, hogy nem felejtetted el, hogy valaha irodalmár voltál. Voltál, gondolom, és azt hiszem, az aránytévesztés itt is megragadható. Azt mondja a reklám, Atilla címen Szörényivel rockoperát írtál. Látod, látod, itt van az emberi méltóság ritkulása. Ha én nagypolitikus vagyok, lassan élet-halál ura, nem kacérkodom irodalmi sikerekkel. Nem írok sok szongokat. Nem gondolom, hogy én vagyok a felkent tudója az igaz magyar, mélyhun-magyar ügyeknek. Te sorsokról dönthetsz, az író mindig kiszolgáltatott. Vagy-vagy. És nincs átjárás barátom, volt barátom. Ilyesmit mondott egyszer egy Kirkegaard nevezetű filozófus, de ezeket nem kell figyelembe venni.

Ülök a szobámban, félelem van bennem. Elképzelem, hogy eljön az idő, amikor hívatsz. Amúgy rosszkedvűen, akár az Aczél. És elmondod nekem, hogy nem vagy elégedett. Velem. És lehet, azt fogod nekem mondani. Zalán elvtárs. Pardon, Zalán úr. És semmi bizalmaskodás, ugye? Döntsd el, hogy tartozol! És a hova csak mi lehetünk. Ti a tartozás.

Egy régi élmény még, s már nem is zavarlak benneteket tovább. Amikor a FIJAK-ot felfüggesztették, a pártközpont elküldte ellenünk Jovánovics Miklóst. És ti tárgyaltatok vele, és elfogadtátok a puha gyilkolásokat. Akkor még nem tudtam, még nem értettem, hogy politikusok szólaltak meg, már akkor is, ott: TI. És engem közösítettek ki, aki nem értette meg az idők szavát, aki nem volt elég rugalmas.

Belétek fáradtam, fiúk. Ölitek egymást, ahogy annak idején az útált kommunisták. Szidjátok őket, de majmoljátok az ócskaságaikat. Szerettelek benneteket, de már egyikőtök sincs közel a szívemhez. Attól féltem, ott lesztek a versszentelőn, ott Tóth Erzsi vagy Szervác mellett, mögött, parlamenti eleganciában, vagy lezseren, csak úgy szvetteres fogcsattogtatva. És nem tudom, mit mondhatnánk egymásnak, azon kívül, hogy... és lám, már ezt a hogy-ot sem tudom lefordítani kiszolgáltatott emberi nyelvemre...

Kapcsolódó: "Nem tartozom senki közé" - interjú Zalán Tiborral