Tetemre hívás – Vasárnapi levelek 125.

"Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán semmit ne várj a hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben."
Márai Sándor
 
És éppen ez volt, amit én elismertem ebben az egészben, de ami nem is tetszett igazán. Mindenekelőtt készítettünk egy-egy fordítást a két interjúról, beszélgettünk róla, aztán végigolvastam majdnem az összes cikket, hozzászólást – politikai hovatartozástól függetlenül. Persze lett róluk saját véleményem, de a legerősebb érzés mégis az volt bennem, hogy ez az egész nem más, mint "tetemre hívás". Ha Kertész Imre – öntudatlanul is – tett most valami nagyon jót, az az volt, hogy aki csak él és alkot a magyar irodalomban, aki rokona, barátja, ismerőse, az most különböző helyzetekben színt vallhatott, s esküt tehetett a halott felett. Mondom, ott voltam, végignéztem sorban őket, barátokat, rokonokat, ismerőseket. Csak olvasókkal nem nagyon találkoztam a nagy pogány eljárás közben – ez senkit sem zavart annyira, mint engem. De nem tudtam, és nem is nagyon tudok részt venni ebben a véres játékban, nem érzek semmi mást, csak csipetnyi szomorúságot, s a sokat emlegetett irónián nevetni nem tudok. Pedig tapogatom és látom, hogy humorom megvan, meg azt is látom, ahogy szép sorban mindenki megfogja a meggyilkolt fejét és így vagy úgy vallomást tesz, hogy nem ő volt, s nem ismeri gyilkosát a magyar irodalomnak. Próféták és zsenik majd mindannyian. Rokonaim, barátaim, ismerőseim lennének talán nekem is, ha… Ha? Ha rokonságnak, ismerősségnek, barátságnak fogjuk fel az irodalomhoz való relációt. Az olvasás elvégre csak belehelyezi az embert egy nagy párbeszédbe, kapcsolódik általa élő és holt lelkek végtelennek tetsző láncolatába. Tehát a magyar irodalom egyfajta közösség. Írók és olvasók közössége.
Persze ebben az írásban most megszemélyesítem, és azt mondom – talán iróniával, talán irónia nélkül –, hogy a magyar irodalom halott, sőt mi több meggyilkolták, és Kertész Imre – akarva, akaratlan – szépen tetemre hívott valamennyiőnket. Politika bőven lett belekeverve, indulat sem akármennyi, ki innen, ki meg onnan. Önvizsgálat, befelé figyelés, elcsendesedés, meggondolás kevésbé. (Persze volt pár üdítő kivétel számomra, például Grendel Lajos vagy Borbély Szilárd hozzászólása a Litera körkérdéséhez.) De mondom: mindenki rátette kezét a halottra és mindenki esküdött. És majdnem minden esetben vérzett. Mert ha nem is mi öltük meg, de tudjuk, ki és mi a gyilkosa a magyar irodalomnak.
Éppen ez a politika és éppen ez az indulat. Mintha láncos kutyák lennének az írók, s öncsalásként azt hazudnák maguknak, hogy zsenik és próféták. Nem kell zseninek lenni, s nem kell prófétának lenni. A zseni már torz és szerénytelen önkép a tehetségről, a prófétának a máglya a hamis üdv. A magyar irodalom akkor élt, s akkor fog, mint kicsinyke főnix megújulni, ha írói lesznek. Nem csupán barátai, rokonai, ismerősei. Írókra van szüksége, akiknek fontos az irodalom több szegmense is, nem csak "az alany és állítmány", és nem csak a "nép és nemzet". Mindkét oldal olcsó szlogenekkel éri be két (vagy több?) évtizede, és éppen ezért kutyába ment át.
Nincs közöm hozzájuk, és ezt ők nálam előbb megérezték. Nem vagyok sem zsenije, sem prófétája senkinek. Utódja vagyok egy hagyománynak, s ezt a hagyományt a tetemre hívó Kertész Imre – magyar író, berlini polgár – részben nagyon szépen meg is nevezte. Ugyanakkor látom a különbséget is. És ez nem valakinek a javára vagy kárára válik. Jó, hogy van köztünk ez a különbség. Hogy én szeretem a népzenét, a klezmert is, hogy szerintem is neuralgikus pontja hazánknak Budapest, hogy szerintem is van kiszorításra és hazudozásra való hajlam. De mégis ameddig lehet: itt kell megpróbálni, ameddig lehet: újra és újra el kell magyarázni, hogy mit jelent az a szó: "közösség". Mert mi, zsenik és próféták, még ti is, egy nagy közösség részei vagyunk. Ennek a közösségnek csak egy szintje az, hogy az ember magyar. A közösség szintje lehet egy falu, város, megye, kontinens, vagy a párkapcsolat, család, de legfőképpen az hogy emberek vagyunk mi mind. Sőt! Hogy is mondja Márai Sándor? "És ne feledd soha, hogy a világ fia is voltál. Rokona a négereknek és a csillagoknak, a hüllőknek és Leonardo da Vincinek, a Golf-áramnak és a maláj nőknek, a földrengésnek és Lao-cénak. Mindehhez közöd volt, egy anyagból vagytok, egy lélek teremtett, ugyanaz a lélek fogad vissza. Ez egészen biztos."    

Kapcsolódó: Boldog Zoltán: Az irónia kertésze

(Lapunk szerzői számára a Die Welt-ben megjelent két Kertész interjút József Katalin fordította le.)