Leteszi a lantot

Sánta Ferenc 1927. szeptember 4-én született Brassóban; Erdélyben nőtt fel. A szavak hangzása valóban a kor különlegessége, mintha a tárogató szólna valamelyik hegyszorosból. A sablongyártásban, csoporthoz illesztésben kedvét lelő irodalomtörténet az "Emberavatás" nemzedékéhez sorolja, amelyhez Moldova, Galgóczi Erzsébet, Kamondy, Csurka tartozik még. Ez a nemzedék már élt, látott ötvenhat előtt, de az ötvenhat utáni letiltások, eltiltások, börtönbüntetések és elhallgatások megritkította mezőnyt valamiképpen fel kellett tölteni. Egy haladó szocialista társadalom nem élhet meg irodalmi muzsikaszó nélkül. Nácik című elbeszélése egy életre szól. Ugyan lehetne a cím Emberek, vagy bármi más, de a kor olyan, hogy Nácik.
Nem és nem értem. Miért a nagy csend. Mit követett el Sánta, kivel szemben követte el, de irgalmatlan bűn lehet, ha ennek köszönhetően több egymást követő nemzedék nem ismeri – nem hogy az írásait –, a nevét sem. 

Tudomásul vesszük, nem vesszük tudomásul. a hatvanas-hetvenes évekből hiányoznak a kortárs Kosztolányik, Móriczok, nem tudunk Babitsról, Adyról, József Attiláról sem, aki a pályára tévedt, igyekezett a korlátok közt maradni, a tehetség pedig aligha futhatja ki legjobb formáját mások által levert futtatóban. Ismerünk ugyan kivételt, Gyurkovics Tibor szinte zseniként jön megy, lépi át a jelen és a múlt láthatatlan repedését, neki mindegy, labdarúgás, publicisztika, líra, dráma, próza. A kivétel erősíti a szabályt. 
A zseniket és önjelölt prófétákat bele nem keverve mindösszesen annyit: a Sokan voltunk, benne a Kicsi madár, a Tündérvilág, a Téli virágzás és a Mécsek, kötelező olvasmány. Így is lehet. Aki nem olvassa, kimarad valamiből, amit novellisztikának, irodalomnak nevezünk. Irodalmárnak, magyartanárnak kötelező. Ínyenc olvasónak erősen javallott.