Jutalomjáték: Veres Péter 1997. január 6.
„És ó, a halnak meg a halott embernek rettenetes szaga van!”
1897. január 6-án született Veres Péter író. Szerelemgyerek volt. Név szerinti apja Nagy Posta Péter, gazdaember. Édesanyja Nagy Posta birtokán cselédeskedett. A szerelmük annyira igaz, hogy mikor fiuk megszületett, apja nevét a Pétert adták neki – egyetértésben. A Veres nevet édesanyja vezetékneve után kapta.
Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz ügy.
Heteken át a nagy lombos szöveg, a nagy szomorú, stílmentes, nehézkes, kisszerű, ügyetlen, mégis pofátlanul magabiztos, baromi önelégült szöveg. Szöveg szöveg hátán. Könyv könyv hátán. Lehetetlen kikerülni alóla. Egy óriásrejtvény a jövő évi Kalendáriumból, a terhesen összezárt karácsonyi ünnep hosszú napjaira bekészítve. Dolgozni, ami a legfontosabb volna, nem mersz, az mégis illetlenség, a rejtvényt szokásból nem küldöd majd be, kimaradsz a nyereményesőből, a fejtésnek semmi gyakorlati haszna tehát, ha csak az nem: újra meg újra keservesen ráébredsz, hülyülsz, mert már egyértelmű, négybetűs apróságok sem jutnak eszedbe segítség nélkül, nem csak Dél-Kína vízválasztó hegye követel lexikont, térképet. Ennek megfelelően kerül a karácsonyi áhítat, helyette falhozcsapkodás, szentségelés.
Biztos vagy abban, a szerző, a rejtvény készítője rontotta el valahol. Azután megnyugodva, elhalkulva visszafekszel a padlószőnyegre a feladat mellé, megkísérled máshonnan közelíteni az adott, rontott területet. Persze nem könnyű. Az anyag ellenáll.
Veres Péter ellenálló. Kézzel-lábbal tiltakozik a tapasztalat kondíciói ellen, ellenszegül a pillanat racionalitásának, nem hajlik a korral, szövegei, ha mellébeszél is, egyértelműek.
Tényként közli, a szocialista nem iszik, nem veri a gyereket, se az asszonyt, napszámostársait főleg nem. A szocialista harcol az emberiség jobbik részének jövőjéért, a szocialista ennek köszönhetően jó ember, nála jobb ember nincs is, esetleg a kommunista (de az nem biztos). Veres Péter nem tartózkodik, nincs akadály előtte, nem kételkedik, semmi nem állítja meg. Robog, mint a felbosszantott bivalycsorda.
Ennyi erő és izom szép is lehetne akár. Ha. Ha nem ‘96 végét írnánk. Ha nem volnék negyvennégy éves. Ha ebből negyvenet végigaludtam volna. Ha a lakótelepi ablakból, gépem mellől nem a Káder-dombra látnék, hatodrangú, nevenincs hivatalnokok, a rendszerváltás és a privatizáció levezénylőink elmúlt években felnőtt húsz-százmilliós palotáira.
Ha nem tudnám, a seregnyi, különös anyagból szerkesztett „jóember” ideológiai segedelmével szétvert családok, (szétvert ország, szétvert falu) elhagyott és elfelejtett öregemberei öngyilkolják magukat, mert évszám nincs mód rá, hogy gyerekeik látogassák őket. És mert semmi nem maradt negyven év hazugságából szimbolikus nyugdíjukon kívül. Nincs miből és nincs miért élni.
Ha nem jutna eszembe akárhány szépirodalomnak nevezett publicisztikai kötetéről, hogy Veres Péter nem szenvedő, nem csendes, nem semleges, hanem igen hangos, jellemzően rafinált és aktív alakítója az „első éveknek”.
Ha nem tudnám, honnan jutott el az Alföld fásítási kormánybiztosa rangig. Az NPP két ellentétes szárnya közül miképpen jut el a „jobbszárnyi” Kovács Imre a kilépésig, miután kiderül, köztársaságellenes összeesküvés nyomára bukkan a FKgP első soraiban az MKP-vezette belügy, hogyan veszi át a Parasztpárt vezetését Veres Péter.
Hihetetlen. Sehogy nem világos, miért a moszkoviták vezette MKP (70 mandátum) az ekkor már Veres Péter által irányított NPP szövetségese (69 m) a ‘45 novemberében hatalmas fölénnyel (245 m) győztes kisgazdákkal szemben. Veres Péter nyilván látja, a Baloldali Blokk élén a szakértelem, az erő, a blöff, a merészség, a gátlástalanság, nem utolsó sorban a felszabadító Vörös Hadsereg az MKP oldalán – a feltétlen győzelem reménye, ígérete. De talán nincs csodálkozni való van azon, ha egy krampácsoló-napszámos zabigyerek, egy gyakran táncoltatott gyepsori kisember arra orientálódik, ahol garantálják, „beviszlek a jóba, édes Péter!”, hatalmi helyzetben maradhat. De legalábbis nyugton hagyják, miután történelmi küldetését bevégzi. (Nem kérdés, a FKgP más formában képzeli a földreformnak nevezett kisajátítást, a kisgazdák ismerhetnek valamit az ember természetéből, a közös ló túrós hátáról, a közös fék rongyos száráról és arról, se nem drága, se nem ritka, ami közös.)
Hihetetlen. Fel-felállok a cédulákból, újra előkeresem a jegyzet eredetijét, hátha félreértettem valamit, nem szeretnék tévedni.
‘46-ban a Nemzeti Paraszt Párt nagyválasztmányán a veszély érzékelhető, Kovács Imréék elhagyják az Nemzeti Paraszt Pártot, elégedetlenek Veres Péter vonalával, hitvallásával. Pártszakadás következik. „Együtt kell menni a munkásosztállyal még akkor is, ha az együtthaladás során adódnak konfliktusok.” – Veres Péter hat és félórás beszédet tart, (példát mutatva Fidelnek, a karibi géniusznak), hogy a jobbszárny ne juthasson szóhoz. Ez olyan szép, olyan tökös.
Rákosi –, mert már folynak az előkészületek a ‘47 augusztusi választások a korábbinál sikeresebb lebonyolítására, és szorítóan szükség van minden irányítható párttagra – nyilván megsimogatja Veres Péter bajuszos buksiját, „ügyes fiú maga, Péter, hogy’ vannak a gyerekek?”
Világos, a politika harc, némi mocsok, némi csalás és cselsorozat, kiódalgás a humánumból, a szolidaritásból, a vox humanából, egyáltalán az emberségből, mondják: kiváló szerelőből soha nem lesz kiemelkedő autóversenyző, mert mások az indítékai, más kézzel nyúl a géphez – az író fegyverzetét odahagyva a politika szolgálatába áll. Fekszik.
Kényszerhelyzet, ám örömteli kényszerhelyzet. Parasztpolitikus aligha képviselheti szeretett ridegparasztjai érdekeit egy a kolhozrendszert megcélzó, a kékcédulás választásokig magát jelentős tömegek képviselőjeként aposztrofáló párt oldal-, majd farvizén, de ez Veres Péter-t láthatóan nem zavarja. Marad. Üzemel. Harcol. Építésügyi miniszter, majd honvédelmi miniszter, a fél ország katonás fazonján tréfálkozik és röhög, ha mer. Az farvíz éppen megfelel számára.
A Baloldali Blokk farvize tiltakozik a B-listázás túlkapásai ellen, kéri Rákosiékat, mondván, talán nincs itt minden jól. Veres Péter helyzete azzal, hogy parasztjait herélik, nem változik. Ő egy jó szocialista paraszt, de ezek az elvadult és elvakult komenisták, ők csinálják a bajt a népnek, nem mi, mink szocialista lelkületű jó magyar parasztemberek vagyunk. Ezekkel a Moszkvából hazakeveredett zsidókkal akik nem ismerik az áldott magyar nép szellemiségét, ezekkel van időleges problema. De van türelmünk, kiböjtöljük és legyőzzük őket (alámerül, kibekkel).
Egy év után (‘47. aug.) a Baloldali Blokkban kiszolgáló személyzetnek tűnő Nemzeti Paraszt Párt újra tiltakozik a Parlamentben, petíciójukban az ellenzék egyik pártja (Pfeiffer) mandátumainak megsemmisítését követeli, mert micsoda szemétség azzal gyanúsítani a Balodali Blokkot, hogy választási csalással lopja össze a szükséges többséget (kékcédula = névjegyzékkivonat). Az NPP tiltakozik és követel, mert rossz hírbe keveri őtet az ellenzék.
Ekkor még nem tudni, ez a rossz hír kavics a bazalthegy lábánál.
Egy öreg balmazújvárosi szocialistát, a kulákhajsza idején, nem tudván a Tanácsköztársaság idején szerzett „politikai becsületéről”, letartóztatnak, Debrecenbe viszik, közben felesége szégyenében és kétségbeesésében felakasztja magát. Az öreg szocialista is felakasztja magát miután megtudja, felesége öngyilkos lett. „1953 után, amikor tudomást szereztem róla, mert sokáig még nekem sem merték megírni, sem megmondani, elmondtam Rákosi Mátyásnak azzal, hogy az ilyen „justizmordokból” már sokszor lett történelem. (...) Erről akkoriban cikket is írtam a Szabad Népbe. Persze, a helyi vezetőknek a szorongatottság idején nem juthatott eszébe, hogy az Oláh család meghurcolásában és tragédiájában nemcsak a módosabb parasztságot sértik, hanem a szocializmus jóságában, emberiességében való paraszti hitet is. De azért 1955-ben újra elismételte Rákosi a „kutyából nem lesz szalonna” jó „népiesnek” érzett mondását.”
Veres Péter csodálkozik, hogy még neki se merik megírni az érintettek az esetet, és a többi százat és ezret. Csodálkozik, még ekkor, a szöveg elkészültekor is, 1967-ben. Csodálkozik, szemét forgatja, hogy de hát sorsosaim, szívem-lelkem mindig is a tiétek volt, életemet és véremet adtam volna értetek, ha megbíztok bennem, de ha - mint látható -, nem bíztok bennem, én sem tudok segíteni rajtatok véreim, szeretett ridegparasztjaim. Még ‘67-ben se jut eszébe, a paraszt a nincset a politikus lelkiismeretével azonosítja. Így történik azóta is. Mivel, mi mással azonosítsa?
Veres Péter csodálkozik, utazgat, meghatározhatatlan érdekeket képvisel a mókás NÉPfRONTban, üldögél a Házban, képvisel és képvisel, a visszajelzések szerint mindenki örömére és megelégedettségére - 1947-től 70-ig.
A történeti fejlődés kritikai elemzését elvégző MSZMP lágyan értékeli Veres Péter egyéniségét, poltikai tevékenységét.
A közösen megtett útra visszatekintve Kádár a kommunisták és Veres Péter viszonyát értékelve, kétségtelenné téve Veres Péter alaphelyzetét, így fogalmaz: „Az idők folyamán három nagy kérdésben volt komoly nézetkülönbség és ütközés. Kettőben ő tévedett, egyben neki volt igaza. A viták egyik forrása Veres Péter egy időben vallott azon nézetei voltak, amelyeket kisparaszti, kisárutermelői illúziók és nosztalgiák terheltek. A másik forrása, amelyben Veres Péternek az akkori hivatalos állásponttal szemben kezdettől igaza volt: azok a torzulások, amelyek a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején súlyos károkat okoztak a szocializmus építésében. A harmadik nagy vitánk ezen hibák kijavításának útját-módját illetően volt.” Remek. Veres Péter a nép pártján két fényes csizmáját bátran megtámasztva összecsap Kádár elvtárssal. Az ember, a kedves olvasó, a hülye, kasztált magyar egyszerre tudja szeretni Kádár János és Veres Péter elvtársakat, akik összecsapnak a szeretett magyar nép érdekében, ha a szeretett magyar nép ha valakit nagyon akarna szeretni a felajánlkozó pillanatban.
Nem tudhatni pontosan, mi van, ha a koaliciós idők pártjai jelentősebb ellenállást tanúsítanak, ha több ész, távollátás, történelmi empátia jut pártvezetőknek, és nem engedik ilyen olcsón felvásárolni magukat, mint egy kupec, ez az egész, mint egy elszabott kupec, aki a jövő évi termést veszi meg hozomra, szóbeli előleggel. Pedig Veres Péter mennyire utálja a kupeceket, a szatócsokat, hasonlókat, a kupec szitokszó, anyázás Veres Péter literatúrájában – ebben rímel egy mai búzabajnokra, kaszavirtuózra;
Nem tudhatni, megúszhatta volna-e az ország a negyvenhéttel kezdődő ötvenes éveket, netán kevesebb vér, kevesebb megaláztatás, értékvesztés, kevesebb eszelős gőg, kevesebb mérhetetlen nagyság irányítja az országot. Kelet-Európa valamennyi odapöttyentett vörös államvezetése végignyírja a maga népét a sztálini technológia iránymutatásának megfelelően, a magyar terminológia felé igazítva.
De nincs ha. Vanok vannak, tények. Veres Péter nyikorgó sámlija a cseresznyéstál mellett.
Persze nem volt ez mindig így.
Veres Péter üldögélt a messzi távolban, valami könyvtár V-éjénél, akit majd egyszer végig kell olvasnom, végignyálazni, mint valami helyeske, csöcsös-segges leányzót, aki több rétegben tiltva ugyan, de ő akarja, odavillogtat dióbarna szemével, odarezgeti mellét az utcai kútról vízhúzás közben. Tiltott könyvtárrész. Nálunk ugyanis nem szokás Veres Péterről eszmét cserélni. Pedig az olvasandó írókról szokás.
Az elhallgatott irodalmárok kérdés és külön lista nélkül is a tiltott, jobb esetben tűrt szerzők csoportjába tartoznak, néhány kivétellel, mint pl. Ilyés Gyula. A Puszták népét beszámolási kötelezettséggel kellett elolvasnom, viszont minden megjelenésekor hozzáfűzte szigorú tanaram, amikor Illyés ezt a szociográfiát írta, még nem volt áruló. (Az Egy mondat nem járt Észak-Magyarországon, de ha járt volna sem változtatott volna, ugyan min kellett volna változtatnia, Nógrádot, az Ipoly medencét, 1960-61-ben éri el a második téeszesítés, kit érdekelt egy bármilyen szuggesztív, pontos, önmagát értelmező vers, ha a szőlőről, a krumpliföldről, a kaszálóról van szó, ha reggel jönnek az aktivisták, a rabomil?)
És ezt – többek között ezt is – vita nélkül, így kellett elfogadnom. Kötelezően. Velem soha nem vitatkoznak elhatározott ügyekben. Én se vitatkozom elhatározott ügyekben. Ha kétségeim volnának, azért, nehogy változtatnom kelljen. Ha nincsenek kétségek, minek vitatkoznék.
Veres Péter ekkoriban sehol nincs. Egyetlen emlékeztető, korabeli mondattöredék sincs, amelyet most átértelmezhetnék a könnyebbség kedvéért. A cifra idők kezes pártelnöke, furcsa miniszter, benne a keze a dolgokban, ennyi - ezek szerint - éppen elég, hogy kiiktattassék a családi archívumból.
De mondom, nem egészen így. Veres Péter várakozásban, csendben -, mert mindig beesik valami kötelezően és azonnal olvasandó -, arra gondolva, ennyi könyv, ennyi Péter bácsi, valaminek csak kell rejtőznie ott, csak található valami érvényes ilyen tömegben. Gondoltam, majd ha egyszer kórházban, szanatóriumban, hetekre elfektetve, a kórház vagy a szakszervezet könyvtárából Veres Péter-hegyek.
A csábító képben nem szerepel, hogy ekkora ívszám, ennyi fáradt önismétlés, érthetetlen mellébeszélés, ijesztő szocialistázás, és mindenre valami társadalomtudományos blöff. Se eleje, se vége hungarológiai eszmefuttatás a ridegparasztról és annak kiválóságáról, az új magyarság eszméiről, a népről, a polgárság végéről, a „mi népünk elfojtott ösztönerőiről”, a szláv veszélyről, az „idegen urak” veszélyéről, arról, hogy fogyik a paraszt, márpedig a magyar népet, magyar ízlést, észjárást, magyar sorsérzést a paraszt jelenti.
Ha húsz, netán harminc éve bukkanok erre a mondatra, amikor még emlékszem a magyar paraszt figurájára, jobban járok. Emlékeim szerint a korabeli magyar paraszt asztal alá köp a földes konyhában, legyek járják az ételt, kapával üti agyon a magáról megfeledkezett csirketolvaj kutyát, de a gyerek is, az asszony is kapanyéllel kap, még képes lettem volna feltételezni, attól magyar a magyar, ha asztal alá sercint, ha fényes fával neveli a családot.
Másik: ha erre találok rá a Szülőföldemben, miközben senkitől még csak hasonlót nem hallottam: „Ebben a népi tenyészetben növekedett, majd forrt, (lásd a forradalom szó értelmét!) az a feszítő majd robbanó társadalmi erő, amely az új rendet létrehozta.” - vélhetőleg elképedek az olvasott Veres Péter-i, és az ismert vélemények különbségén. Ugyan miért hallok alapvetően mást tizenévesen a forradalomról, a feszítő erőről, az új rendről és annak létrehozóiról?
Még az is megtörténhet, ha Veres Péter másképpen fogalmaz, valamennyivel közelebb hozzám, bevisz az új rendbe, odasodor alakítóihoz, nyomban ráhajtok a helyi egyik MSZMP-alvállalkozására.
Vicces dolgok ezek. Az öregek – apák – egy része azt tanulja meg apakoráig és adja tovább, ne higgy senkinek, ne higgy semmiben, csak magadban, az erődben, a családban. Az öregek más része azt tanulja meg apakoráig: jön a messiás, a nagy igaz bíró, aki elrendezi a rendetlenségeket, mézeskalácsot, örök boldogságot oszt a jóknak, korbács vár a rosszakra, a messiást Rákosinak, Kádárnak, Antallnak, Orbánnak nevezik.
Akinek első kategóriás apa jut, csodálkozva hallgat, bosszankodik hívő kortársán, azt hiszi, ez a hülye nem látja, mi veszi őt körül.
Véletlenül úgy alakult, hogy a több hetes Veres Péter levezetéseképpen ribizlit, kétéves málnavesszőt metszek az Esztergom fölötti Vaskapuban, ahová Tanner Ilonka hordja nőjét, kedvesét, szerelmét 40 nyarán, előttem sétálnak összeölelkezve fölfelé, a mára hatalmas diófák még nem fedik be az egész utat. Babits már éppen halálán. Egy-két hónap, és Veres Péter visszautasítja, nem ír a Babits-emlékkönyvbe.
Ő az egyetlen a felkértek közül. Tudhat valamit.
Polgári író - nem író. Nincsenek ridegparaszt gyökerei. Kosztolányi sem író. Hamvastól, gondolom, egyenesen vasvellára szúrná magát, ha büntetésből a Karnevál olvasatára kényszerítenék. Apósom halálával rám szakad a nyolcszáznyolcvan négyszögöl, vele az öreg kezéhez szoktatott olló vérhólyagjai, rövid nyelű, balkezes szerszámai, és amúgy mellékesen fenti kis könyvtára. Rejtők, agyonfejtett Füles évkönyvek, Nők Lapják, és egy elfekvő, átnedvesedett Janus Pannonius. Beszédek, levelek.
Egy horvát, aki Vitéz János keze alatt nevelkedik, Mátyás elkötelezett híve, amíg Mátyás politikáját nem személyes ambíciója irányítja, nem az európai nagypolitikában való részvétel igénye, az áhított császári trón vezérli. A cseh háborúk, a minden évben növekvő politikai elmebaj és őrület, a Fekete Sereg irdatlan költsége, a teljes ország (nemesek, középnemesek, jobbágyság) évről évre keményebb adóterhei – szembeállítja a királlyal.
Egy horvát ember, pécsi püspök, Mátyás követe Rómában, jobbkeze, tanácsadója, hadjáratokban kísérete tagja. Tehát a hatalom maga. De csak egy határig. Amint az ország érdekeivel ellentétesnek találja a király politikáját, részt vesz a sikertelen Kázmér herceg-puccsban. A magyar előkelőségek Mátyás háborús terveit támogatják. Horvátországba, földijei közé szökik. Nagybátyját, mentorát lefogatja Mátyás.
A munka végeztével leviszem a hegyről Janus Pannoniust. Valószínűleg átköttetem, ha kiszárad. Legyen a polcon, ha valamelyik gyerek kotorászna valami után, ami nem vonatkozik egyértelműen a mai és tegnapi viszonylatokra.
Végül, illetve: végezetül egy zökögő példabeszéd: palócföldni öregapám, aki éppen abban az évben és hónapban születik (1897. január), mint Veres Péter, 45-ig hasonló életutat jár, 45-től lényegesen nehezebbet – szokta volt eldünnyögni, ha étkezésnél nem fogtuk vissza magunkat, ha telhetetlennek voltunk, ha egymás elől faltunk, mi, hat unokák.
A róka az éhezéstől lesoványodva bemászik egy kamrába. Teletömi magát pecsenyékkel és ugyanazon a lukon próbál kimászni, ahol bejött, de a hasát nem képes áttolni rajta.
Az egér távolról figyeli a róka kínlódását, és azt mondja neki:
– Barátom, ha ki akarsz menni a résen, ahol bejöttél, le kell soványodnod.
Ilyen és hasonló banalitásokkal mozgatott bennünket az öregember. De soha nem politizált. Nem akarta mások nyomorúsága árán megmenteni Magyarországot, Nógrádot, de még a Lókost sem. Élete párját, kiszolgáltatott gyerekeit, malacát, szőlejét, krumpliföldjét szerette volna menteni, de nemigen kapott rá esélyt. Vélhetőleg tudta, milyen szerep jut az ember életében a predesztinációnak, a veszett küldetéstudatnak, mekkora árat fizetnek azok, akikből hiányzik, akiknek a fészek védelme maradt. Tudhatta, hiszen végigfizette az életét. Azt is tudhatta anélkül, hogy foglalkozott volna az üggyel, milyen szörnyű élet jut olyan írónak, aki elől nála tehetségesebb, jobb szemű és tollú írók elírják az életét. Sorsát.
Mit kezdhet ő akkor? Ő, szegény? Amíg választ nem talál, nehéz hónapok várnak rá. De persze rábukkan a kamralikra. Attól kezdve semmi nem fontos csak a pecsenye. A többi fölös, habos beszéd. Üres szó.
Tekintet, 1997. január
