A csillagköltő – Juhász Ferenc
Juhász Ferenc nyolcvanharmadik születésnapja 2011. augusztus 16.
1946-ban a budapesti egyetem magyar–francia szakos hallgatója.
1947-től munkás.
1946-tól tíz éven át a kommunista párt tagja.
1948-ban a József Attila Népi Kollégiumban tanul, itt köt barátságot Nagy Lászlóval és Simon Istvánnal, a „fényes szelek” reprezentáns költőivel. Okos dolog nem elfelejteni, mely évek ezek a magyar történelemben. Mert ugyebár dalolja a kelő napot a fényes szellők és csapata, közben az arisztokraták, fél-arisztokraták, Horthy-tisztek, és még akit a rendszer fölös tehernek gondol, kaszával, kapával és egynapi élelemmel elfoglalja Hortobágy összes teleszart juhhodályát, Nógrád valamennyi nyárikonyháját.
1951-ben Kossuth díjas. 1951-ben. Ami – lévén, hogy 1951., nem jelenthet mást, mint amit jelent.
A Magyar Írók Első Kongresszusán felszólal a sematikus költői gyakorlat ellen, amiért Horváth Márton ráugrik.
1956 után elgázolja a depresszió, sokáig nem ír, közben annyira nem depressziós, hogy ne legyen a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora (1951–74).
1963–ban elhagyja a depressziót, kiegyezik a rendszerrel (költő, aki költeni akar, nem tehet mást, példák sokasága bizonyítja). 1971-ben költözik be az Új Írásba, 1974–től főszerkesztő. Vélhetőleg személyes sértettsége az oka, hogy a rendszerváltásnak nevezett izéből következően virágba boruló demokrácia, hogy az Új Írás szerkesztőségét – első, és szinte egyetlen folyóiratként – 1991-ben a Harmadik Magyar Köztársaság frissiben kinevezett kultpotentátjai szétzavarják.
De már a nyolcvanas évek közepétől támadások érik. Amit meg lehet érteni. Aki a kegyeltek táljából együtt cseresznyézett Aczéllal, ellensége a Harmadik Magyar Köztársaságnak. Természetesen. Aki nem jutott a tál közelébe sem, érces torokkal bömböl. Így van ez.
1986-ban, az emlékezetes Csoóri mondattal jellemezhető: "Túlgyőztük magunkat" írószövetségi forradalom után kilép az Írószövetségből, és megalakítják a kommunista írók szövetségét.
Nem világos, helyénvaló-é itten, de olvastuk. Olvastuk nagyalakú, súlyos, vastag versciklusait, véget nem érő képeit, ámultunk a követhetetlen, különleges verstechnikán. Juhász Ferencnek nem voltak, nincsenek, nem lesznek epigonjai. Egyedül áll, mint a feketefenyő a bozótosban.
(Megjegyzés: a név nem keverendő össze a kifejezetten irritáló modorú ex-hadügyminiszterrel.) 
