Hová tűntek a magyar grundok? - Tárca a focivébé magyar vonatkozásairól

Már a görögök sem a régiek, Itália sem ontja a szép gólokat, és a világ sem javult semmit, hisz gladiátorok helyett izzadó férfi testeket néz, mindjárt huszonkettőt, és a vuvuzelák hangjára döngicsél az esti hangulat. A franciák is összekaptak, felébredt bennük a kakas meg a több millió euró okozta kényelem. Az angolok kapusa, Green árnyékra vetődött, az észak-koreaiak pedig egyenesen a bányába mennek. Brazília vagy Argentína kénytelen lesz megnyerni ezt a focivébét, a hollandokkal és a spanyolokkal osztozva az első négy helyen. Mi meg emellett is boldogok lehetünk, hogy legalább egy magyar szerepelhet a meccseken, másik kettő meg a pálya szélén futhat, bámulva a világklasszisok milliókat érő lábait. Ez maradt nekünk: világszínvonal játékvezetésből.

Erős lehet a gyanúnk, hogy a Rákosi- és a Kádár-rendszer alatt történhetett valami a labdarúgással, ami a gyepről a pálya szélére vezetett. Leginkább az, hogy a legvidámabb barakk tudatosan és néha akaratlanul is szétverte a grundokat. Azokat a helyeket, ahol az Aranycsapat focistái nevelkedtek, akik az iskola után ledobva a hátizsákjukat a maguk alkotta szabályok alapján jól működő csapatot és rendszert építettek föl a negyvenes évek káoszában. A grundon "gyerektörvények" uralkodtak, és nem gondoltak azzal, hogy Horthy vagy Rákosi, csak arra: hogyan osszák el az embereket, milyen cselt tanulhatnak a másiktól, és a rongylabda helyett tudnak-e igazi bőrfocit szerezni. 1956 aztán veszélyessé tette a grundokat, mert nem ért el odáig a hatalom keze, a pesti srácok meg túlzottan edzettnek és leleményesnek mutatkoztak az orosz tankokkal szemben. Így aztán Kádárnak sem kellett több, kisdobosokká és úttörőkké, elégedett és jól táplált tévénézőkké tette a pesti srácokat. Aki meg nagyon szeretne sportolni, produkálja egyéniben magát, vagy menjen el vízilabdázónak, egy úszómedence környéke úgyis könnyebben ellenőrizhető, mint a Népstadion. A fenének kell ezeknek a magyaroknak olyan sok nemzeti siker, ha az oroszokat is megverték négy napig és az olimpiákon is jó néhányszor - gondolhatta az öreg krumplilevesfaló. Az egykori grundokat meg beépíttette panelokkal, hogy még véletlenül se tévedjen arra a kétballábas gyerek, ha rúgná a bőrt. Akár tudatos volt mindez, akár nem, szépen működött. Hisz kérdezzünk csak meg egy mai diákot, hogy mi is az a grund, még a Pál utcai fiúk iskolai kényszerolvasása után is csak annyit tud mondani: egy hely, ahol gittet zabálnak.

De ne kenjünk mindent Kádár Jánosra! A magyar focinak az is sokat árthatott, hogy túl jól ment. A magyar foci szent lett, csodálni kellett, és mindenki az Aranycsapatban kereste a titkot, nem pedig önmagában. A képernyőt nézve titkokat kívánt ellesni ahelyett, hogy maga próbált volna újakat alkotni. A túl erős példaképek, a túl jó csapat illúziója a meghaladhatatlanság mítoszával ruházta fel a nemzeti tizenegyet, amely később beigazolódott. Az Aranycsapat lassan a képernyőre szorult, és az újabb generáció is innen tanulta a focit, amit a grundok helyett az iskolai tornaórák tízperceiben élesben is kipróbálhatott, vagy tizenkét éves kora után, amikor igazolt játékossá válhatott valamely őt felkaroló klubban, leggyakrabban protekció alapján. Onnan kezdve a foci már nem a grundok szabadságízét, hanem az iskolák kötelességszagát árasztotta. Az edzésekkel, a karrier ígéretévek, egy mesterségesen összetákolt csapattal, aki nem a focival nőtt fel, hanem akibe belenevelték a labdarúgást.

A világ meg elhúzott mellettünk, vagy éppen megőrizte, amije volt. Újabb szerek, kutatási eredmények és technikák, agyonpénzelt tehetséggondozás a fejlett országokban. Népszerű, rongy- és örömlabdás grundfoci a harmadik világban. De a magyar csapatépítéssel is történhetett valami, hiszen hazai játékosaink külföldön hirtelen megtanulnak a többiekkel együtt focizni. Ilyenkor látszik, hogy az egyéni tehetséggondozás hellyel-közzel működik, csak nem tanulunk meg együtt gittet zabálni. Talán érdemes lenne megkérdezni Dzsuzsák Balázst és Gera Zoltánt, hogy miért is megy az jobban határon kívül.

Amíg viszont ezen gondolkodunk, és a söröskorsó nyomása alatt ernyedő magyar lábizmainkkal ülünk a plazmatévék előtt, érdemes erőt venni magunkon, és keresni egy-két bitumenpályát vagy tornatermet (séta sem kell hozzá, elég a gugli térképe), ahová levihetjük saját magunkat, gyerekeinket, unokáinkat. Így talán könnyebb lesz elmagyarázni, hogy az egykori grundokon nem csak gittet rágcsáltak, hanem együtt rúgták a rongyot vagy a bőrt, magukat tanítva, a játékért játszva. Ha kitartók leszünk, még egy-két világszínvonalú játékvezető is kikerülhet közülük.