„Lehet koncentráltan élni” - Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából
„[Esterházy Péter] novellákat írt úgy, hogy a szövegét Hamvas mondataival átszőtte. Volt egy novellája, Sívó-nevető, amelyben egy tucat mondatot épített be a Mágia szútrából. Amikor Kemény Katalin kérdőre vonta, azt válaszolta: „ez egy kollázs-technika¸ ebben nem kell az idézőjelekhez ragaszkodni. Engem egyébként is csak Hamvas mondatai ragadnak meg, és nem foglalkozom azzal, amit mond”. Individuális tudatszinten, ahol a nyugati civilizáció embere ma még tart, minden leírt szó személyes vállalást követel. Ahogy Kemény Katalin mondta: „Elmúlt az az idő, amikor száll az ének szájról szájra…” - beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából. Második rész. (Az első részt itt olvashatják)
WST: Beszéltünk a szerkesztésről a Naplók kapcsán, beszéljünk egy kicsit a tartalomról. Mondtad, hogy „schlagwortok”-at kapunk, ezeket letisztáztuk; mondtad, hogy „szerkesztés” – erről is beszéltünk. Jellemző Hamvas más szövegeire egyfajta társadalomkritika, filozófiakritika vagy tudománykritika is. Mennyire tartják ezt a kritikai hozzáállást a Naplók?
Dúl Antal: Minden naplóban a személyes élet mozzanatai kapnak hangsúlyt. De a Hamvas naplóit olvasóknak lehetetlen nem észrevenniük, hogy a háborús megpróbáltatás, a hányattatás, az éhezés, a terror és a fenyegetettség napi gondját minden élethelyzetben háttérbe szorítja írói programja. Egyetlen pillanatra sem felejti, hogy mi a vállalása. Az is kitűnik, hogy nagyon magas moralitást követel meg önmagával szemben.
A szellemi embert onnan lehet felismerni, mondja, hogy mindazt a követelményt, amit másokkal szemben megfogalmaz, először magán kéri számon.
Vajon én beváltottam a mások iránt támasztott követeléseimet?
Éppen ezért a szellemi ember kifelé nem követel. Nem csapkod, nem hadakozik, nem sértődik, nem gyűlölködik; mindent visszafordít önmagára. Ha valaki nem a rendtörvény szabályai szerint él, maga vonja önmagát ítélet alá. A tudatosság ott kezdődik, amikor az ember önmagára reflektál. Ez azonban még nem éberség. Kierkegaard óta tudjuk, hogy az önreflexió az individualitás alapmozdulata. A vallásos stádium a merő önreflexiót meghaladva két kérdést mérlegel: mit teszek a magam, és mit a mások üdvéért. De a legmagasabb emberi stádium, amiről Kierkegaard már nem tud – a „negyedik” –, a vallásos stádiumot is meghaladja. Hamvas is e két birodalom határán mozog: az egyik a vallásosság, az exotéria, a másik – mondjuk így – az egységtudat ébersége, az ezotéria. Ez az intellektuális „skizofrénia” a naplókban nagyon megmutatkozik. Nagyon keskeny ösvényen halad. Ha egy picit az egyik irányba elmozdul, belezuhan abba a rajongó-önmarcangoló gyerekkori vallásosságba, amit otthonról hozott az evangélikus lelkész fia, aki nagyon alapos biblikus-vallásos kiképzést kapott; de vele együtt egy exoterikus látásmódot, amelyben a tőlünk független totális különlét, a mindenség fölött uralkodó Isten trónol. Ez a vallásosság különösen a negyvenes évek végéig keríti hatalmába, olyan esetekben, mint például az ostrom idején, amikor a kiscelli múzeum pincéjében majdnem éhen haltak. A másik énje az ezoterikus, aki tudja, hogy minden megnyilvánuló lét „legközepe” Isten, aki vallja, hogy nincs két valóság, és kívül csak egy káprázatvilág üres fantáziaképei kísértenek. Az évek múlásával ez az egységtudat egyre tisztul és egyszerűsödik.
Egy példa: az ostrom idején ünnepként élték meg, ha egy-egy marék babot sikerült szerezniük. A háború múltán Kemény Katalinnal kijöttek az óvóhelyről, nagy nehezen találtak egy gazdag embert, aki mosogatásért, kertgondozásért kevés koszttal fizetett nekik. 45’ tavaszáig az oroszok szállták meg a villát, és olyan mennyiségű koszos edényt, evőeszközt hagytak maguk után, hogy a konyha rendbetétele hetekbe tellett. E villában Hamvast komoly lelkiismereti válságba sodorta az önuralom hiánya, mert amikor már nem bírta az éhezést, belopózott a spájzba, s egy-egy darab szalonnát elcsent. Ettől viszont kínzó lelkiismeret-furdalása támadt: Úristen, már megint vétkeztem, már megint bűnt követtem el – hogy tehetek ilyet éppen én? De már másnap megint ott találta magát a spájzban.
WST: Ezek a „sztorik” benne vannak akkor…
Dúl Antal: Igen, de a szövegek egy része csak annak nyílik meg, aki ismeri a szavak hátterét. Megírhattam volna hosszú lábjegyzetben, hogy egyik-másik mondatnak mi a háttere, hogy Hamvas formálisan az éhhalál küszöbére érkezett, csont-bőrre lefogyott, és a gazdáját meglopta. Az olvasó ezzel szemben csak annyit lát: édes Istenem, már megint vétkeztem, drága Jézusom, szabadíts meg engemet a bűntől!
WST: Mettől meddig kísérjük nyomon ezeket a naplókat?
Dúl Antal: ’42-től, a háborús időktől halála évéig, 1968-ig. Az első bejegyzések az orosz alföldön készültek, ahová repülőtisztként került (pedig soha nem ült repülőgépen!).
WST: A korábbiak valószínűleg azért nincsenek meg, mert eltalálta a házukat egy bomba.
Dúl Antal: Nem csak ezért. Még a háború alatt az orosz fronton írt egy háborús naplót, de amikor az összeomlás bekövetkezett és megindultak hazafelé, felettesének, egy Poly (Póli?) nevű ezredesnek ezeket a füzeteket átadta, hogy őrizze meg. Ő nem követte csapatát Németországba, és katonaszökevényként kezelték. Ez a Póli ezredes pedig egészen Argentínáig (Brazíliáig?) meg sem állt, és magával vitte a hadinaplót. Valahol talán megvan még.
WST: És mik az utolsó bejegyzések?
Dúl Antal: Az utolsó bejegyzések ’68 júliusában készültek. A napló utolsó mondata:
„Bármit inkább, csak ezt ne, a XX. századot ne, a nagyvárost ne.”
WST: A következő kötetek akkor a két háború közti tanulmányok lesznek?
Dúl Antal: Nem. A Levelek következnek, de én szeretném előtte Az ősök nagy csarnoka befejező részét lehozni. Ez a negyedik kötet, amiben Mexikótól az európai keresztény misztikáig sok írás benne lesz, többek között Böhme Psychologia verája, amely évek óta lektorálásra vár.
WST: Mi a baj a Böhme-szöveggel?
Dúl Antal: Böhme nagyon sajátos, egyéni terminológiával, „szaturnuszi”, szikár nyelven fogalmaz, s éppen ezért úgy látom, hogy eddig szinte minden magyar fordítás hiányosan adja vissza az eredeti szöveget – de a Hamvasé is rossz. Vannak szerzők, akiknek műveiből szinte lehetetlen jó fordítást készíteni, mert az eredetiben átsugárzik valami, ami a fordításban nem. Minden fordítás elhangol.
WST: És a "susztert" volt a legnehezebb lefordítani?
Dúl Antal: Böhme nem követi, hiszen nem is ismeri a XVII. sz.-i európai iskolafilozófia terminológiáját, ami fölött a kor egyházi emberei nem győznek botránkozni, de ami helyzetünket is rendkívül megnehezíti. Nem azt mondja, substantia vagy accidens, hanem, hogy Gotteszorn, „Isten haragja”, és süsse Freudenquell: „édes örömforrás”. A fordítás másik nehézsége, hogy Hamvas Böhme sok részét útközben fordította, vonaton, várótermekben ülve, sok hibával, sortévesztéssel, félreértéssel. Holott Böhménél elég egy umlautot félrenézni, hogy az egész mondat irányt tévesszen.
WST: Te feladatodnak érzed „értékelni” mondjuk Hamvas Böhme-fordítását?
Dúl Antal: Ez „ki lett szabva” rám, Kemény Katalin a lelkemre kötötte, hogy ezt így ki ne adjam. Impurum, mondta, amely lektorálást kíván. Egyébként minden fordítást lektorálni kell, mert egy friss, idegen szem sok lényeges dolgot észrevesz.
WST: Ez egy nagyon érdekes kérdés, de most mégis továbblépnék. Nagyon sok Hamvas-kézirat az előző rendszerben elterjedt, kéziratként másolták, beépítették vagy nem építették be szövegekbe, mindenesetre biztos, hogy előtte is, most is nagyon nagy hatással volt a magyar irodalom egy részére. Ugyanakkor kimaradt az egyetemi irodalomtudomány és a filozófia érdeklődési köréből. Miért?
Dúl Antal: Hamvas – annak ellenére, hogy több regényt írt – az irodalom újkori konvencióival szembefordult. Már a negyvenes évek végén úgy beszél az „irodalmiság”-ról, mint merő „logoszparazitizmus”-ról. Az irodalomnak a 19. században társadalmi funkciója volt: a néppel tűzön-vízen át. A vátesz-költők. A 20. században ez tulajdonképpen kihunyt, Adyban még megvan, de a Nyugat második generációjában már elolvad ez a fajta megváltói szerep, és felerősödik az úgynevezett alanyiság.
Hamvas szerint az irodalom egyre inkább narcisztikus önmutogatássá, vagy a másik végletében szórakoztatóipari tömegtermékké válik.
A szó olyan, mint a holdra mutató ujj. Le lehet írni a holdra mutató ujjat, mint a nouveau roman teszi, el lehet mesélni, hogy milyen a kéz színe, milyen redők barázdálják, borítja-e szőrzet, de ha elfelejti megemlíteni, hogy hová mutat, és miért teszi, hiába való esztétizálás. A szó – a kéz –– egyetlen értelmét a holdra mutatás adja. Ez a „labirintusi egzisztenciák számára” (ahogy a modern értelmiséget nevezi) provokatív és irritáló.
WST: …hogy a tengelyhez mérhessük?
Dúl Antal: Igen, hogy a rongált létét tisztítsa és segítse. Hogy „léttisztító” erőket ébresszen, és tudattisztító erőket mozgósítson.
WST: Mit remélsz a Naplók kiadásától?
Dúl Antal: Az hiszem, nem sokak számára jelent majd revelatív szöveget. De azt mindenki fogja látni, hogy lehet koncentráltan élni, és szellemi módon, tartással helytállni. Már az, ahogy elbukik, de nyomban utána talpra áll, és magát rendezi, az is egy fantasztikus élmény.
WST: Látsz-e egy kis esélyt arra, hogy egyszer majd egy magyar egyetemen kritikai Hamvas-kiadás készüljön?
Dúl Antal: Ma már nemigen adnak ki kritikai kiadásokat, hiszen rövidesen könyvet sem. Kit adnak ki kritikai kiadásban ma? Utoljára Marx Mega-köteteit láttam az NDK-ban.
WST: Én tudok kritikai Babits-kiadásról, amit komoly emberek készítettek, most jelent meg az utóbbi pár évben, Vörösmarty kritikai kiadás is volt…
Dúl Antal: Mindegyik heroikus vállalkozás, mert a könyvkiadást az eladhatóság szabályozza. A kritikai kiadás szakmai belügy, nem az embereknek szól, hanem pár kutatónak, írónak, tanárnak. Csak állami megbízással és támogatással készülhet el.
WST: Máshogy kérdezem: Szerinted van-e esély arra, hogy Hamvas Bélát a magyar irodalom részeként tanítsák?
Dúl Antal: Én is sokszor felpanaszoltam, hogy nincs helyén az irodalomban, de aztán arra gondoltam: ez talán nem is baj. Brahman-tudatú tanárnak kell lennie annak, aki a gimnáziumban Hamvast interpretálja. Van néhány ilyen is! Az irodalomtanítás egyébként az agónia állapotát éli, mert a szellemi közlés egy végleg lezárult korszakát, a profán írásbeliséget oktatja, alapvetően esztétikai szempontok alapján. A ma irodalma pedig egyre inkább vállalja a lényegtelenséget, a lektűr nívót, amely egy bizonyos derűs vagy fanyar és kesernyés tartást ugyan felmutathat az olvasónak, mint Esterházy, egyfajta sztoikus túlélni tudást, de az emberi lét báziskérdéseit nem óhajtja megérinti.
WST: Említetted Esterházyt. Én úgy tudom, hogy ő a ’80-as években erősen hozzányúlt Hamvashoz, akárcsak az ő generációja is.
Dúl Antal: Abszolút; novellákat írt úgy, hogy a szövegét Hamvas mondataival átszőtte. Volt egy novellája, Síró-nevető, amelyben egy tucat mondatot épített be a Mágia szútrából. Amikor Kemény Katalin kérdőre vonta, azt válaszolta, hogy: „ez egy kollázs-technika¸ ebben nem kell az idézőjelekhez ragaszkodni. Engem egyébként is csak Hamvas mondatai ragadnak meg, és nem foglalkozom azzal, amit mond”. Individuális tudatszinten, ahol a nyugati civilizáció embere ma még tart, minden leírt szó személyes vállalást követel. Ahogy Kemény Katalin mondta: „Elmúlt az az idő, amikor száll az ének szájról szájra…”
WST: De ez már egy másik problémakör, másik téma.
Dúl Antal: Hamvas egyébként olyan mértékben benne van a profán közéletben is, hogy már a politikai vagy közgazdasági szövegekben is megjelennek a szavai: a mi alapállásunk az…, nyilatkozta egyszer már nem is tudom, melyik politikus, talán Gyurcsány Ferenc… (nevetés)
WST: Valószínű, hogy ez számára nem lenne meglepő.
Dúl Antal: Nem; de a brahmani tudatszint, a szellemi magatartás ott kezdődik, mondja [Hamvas], hogy az ember az önérzettel, a hiúsággal, az egójával szembenéz és leszámol velük. Nem kell az önérzet, nem kell, hogy: ezt én mondtam, nekem jár érte a vállveregetés, és teljesen érdektelen, hogy ki mondta ki a meglelt igazságot.
Csak az számít, hogy tud-e alázatos eszközévé válni a mélyből feltörő logosznak,
és átengedi-e magán (a maszkon) annak fényét.
WST: Ugyanakkor szerinted lehetséges-e egészséges hozzáállás a hamvasi hagyományhoz? Ez egy jelentős életmű, nem megkerülhető szerintem egy magyar író vagy filozófus számára. Valamilyen jó értelemben vett kritikai relációt ki kell alakítani. Nem biztos, hogy a teljes tagadás, a lekicsinylés vagy a lopás egészséges. Szerinted mi lenne ez az egészséges viszony? Gondolok itt elsősorban a fiatal és az elkövetkező írónemzedékre.
Dúl Antal: Hamvas kategorikus imperatívusza a végtelen önkritika.
Nagyon sok ifjú Hamvas-epigon küld nekem írásokat, és nagyon lelkesen, de valamiféle giccses, lapos aláfogalmazással felmondják a hamvasi leckét.
Szigor és az egó rendbetétele nélkül lehetetlen az ő útját követni. Ezért kap nála olyan fontos hangsúlyt a realizáció. Az élet és a kimondott szó összhangja. Hamvas után lehetetlen nem tudni, hogy az „áttetsző egzisztencia” messze megelőzi az alkotómunkát. Minden kezdő (és haladó) író tegye fel magának naponta a kérdést: miért kell nekem művet alkotni, és milyen táplálékot adok vele a többi éhező nyomorgónak, szóval kell-e nekem egyáltalán a nyilvánosság elé lépni? Az írói libidót naponta reflektorfénybe állítani. Mit jelent a becsvágy, a karrier, a hírnév, az érvényesülés. (–)
Hamvas nagy varázsló, akit megérint, könnyen epigonjává teszi.
WST: Mennyire tudod megkülönböztetni Dúl Antal gondolatait Hamvaséitól? Mennyire létezik külön Dúl és Hamvas?
Dúl Antal: Kemény Katalin nagyon egyszerű, tömör megfogalmazása: minden ember valamilyen. Ez a látszólag semmitmondó, de abszolút mély gondolat mindenkit arra szólít, hogy vállalja saját karakterét, egóját, de ismerje annak kozmikus helyét is. Mindenkinek önmagán kell átszűrnie a megnyilvánulatlant. Ő a maga sajátságai között segíti a logoszt, hogy testet ölthessen. De a persona itt véget is ér. Csak arra kell, a közreműködésével átszóljanak rajtunk.
„Ma nem írni több, mint írni”,
olvashatjuk a hatvanas évek eleji naplóban.
(Az interjút készítette Weiner Sennyey Tibor. Technikai munkatárs Stenszky Cecília és Jámbor Gyula)
