(1776. május 7.–1836. február 24.)
Kisfaludy dalocskái, a börtönviselt Kazinczy, az éhenkórász, Debrecenből kiutált Csokonai után egyszer csak feldübörög Berzsenyi Dániel olyan fenséggel, és olyannyira másként, hogy az egész irodalmi élet tátja a szájat Magyarhonban.
Leveleit olvasom. "Vesződöm, mint Te, széllel, essővel, hideggel, meleggel; hol a' levegőben fellengek, hol a' porban izzadok és igazi helyemet sem itt sem ott nem találom. A' sok eső mast Néked okozott károkat, taval pedig nékem csaknem minden gabonámat el rothasztotta, és ötszáz kedves selyem birkámat meg ölte. De csak ilyen a' világ! Siessünk, Barátom a' Képzelődések országába! Nincs ott sem dér, sem zápor, ott mindenkor meg találjuk mind azt a' mi valaha lelkeinket feszíté ott a' Dargó' lombjai fedeznek, ott Te az enyim vagy" – írja Nikláról Kazinczynak.
A magyar irodalomtörténet első költője, aki az önmagát túlértékelő pesti irodalmi belvilág áldozata. Kölcsey kritikát ír költészetéről, nevetségessé teszi. Hamis szövegkörnyezetbe állítja a Berzsenyi-sorokat, ezzel bizonyítva a költő fűzfapoétaságát, dilettánsságát.
"Szívemnek ember és rokon kebel kell" – kéri Pesttől, a szakmától. Ehhez képest egyedül marad, sértődött, bosszúszomjas magányban. Az érzékeny költőt legyűri, lenyomja Pest. A pesti „urak” másképpen érzékelik a valóságot. A Kölcsey-recenzió után tizenkilenc hosszú évet él. 1820-ban írja Berzsenyiné László fiának:
"A Farkas és Tóni, úgy édesatyád is mind egészségesek, csakhogy a komorság annyira uralkodik nálunk, hogy maholnap mindeniknek fáj a szája, ha el találja nevetni magát."
Berzsenyi sem kíméli a félszemű Kölcseyt. Kazinczyhoz írt levelében így fogalmaz: "Én ennek a pimasznak kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nékem a pesti kávéházban egy öl nyekegő verseket hozott." Nyolc évet vár a válasszal. Közben nem ír, hajkurássza a cselédséget, jobbágyságot, a hajkurászható nőket. Valamit tennie kell egy költőnek akkor is, ha éppen nem költ, nem gazdálkodik. A legenda szerint genetikai jellemzői erősen meghatározzák a környéket. Azért nem árt tudni, a sértett Berzsenyi kiengesztelése a magyar irodalomtörténet egyik legfinomabb szelete. Temetésén Kölcsey meghatóan szép beszédet mond, amely legalább annyira ismert, mint a ledorongoló kritika, ezzel zárta kettejük vitáját: "Korodra akartál hatni? Korlátolt, kicsiny erődhez nehéz akarat! A sokaság járja az útat, merre az ezerképpen változó vélemény árja ragadozza; a genie pedig sasként felszáll és elrohan, s öntudatlan szabja a törvényt, mit követni csak ő bír erővel… Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet…" De ezt Berzsenyi már nem hallhatta. Halott volt. Így könnyű elnézést kérni.
"Tizenkilenc év védekezésben, gyűlöletben. A védekezés bomlott erejétől és a gyűlölet nagyságától megdöbben az ország. Megdöbben Kölcsey is." Ezt már Radnóti írja Berzsenyi halálának századik évfordulóra. Radnóti tudott ezt-azt a gyűlöletről.
Mit nem tudunk Bezsenyiről? Sok mindent.
Azt például, hogy Berzsenyi legfőbb jelzője az elmúlás, pontosabban a „mulandóság”. Hogy például ő az első igazán kemény irodalmi összecsapás vesztese. Hogy a felesége egy igazi, valódi „írástudatlan” falusi nemesasszony. Hogy pl. tanulmányait nem fejezi be. 1793-ban otthagyja a soproni evangélikus líceumot, katonának áll. 1799-ben köt házasságot Dukai Takács Zsuzsannával, ám „szegény Zsuzsi” képtelen a költő társa lenni, magányát csupán ódon sógornője, Dukai Takács Judit költőnő barátsága enyhíti (itt is akad néhány furcsa összefüggés, de írásos bizonyíték nélkül nem pletykázunk).
Hogy pl. a szomszéd pap révén értesül Kazinczy Berzsenyi költészetéről, és Kazinczy révén országszerte híres emberré válik. Költői érdemeiért megteszik táblabírává. A vidéki kisnemesi banda értetlenül, gyűlölködve viseli a kiugró, híressé váló Berzsenyit.
Hogy pl. sajnálja könyvkiadásra a pénzt (akkoriban az dívott, hogy magad uram, ha nincs Írószövetség, Irodalmi Alap, Könyvalap, és a többi). Végül katolikus kispapok kalapolják össze a pénzt, hogy nyomtatásban megjelenjenek a lutheránus földesúr versei.
Hogy pl. komolynak számító vagyona ellenére paraszti egyszerűségben él nála is igénytelenebb asszonykájával.
Hogy pl. azért nevezi az utókor niklai remetének, mert 1804-ben feleségével Niklára költözik, ettől kezdve a somogyi faluból ki se dugja az orrát, ha lehet.
Hogy pl. ha kidugja, az a baj, mert kimondottan rosszul érzi magát a bőrében, ha kimozdul a faluból. Rajongói mogorva, a nagyváros nyüzsgésétől, az idegenek-ismeretlenek tömegétől zavart emberrel találkoznak.
Hogy pl. 1810. évi „kimozduláshoz” kapcsolódik a legöregebb irodalomtörténeti gyilkosság, amely Berzsenyi élete végéig tartott, és úgy a magyar irodalom, mint Berzsenyi veszteseként mászik ki alóla. Pestre utazik, hogy megismerkedjen az irodalmi élet kiemelkedő fazonjaival, és „leszerepel” a nagy pesti költők előtt. Tájszólása, az otthonról hozott sonka-szalonna és egyebek kínálgatása, a borozás a cigányprímással, sőt, egész magatartása felháborítja, kezdettől taszítja a kifinomult lelkületű irodalmi urakat. Kazinczyt ugyan megtiszteli baráti csókkal, de Vitkovics Mihállyal való találkozásakor Berzsenyi így szól a társasághoz: – Megengedjen az úr, pipa van a számban, nem csókolhatom meg. Szemere Pál így kommentálta az esetet: Vitkovics pirult, s mi olyanok lettünk, mint akit leforráztak.
A továbbiak ismertek számos irodalomtörténeti munkából (Nyelvújítás körüli csatározások, pl. Mondolat, később Felelet a Mondolatra…). A végeredmény: Kölcsey kritikát ír költészetéről, amelyben Berzsenyit nevetségessé teszi. A kritika úgy leveri az alapjáraton depressziós Berzsenyit, hogy soha többé nem képes írni. Reagál ugyan néhány prózai sorban, de – levelezéséből ismert – hiába vesz tollat a kezébe, újra meg újra bevágja a sarokba fennhangon átkozva Kölcseyt. 8 évet vár a válasszal(!), ami 1825-ben Antirecensió Kölcsey recensiójára címen jelenik meg, s ezzel a hajdani Kölcsey-bírálat irodalomtörténeti vitává alakul.
Csak annyit befejezésül: az irodalomtörténet a maga bolond, sokszor nagyon bolond irodalmáraival legalább annyira érdekes és izgalmas, mint az élni rendelt jelenvilág. A mindennapok. Az igazán gyomorfordító figurák kihullanak, marad, ami marad, ha marad, a teremtő ember kéznyoma. Itt most Berzsenyi Dánielé, aki olyan régen született (1776. május 7-én), és olyan régen halt meg (1836), hogy beleszédülünk rágondolva.
Berzsenyi Dániel (Egyházashetye, 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.) költő.
A niklai Berzsenyi-ház
.