Nagy László
Nagy László a költő Ágh István bátyja; felesége a költő Szécsi Margit. 1945-ben érettségi a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájában. 1946-ban az Iparművészeti Főiskola hallgatója, a Dózsa György Népi Kollégium tagja. 1947-ben a Képzőművészeti Főiskola rajz szakos hallgató, a Dési Huber Képzőművész Kollégium tagja. 1948-ban a budapesti egyetem magyar irodalom–szociológia–filozófia, a második szemesztertől orosz szakos hallgató. 1949–52-ben írói ösztöndíjjal Bulgáriában jár. 1953–56-ban a Kisdobos szerkesztőségi munkatársa. 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa haláláig. Ötvenhárom évesen halt meg.
A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben minden fiatal költő nagylászlóul akart, vagy szeretett volna írni. A kor másik hasonló költőóriása – Juhász Ferenc – követhetetlen, másolhatatlan, azonnal felismerhető. Akiben motozott némi versfaragó haljam (és kiben nem motozott, költőnek rang volt lenni akkoriban), és Nagy Lászlót olvasott, minden korábbi epigon-változatot, kísérletet eltúrt, mint az S100-as. Maradt a tiszta, letarolt, csábítóan követhetőnek látszó Nagy László hatás. És a csapda bezárult. A kerek, acélosan gömbölyű, légiesen könnyed, gondosan kimunkált versek csapdájába a dilettáns beragadt, a tehetség türelmesen beépítette eszközkészletébe, ami beépíthető, és úszott tovább a korabeli versek tengerében, újabb használható költői metódus után kutatva.
A dolog a maga természetéből adódóan valóségközeli és letagadhatatlan. Ez van. Az inas mester után néz, mestereket használ saját szaktudása gyarapításához.
"Az én kapcsolatom a Nagy László-i költészettel a sajátom elindulásához köthető. A hetvenes évek közepén lehetetlen volt az embernek kivonnia magát a Nagy László-i hatás alól. Éppen azért, mert abban a korban keveseknek sikerült szintetizálni a költőt mint magatartást és a művet mint esztétikai értéket. Ne felejtsük el, hogy ez volt az az időszak is, amikor a fiatalság érdeklődése irgalmatlan erővel a népköltészet és a népsors felé fordult." – mondja Zalán Tibor. Azután: "Regényt lehetne írni arról, hogy az ember mit tanul indulásakor attól a költőtől, akit nagyon nagyra becsül. Nem is tudom elmondani. Akkor még szinte mindent tőle tanultam. Érdekes az, hogy ha József Attila-hatást találnak nálam, ahogy te is fölemlítetted, akkor én azon mosolygok magamban, hogy azok nem is József Attila-hatások, hanem Nagy Lászlón keresztül kerültek bele a szövegeimbe. Én sokkal kevésbé ismerem mind a mai napig József Attila költészetét, mint a Nagy Lászlóét. Akkoriban én mindent tőle tanultam, a szövegkezelést, a ritmizálást, még azt is, hogyan kell elrontani a szöveget, hogy az szóljon is, és ne klapanciaszerű legyen."
Azután Zalán Nagy László mai jelenlétéről: "... Nagy László sincs jelen olyan mértékben, amennyire az ő költői ereje és nagysága ezt megkövetelné. Ezt abban látom, hogy a halála után elindult egy igen kemény, a Nagy László-i költészetet tépázó huzavona, ami nyilván arra szolgált, hogy a tárgyias költészetnek és a nyelvkritikus költészetnek a helyét megcsinálja a magyar költészetben. Ezek nyilvánvalóan nem a szándékoltan etikus megszólalási formákat keresik, sőt azokat szinte ki is zárják az érvényességi körükből. [...] A költészet egy kicsit kényszerpályán, talán parkolópályán van társadalmi szinten, de ez nem veheti el az ember kedvét attól, hogy ki-ki a maga erkölcsisége szerint próbáljon ebben a szélcsendben valamit előállítani."
Tehát így él ma a költészet. Van is, nincs is. Versek, verseskönyvek születnek, verskedvelő baráti társaságok, gimnáziumi csoportocskák léteznek. És létezett a múltban egy Nagy László nevű költő, aki olyan szerencsés időben született, hogy egyszerre láthatta Rákosi Mátyást, ugyanakkor azt is, a költészet él, hat, működik. Az olvasó ember pedig, akinek ugyancsak olyan szerencséje volt a múltban, hogy láthatta élni és működni a "verset", amikor olyanja van, felnyúl az öreg verses-polcra, kikeresi a negyvennégy éve megjelent, a negyvennégy hosszú év alatt leharcolt Himnusz minden időben-t, és lehozza az olvasó fotelba maga mellé.
Nem keresi, ott nyílik, ahol nyílnia kell, pl.:
Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem, kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!”.
Vagy itt:
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
(Ki viszi át a szerelmet)
Vagy az Adjon az isten-nél:
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.
És mindezekkel elvan azon a napon. Nem merül fel, hogy mi a költészet, ki a költészet, haldoklik-e a magyar költészet. Csak úgy elvan ezekkel egy időre.
Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító.
