A nyílegyenes labirintus álma
Számomra az álmoknak három, meglehetősen élesen elhatárolható szintje van. Az első – a szürke álmok –, amelyben agyunk mindennapjaink szürke zűrzavarát próbálja feldolgozni. A második – a színes álmok –, amelyben tudatalattink szivárvány óceánjain hajózunk. A harmadik – az áttetszőek –, melyek túl vannak rajtunk és napjainkon. Valamiért én úgy éreztem, hogy ez az álom mindhárom régiót átívelte, de könnyen lehet, hogy tévedek. Mint ahogy maga az elbeszélésben használt nyelv is kevés mindezen dolgok leírásához, hiszen ha festő volnék, és az álomidőt kellene megfestenem, egyszerre alkalmaznék több, egymástól teljesen eltérő technikát. A képek pedig nem négyzet vagy téglalap alapúak lennének, hanem, mondjuk, L-alakúak. Még inkább gömbök, melyeket később színes mécsesekkel lehet belülről megvilágítani. Érzékeltetendő, hogy az álmokat egészen más erők mozgatják, mint az ébren megtapasztalt világot. Ezért tudunk bennük repülni, szempillantás nélkül hatalmas utakat megtenni, vágyainkat csettintésre megvalósítani. Máskor meg éppen ellenkezőleg: félelmeink villámgyorsan és megkerülhetetlenül beteljesednek bennük.
Egyszerre voltam nő és férfi, bár lehetséges, hogy inkább még csak lány és fiú. Két külön testben, de mindkettő én voltam, láttam és éreztem mindkettőjükkel. Nehéz lenne megmondanom, hogy mi volt kettőjük viszonya. Testvérek voltak-e vagy szeretők? Inkább egypetéjű házasok. Ikrek, de összekötötte őket valami több, mint vér és hús szövete. Talán egy eskü, a sors, talán hogy éppen egymásba botlottak, talán az, hogy mindkettőjük tudatában ott laktam én. A lány fürgébb volt, mint a fiú, aki inkább egyszerűen csak mindenen csodálkozott. Tudtam és tudom most is a nevüket, de úgy éreztem és most is úgy érzem, hogy ezek a nevek eltávolítanának attól a ténytől, hogy mindkettőjük én voltam. Meg aztán – bevallom – nem szeretném elárulni álomneveimet. A lényeg, hogy én cselekedtem, ha mozdult a lány és én tűnődtem, ha rácsodálkozott a fiú. Kívül-belül láttam őket, éppen úgy, mint ahogy magunkat érezzük és látjuk, csak én egyszerre mindkettőjükben laktam. Az érzés különösségét hamar felülírta a tökéletesség szikrázása. Aztán a fiú elkezdett rácsodálkozni, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk.
Nagyon kis konyha közepén álltunk, amelyben a bútorok is fele akkorák voltak, mint a normális emberi lakásban. Az asztalon rendíthetetlen kockás viaszosvászon, néhány – inkább csak tapintható - vágásnyommal itt-ott. A kredenc takaros, üveges szekrényajtói mögött gravírozott poharak tátott szájjal feküdtek a polcra simított szürke papiroson. Az egyik polcon néhány szakácskönyv, hanyagul, salátaszerűen egymásnak döntve, majd nekitámasztva és ottfelejtve egy nem odaillő, gerincén fekete alapon, idegen betűkkel megjelölt könyv. Mosdóban mosatlan nem volt, ellenben mellette kicsinyke, koszos sámli igen. A fiúval a sámlihoz mentem és éppen mondtam volna valamit, amikor a púpos gnóm lépett a konyhába. Kétségtelenné vált, hogy az ő otthonában járunk. Valamit magyarázott és integetett, hogy jöjjünk, miközben hatalmas karikáról kulcsot keresett. A konyha előtti kis folyosón beépített szekrények és padlószőnyeg futottak végig egy ajtóig, amelyet a gnóm kinyitott nekünk. Tovább beszélt és intett, hogy menjünk, de őneki még dolga van. A fiúval beléptem éppen a kinyitott térbe, de a lánnyal gyorsan visszarohantam és lekaptam a szakácskönyvek mellől a kis fekete könyvecskét. Miért pont azt? Miért? Nem tudom. Ez volt az első pillanat, amikor megéreztem, hogy milyen nemcsak két külön testben, de két külön szobában is lennie egyetlen énnek. Úgy tehát, hogy falak vannak köztük, hogy nincs a másik én megnyugtató közelsége. Bár csak a kis folyosó választott el bennünket, a lány szíve rettentő hevesen vert, a fiú pedig alig kapott levegőt, ahogy megfordult az új szobából és visszanézett a lassan csukódó ajtóra. A fiúval megfogtam az ajtót és próbáltam lassítani, a lánnyal pedig futni, amennyire gyorsan csak lehet. A gnóm is megjelent a folyosón, de meghökkenve hátrált, mikor a lány egyetlen ugrással a fiú után vetette magát és a szoba ajtaja bezárult mögöttünk.
A következő szobák végtelen sorát szinte lehetetlen leírni. Méretben, színben jellegben, mindenben annyira változatosak voltak, hogy kimondottan a végtelenség érzetét keltették. Mindig egy ajtó nyílt egy térbe és egy másik ajtó vezetett ki belőle. Eleinte lassan haladtunk és kisebb terek nyíltak ki. Egy spájz. Egy hálószoba, amelyben aludtak. Egy másik. Aztán egy óvoda terme, teli játékokkal. Tovább egy iskolába. Egy csarnok. Közben találkoztunk emberekkel, de soha senkinek nem tűnt fel, hogy mi nem vagyunk odaillők. Mindig a történések teljes értékű szereplőiként fogadtak el minket. Eleinte csak monoton vándorlás volt mindez. Egyik ajtón be és a másikon ki.
Mígnem az óvodai teremben egy síró kisgyereknek csodálkozva simogattam meg a kisfiúval a fejét, a lánykával pedig hamar építeni kezdtem valamit a szerteszórt kockákból. Miután megvigasztaltuk, továbbmentünk. A következő ajtó után először nyílt ki táj. Azonnal felismertem: Jáva. Megértettük: a tetteink befolyásolhatják, hogy milyen lesz a következő tér, amibe beléphetünk. Kis hezitálás után hosszú séta következett a vulkán oldalába vájt, rizsteraszos, dzsungeles úton felfelé. Meleg volt, de végre éreztük a Napot és ez vigasztalt. Mikor a fennsíkra értünk ki, bár sosem jártam ott, pontosan tudtam, merre kell menni. A mező közepén kis templom állt. Inkább hasonlított kapuhoz, mint templomhoz. A falain reliefek és körülötte szerteszórva aranylemezek telis-tele írva. A lány felemelt egyet és a fekete könyv gerince mellé helyezte. Rájött, hogy ugyanazokkal a betűkkel van írva; a fiú hanyattfeküdt a lemezeken és megértette, hogy a könyv és a lemezek nem csak ugyanazon betűkkel, de ugyanazon a nyelven is íródtak. Kutakodni kezdtem emlékezetemben és rájöttem, hogy én ezt a nyelvet nem csak felismerni, hanem olvasni, nem csak olvasni, hanem megérteni is tudom. A lány újra ránézett a könyv gerincére és lassan, szótagolva, érthetően olvasta ki a teljes címet: „A nyílegyenes labirintus könyve”. A fiú nagyot sóhajtott, mintha minden világossá lett volna ekkor. A lány vidáman kacagott, majd felcsapta a könyvet és részleteket kezdett össze-vissza, mohón, csivitelő hangon olvasni belőle. Csak néhány mondatra emlékszem: „Egy szobába csak egyszer, jól jegyezd meg, hogy csak egyetlen-egyszer léphetsz be. Nagyon hosszú az út, hogy visszatérhess ugyanoda, ahol korábban jártál, s ha vissza is térsz, sem te, sem a szoba nem lesz már soha többé ugyanaz.” Vagy egy másik részlet: „A kentaur kútjánál fordulj jobbra, de ne nézz bele. Mert a vágy kútjai betemethetetlenek.” Megint másik részlet: „Egy másik könyvben olvashatod, hogy nem kell ülnöd füstparipára és nem kell, hogy egyél a lótuszból. Itt a füstparipák lótuszt legelnek. Jobb tehát sétálnod.” Aztán arra is emlékszem, hogy: „A legtökéletesebb szigetnek nem mossa partjait semmilyen tenger. Nincsenek partjai és nem vezet oda hajóút. A legtökéletesebb sziget annyira együtt érez a kontinensek sáróceánjainak tömören hullámzó magányával, hogy elrejtőzik közöttük. A legtökéletesebb sziget talán országnak, de inkább csak tájnak, esetleg tanyának vagy kisháznak álcázza magát és vár. A legtökéletesebb sziget néha pedig nem más, mint az ember.”
Ezt megértve a fiúval csodálkozva hátradőltem, míg a lány mosolyogva szökdécselt körbe az aranylapokon. Végigpásztázta a templom reliefjeit. Felébredve pontosan tudtam, hogy ez az a templom, ahol ugyan soha nem jártam, de soha el nem téveszteném. Aztán felsétált a kőlépcsőkön és belépett a templomkapun.
A fiúval maradtam. Egyedül ezen a végtelen fennsíkon. Hirtelen sötét karmaival magány markolt szívembe. Elcsodálkoztam a fájdalom átható erejétől letaglózott ember gyöngeségén. Az imént még semmi sem árthatott. Az imént még a végtelen labirintus is merő játék volt, de most elvesztettem magamból valamit, és a végtelenség, amely előbb tűnődésre késztetett, és derűs jókedvet varázsolt körénk, most félelmet ébresztett. A félelem pedig, mint egy komor festőművész, mindent átkent borongós színeivel. Amikor kiegyenesedtem, az ég hamuszürke volt, az aranylemezek kopottas-sárgák, az írásjelek feketén csillanók. Kezemben a nyílegyenes labirintus könyvével álltam a templom előtt és értettem, hogy most már hiába is szaladnék. A lány – aki szintén én voltam egykor – előbb lépett be, és itt minden pillanat számít. Az a pár pillanat, amit ő csodálkozással töltött itt, az ott, ahova belépett, akár éveket is jelenthetett. Szerencsés esetben nem évszázadokat. Csekély volt az esélye, hogy egyszer majd én is ugyanabba a szobába érhetek, mint ő, és tudtam, hogy sosem leszünk már ugyanazok, mégis, lassú, de jól megfontolt léptekkel: beléptem a kapun én is.
