Ratkó József

2012. augusztus. 09. - 08:34

Ratkót a hetvenes évektől kezdve minden irodalomkedvelő ismeri, olvassa. Hasonlóan népszerű, mint a később végtelen szilenciumra ítélt Ladányi Mihály, netán a szerelmes és közéleti verseivel (+ komolyzenei tv-műsorával) óriási rajongótábort maga mögött tudható Baranyi Ferenc, de Ratkó lírai hangszerelése mögött minden napszakban sötéten lebeg valami titokzatos, fájdalmas szólam. Túl az egyszerű tételen, hogy a költői életmű a hangszerelésen múlik, és azon a közhelyen is, hogy többnyire az élet hangszereli a költőt, a költő hangszereli a művet. Ebből keveredik ki, amit látunk. És amit látunk, nem a pacsirta életigenlő élete a felhők alól. Ratkó Józsefet dúrban hangszerelte a kor, mert a kor, amelyben született és felnőtt, nem takarékoskodott drámai betétekkel, de a személyes drámák se kerülték el.
Kezdi azzal, hogy apja iszik, mint a kefekötő, vagy jobban. Részegen veri a családot. „Apám megint elverte anyámat, s elment inni. Sanyi azzal vigasztalja, hogy ha majd megnő, megveri, elzavarja apukát, s hoz egy zsák aranyat. Azon már én is gondolkoztam, hogy kéne elverni apukát, de a zsák arany nem jutott az eszembe. Nem is hiszem el, hogy tudna hozni valahonnan.” Azután: „Nagyon félek az apámtól. Ha részeg, mindannyiunkat, anyámat is elveri. S hiába kiáltozunk olyankor, a szomszédok nem avatkoznak bele, mert nagyon erős ember az apám. Ma kapta meg a rokkantsági díját. Kileste, mikor jön a postás, aztán elment. S azóta iszik. Pedig már este van.”
A front átvonulását, az ostromot Pesterzsébeten éli meg, kilencéves. „… nehéz volt kenyérhez jutni. A hosszú sorokban álldogáló emberek még a terhes vagy gyerekes anyákat se nagyon akarták előre engedni. Édesanyám úgy csinálta, hogy mindnyájunkat elvitt magával sorba állni, otthon azonban ránk parancsolt, hogy bőgjünk, nyafogjunk, rángassuk – így aztán hamarabb jutottunk kenyérhez.”

Az öreg Ratkó kitelepítési biztos negyvenöt után. (A fiatalok kedvéért: a Rákosi-rendszerben a politikailag veszélyesnek minősített rétegek eltávolításának egyik módja a kitelepítés volt. Ez a lakosok vagyonának elkobzását, azok kényszerlakhelyre történő átköltöztetését, általában mezőgazdasági jellegű munkára kényszerítését jelentette. A kitelepítések többségét 1948 és 1953 között hajtották végre. A „kékcédulás” választásokon hatalomra került Rákosi-kormány e tevékenységéhez alapot olyan törvények és rendeletek jelentettek, amelyek értelmében akár bírósági ítélet nélkül is gyakorolhatták a kommunisták a végrehajtó hatalmat. Ezek a Horthy-rendszerben vagy azelőtt született törvények, például az 1912. évi LXII. trv. c., eredetileg csak háborús, vagy szükségállapotban voltak alkalmazhatóak. ) „Két házat meg néhány hold szőlőt kaptunk akkor” – írja az Önéletrajzban. És hogy az apa keresztjét rövidre zárjuk: „Az elmegyógyintézetben meglátogattam apámat. Felkiáltott: – Jóska, hát te vagy az! – és sírt. Zsebkendője rettenetesen koszos, gyűrött és nyúlós volt, a cigarettát nyakába kötött vászonzacskóban tartotta. (…) Négy éve volt benn. Egyes hangokat már nem ejtett tisztán. Amikor eljöttem, megtörölte az orrát, megcsókolt. Kért, vigyem el onnan, hadd lássa még a világot. Megígértem.”

És az édesanya: „Kihasználta, hogy elmentünk focizni, és kiitta az összes gyógyszert. És lefeküdt. És amikor hazaértem, megtaláltam az üres üveget, ravaszul az íróasztal fiókjába dugta, amelyben néhány fiola nikotin volt régebben, s most is olyan büdös, hogy undorodva megy el mellette az ember. Sírva futottam orvosért.”
Következik a lelencidőszak. Ratkó él Vámosmikolán, Sándorfalván, Budaörsön, Miskolcon, Parasznyán, Erdőbényén, Hajdúhadházon, Tiszadobon, Nyíregyházán. Egy levél: „Édesanyám egyszer írt nekünk levelet az árvaházba. Akkor csak ennyit: Gyertek haza. Apátok már nem iszik.” De iszik.
Végül a rákkórház: „Anyám nem tudott szólni sokat, csak nézett, s én is néztem őt. Anyám már csak csont meg bőr volt. A csontok minden hajlata, horpadása, dudorodása látszott a sárgás, feszülő bőr alatt. Orra ijesztően nagynak tűnt – és a szemét sem tudom elfelejteni, amely az arcába süppedt egészen, s fénytelen volt. A keze sem volt már szép – a nagyobb erek mellett immár a hajszálerek is átkéklettek rajta.” A föntebb bemutatott apa érdekes módon négyszer nősül, az édesanya halála után még kétszer.
Amit Ratkó megfogalmaz családi emlékeiről, ha az ember egyszer is összefut velük, megmaradnak: „Az anyák halhatatlanok, csak testet, arcot, alakot váltanak; egyetlen halott sincs közülük; fiatalok, mint az idő. Újraszületnek minden gyerekkel; megöletnek minden halottal – harmadnapra föltámadnak, mire virradna. Adassék nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassék könny is, hogy kibírják a világ összegyűjtött kínját.”
Kínból kijut a férfinak is, Attila nevű kisfia meghal leukémiában, az apja is alig éli túl. Megrendítő versek a fájdalomról, a tehetetlenségről. A fiú halála után gyűjti maga köré, vonatoztatja Nagykállóba időről időre a FIJAK (Fiatal Írók József Attila Köre) ifjú jeleseit (Tóth Erzsébet, Zalán Tibor, Szervác József, Banos János, Csajka Gábor, és akik nem jutnak eszembe) felolvasóestekre.

És hogy hab legyen a tortán Ratkó Anna, a hírhedett népjóléti, majd eü. miniszter asszony (1949–1953), a „ratkó-gyerekek” keresztanyja a költő nagynénje, apja testvére. Nem is hagyja szó nélkül (Nagynéném, a miniszterasszony).
Emlék róla mindösszesen három, mindhárom tervezetlen. Először Svábhegyen látom a nyolcvanas évek legelején, az Olimpia Szállóval szemben lévő apró boltba lép be Sánta Ferenc egy nagydarab emberrel, aki a Normafa úton lakik, és akivel valami szanatóriumban barátkoznak össze az ötvenhatot követő bolsi tombolás után. Sánta is, Ratkó is megrogy a látványtól, kórházba húzódnak. Csak Sántát ismerem arcról, Sánta Ferenc a kor írózsenije, később kötöm vissza a napfényes kora délutánhoz a Ratkó-arcot. A második-harmadik találkozásunk is véletlen, mindkettő budapesti vendéglátóipari egységben történik, ez még mindig a nyolcvanas évek. Mindkétszer este, füst, alkohol és káosz. Mindkétszer személyes sértésnek veszem, hogy kényelmetlen, kínos, hogy csap részeg. Fiatal vagyok, nem értem a logikát, miért iszik annyit egy költő-etalon, hogy képtelen legyen kontrollálni magát, vagy ha igen, miért teszi nyilvánosan, miért csinál hülyét magából. Számomra mindig kényelmetlen, ha alkohollal kierősített művészember egyik pillanatról a másikra forradalmárba vált, bömbölve forradalmár, még akkor is, ha éppen forradalmi a helyzet. Szükség volt némi telő időre, hogy felismerjem, a dolgok így soha nem függenek össze. Ahhoz is idő kellett, hogy az emlékek és Ratkó József költő leváljanak egymásról, megmaradjon a költő, akitől sorok, strófák, kész versek dörrennek be alkalomadtán, pedig soha nem tanultam verset, a Ratkók megtapadtak.

Onagy Zoltán

Ratkó József, Pesterzsébet, 1936. augusztus 9. – Debrecen, 1989. szeptember 13. költő.
Művei
Fegyvertelenül (versek, Bp., 1968);
Egy kenyéren (versek, Bp., 1970);
Törvénytelen halottaim (versek, Bp., 1975);
Gyerekholmi (gyermekversek, Keresztes Dórával, Bp., 1980);
Félkenyér csillag (válogatott versek, Bp., 1984);
Segítsd a királyt! (dráma, Nyíregyháza, 1985);
A kő alól (versek, Bíró Zoltán előszavával, Görömbei András interjújával, Bp., 1987).
Díjai
József Attila-díj (1969)
Szabó Lőrinc-díj (1971)
Radnóti-díj (1975)
SZOT-díj (1975)
Váci Mihály-díj (1979)
Szép Ernő-jutalom (1985)
posztumusz Magyar Örökség díj (2006)

Ratkó József:
Nagynéném, a miniszterasszony

Halottról rosszat nem beszélek;
gyalázata rám szállna vissza,
s nem volna nyugtom, míg csak élek –
családja átkozódna, szidna,
s ezért – korántsem mintha félnék –
nehogy a szó sebet fakasszon,
szapulom – hál’ istennek, él még
nagynéném, a miniszterasszony.

Régóta viszket már a nyelvem;
s mert szavaira nem vigyáztam,
hány bút tréfáját lenyeltem,
amíg e rímre ráhibáztam!
S ha sokszor is hagyott a bajban –
túl vagyunk rajta, nem haragszom.
Szárazkolbásszal traktált hajdan
nagynéném, a miniszterasszony.

Igaz, hogy akkor még szegény volt
az istenadta, nem miniszter.
A keze bütykös és kemény volt,
haját a gond beszórta liszttel;
ő maga tett el hűs uborkát,
s nem volt cselédje, aki dagasszon,
és még nem hordta fönn az orrát
nagynéném, a miniszterasszony.

S nincs erre az orrbántz-ra vegyszer;
hiába hánytam a keresztet,
magasztos, miniszteri keggyel
egy levelet is megeresztett.
Számat, fülemet telesírta,
de benne nem volt semmi hasznom,
s a tárgyragot két t-vel írta
nagynéném a miniszterasszony.

Ne vesse senki a szemére,
nem érdemel rovót a néném.
Ha szidnák, bárki ellenére
Foggal, körömmel védeném én.
Ne firtasd, egyszerű a titka
– megsúgom, de köztünk maradjon –:
hat elemit járt összevissza
nagynéném, a miniszterasszony.

Eszer oszt’ meg is látogattam.
Ő volt a gazda, én a vendég.
Nem volt hiány szép szavakban,
s a zsömlét is vastagon kenték;
sohse volt jobb a dolgom, mint ott –
s mikor eljöttem – nem panaszlom –,
markomba nyomott húsz forintot
nagynéném, a miniszterasszony.

Ajánlás:
Költő, ugass, lelked kitátva!
mindegy, csak a szekér haladjon.
Talán majd ezt is megbocsátja
nagynéném, a miniszterasszony.