Festmény egy falu határában – Szőcs Géza kéziratos verse, 1983
FESTMÉNY EGY FALU HATÁRÁBAN
SZŐCS GÉZA KÉZIRATOS VERSE, 1983
Szőcs Géza születésének 60. és a Mozgó Világ "régivé" minősülésének 30. évében
A Mozgó Világ 1982-83 telén vált "régivé". A folyamat hosszú volt, a végjáték sem különben. Szakirodalom kevés van: interjúk, előadások, utalások, jelentések és hálózati ügyiratok, valamint Németh György 2002-ben megjelent monográfiája - s talán az emlékezet - jelzik, hogy létezett. A végjáték végén, '83 novemberében, a Bibó-emlékszám betiltása idején, a felmondási idő alatt született meg - ha jól emlékszem, Szabados Árpád elméjében - a terv, hogy az utolsó általunk szerkesztett lapszám legyen kódex. A "mozgóval" együtt lélegző írókat, költőket, művészeket arra kértük: küldjenek egy-egy kézírásos művet. A kódex összeállt, a tördelési terv készen volt, de a szám természetesen nem érte el a nyomdát. Szőcs Géza a szerzők között volt. Többek között azért is, mert a fiatal kolozsvári írókkal - csakúgy, mint a vajdaságiakkal és a felvidékiekkel - a Mozgó Világnak szoros és aktív kapcsolata volt, ami a sorozatos publikációkon túl a személyes találkozásokban is megmutatkozott. Szőcs azonban sem személyesen nem tudta átadni, sem a postára nem merte bízni a versét; akkorra már a Securitate kitüntetett figyelmét élvezte. Cipőtalpban, küldönc révén érkezett a kézirat, de ahhoz még nem későn, hogy a többiekkel együtt "fiókban maradjon". Minden elfogadott, megjelenésre váró munkát visszaküldtünk a szerzőjének. Ezen a kódex-hagyatékon megosztoztunk. Szőcs Géza verse hozzám került – és eltűnt a mappák és dobozok tömegében. Nemrég találtam rá. Most közreadom. Barátsággal emlékezve mindarra, ami a mából nézve már alig érthető. Hacsak nem a vers maga. (M.E.)
Festmény egy falu határában...
Festmény egy falu határában, melynek
neve: valamilyen Alsó…? vagy Felső…?
Nos, a főúthoz közel, egy domboldalon, a száradni szét-
szórt széna és a múlt idejű napfény kölcsönös, zöl-
dessárga vízesésében megpillantasz egy félig mez-
telen lányt * A kék-fehér égbolt alatt a szok-
nya, mint egy kiásott és megfestett puha forrás: az
emlékezet paradicsomszín textíliái * A közeli, ed-
dig észre sem vett kisvasúton érkezel, egy tehersze-
relvény utolsó kocsijának fékezőfülkéjében: vilá-
gító, feltűrt ujjú ingben gesztikulálsz a lánynak
s – úgy tűnik, szántszándékkal – nem veszel tudomást
mellette a fiúról * Holott te magad vagy az a fiú is, a
fűben: visszaintesz a másiknak, ott fönn a tehervona-
ton * Visszaintesz annak a másiknak * A lány nem is érti
ezt az egészet, s míg a vonat rágógumivá zsugoro-
dik, elhaló kattogással tekercselve elő belső orsói-
ról maga és a domboldal közé a távolságot, a fé-
kezőfülkéből integető szíve elszorul: hogy ezt a
lányt, ezt a domboldalt és ezt a délutánt, a-
nélkül, hogy megérinthette volna: mindörökre *
Mindörökre elvesztette*
*De ugyanaz a fiú! ugyanő!
boldogan ismeri föl most már ott a domboldalon,
hogy ez, ez az a lány, azon a délutánon *
”Most van akkor”, gondolja * Hangján átúszik a
felismerés, mint cirruszfelhők közt egy menyhalakkal
és márnákkal megrakott, vakító alabástrom vi-
torlázógép: most van akkor * A lány: - a lány
sajnálkozik * Vissza kellett volna integetnem * Se-
baj – így a fiú – integettem én * Igaz, viszont az nem
pontosan ugyanaz, nevet a lány, és nem sejti, hogy
de igen, de igen, ugyanaz, igen.
