Nagyvárosi távlat – Horváth Előd Benjámin verse

NAGYVÁROSI TÁVLAT. EGY HÉT
HORVÁTH ELŐD BENJÁMIN VERSE

Egy narkós fasz, készen a távozásra.
Életvidám éjszaka, fogadj be engem.
És befogad. Nem marad rés rajta.
Minden körbeér, mert lehetetlen minden.
Két könnyű éjszaka, egy tavaszért.
Két nehéz. Meg az a szabadság nevű izé.
Mint egy háziállat, bűntudatot kelt,
ha elfelejtem, mert milyen cukorédes dolog
rabságban élni. Cukorédes dolog,
ismétlem magamban. De most havazik.
Február van, betépve ülök itt.
Fokozzuk kicsit: sötétedik. És könnyűnek tűnik.

Most már egyre többször találkozom magammal.
Sétálok egy belvárosi utcán, és úgy.
Egyszer csak szembejövök. Egymásra nézünk,
alig láthatóan elmosolyodunk, de meg nem állunk,
senki észre nem veszi. Mindegy, nem mindegy,
de nem sietek sehová. Elleszek.

Nem tudom, mért agyalok rajtad folyton, Változás.
Mért hordozom magamon mindig színeid.
De bárhol járok, mindig beléd botlok,
mint egy átok, simogatod fejem,
feloldozol, felépítesz s a mélybe döntesz újra,
vigyázol rá, hogy megfeleljenek a díszletek,
mint egy álom, ahol látszólag nem vezetsz.
Látszólag nem tartozom sehová, hát üldözlek,
mert te is üldözöl s így jön el hétfő, kedd,
aztán szerda, egy köztes tér, hol vendégeim jönnek.

Itt nincsenek ígéretek. Rövid találkozás csak,
könnyű játék a takaró alatt, két lány, átutazóban.
Nem történt semmi, elhallgatom titkukat.
Csak egy sunyi mosolyt, búcsúzóul, a Kökinél.
Nézem magam, ahogy hazalopakodik. És még hátravan
fél hét, sörök, pálinkák, távoli érintkezések
a felejtéssel, premier plánok magányossága.
Háttérszereplő vagyok szombatig. És kések,
szokás szerint (nemhogy narkós, még neurotikus is),
mert időm folyton játszik velem, ahogy a szálak összefutnak,
visszaköszönnek, elhagynak hosszú időre. Hát előre.
Befejezni rég elfelejtett éjszakákat, délutáni filmeket.
Be nem tartott ígéretet, színlelt orgazmust,
meg azt az igazi reggelit. És még mindig mintha csak álom.
Egy pörgettyű, amit egyszer megpörgettem
vagy megpörgette valaki más, ki tudja.
Rögtön kinyúl valaki, hogy megpörgesse újra,
ha megállna. Egyre közelebb a tengerhez,
egyre távolabb a szerelemtől, egyre távolabb a tengertől,
egyre közelebb a szerelemhez és még csak hétfő.

Mindig készen a távozásra. Mindig változás,
mindig pörög, mindig tenger, mindig találkozás.
Ahogy a vasárnapom magam mögött hagyom,
egy pillanatra megáll. Madártávlatból figyelem,
aztán snitt, közelkép, pörögni kezd újra,
első, második éjszaka, az asztalra kiöntött kóla,
séta, csók, heppiend, női szemekben távoli,
egyszeri titkok, semmi kötődés. Láz a nagyvárosban,
cukorédes rabság. Övék minden hálám.

Még mindig te jársz mögöttem, Uram
és még mindig folyton szembejövök velem magam,
narkós fasz, koraérett ősz, tél, tavasz,
szabadság, háziállat, bűntudat,
minden oldal valamit kínál, megyek vagy maradok,
már egyre könnyebb, ahogy néha, álmában vagy ébren,
combjai közt szorongatva takaróját visszanéz rám.