Tabusértés helyett kísérletezés

„Pitypangokról és cicákról fogunk beszélgetni” – kezd bele a műsor felvezetésébe Borsik Miklós a Kalicka Bisztróban, majd rögtön megnyugtat mindenkit, hogy cicákról azért mégsem társalognak majd, mivel ők amúgy is „túl vannak futtatva” a Facebookon. Aztán kiderül, hogy pitypangokról sem esik túl sok szó, de aki ismeri Bartók Imre és Sepsi László írói munkásságát, az aligha lepődik meg ezen. A kiindulópont a moderátor két beszélgetőpartnerének jellemzése.

Sepsi egy Halloween-buliban úgy tartott maga előtt egy vécépumpát, mintha az egy kis virág volna – Borsik szerint a Sepsire jellemző morbiditás mögött „mimózás motívumok” is megbújnak néha, és ez a kettősség a műveiben is megjelenik. Bartóknál ugyanakkor azt figyelte meg, hogy bizonyos szituációkat és embereket úgy szokott gúnyolni, mintha imádkozna közben, és ez az „áhítatos cinizmus” ugyancsak megjelenik a szövegekben, amelyeket Borsik egyenesen Jonathan Swift és Thomas Bernhard írásaival rokonít.

A moderátor arra kéri a két írót, mondjanak valamit egymás „mimózás morbiditásáról” és „áhítatos cinizmusáról”, ők azonban jobb híján csak helyeselni tudnak, mire a moderátor elégedetten nyugtázza, hogy igaza volt, és már az elején kiélhette exhibicionizmusát. Bartók azért megcsillantja cinizmusát, szerinte a felvezetésből ítélve Borsik hozzájuk képest komoly szellemi arzenállal érkezett, ezért aztán, hogy a különbség ne legyen feltűnő, az elméleti síkról elrugaszkodva inkább felolvassa egy novelláját. A szövegben szereplő baglyokban Sepsi egy szimbólumot vél felfedezni: a bagoly a szlengben a szex nélküli hónapokat jelenti.

Bartók Imre szövegei kapcsán szóba kerülnek a költői sorok, és megkerülhetetlen téma előző könyve, A patkány éve kedvezőtlen recepciója is. Borsik a kritikákkal kapcsolatban elmondja, hogy nem tartja szerencsésnek, ha tabusértőnek nevezik a regényt, mert a tabusértés inkább azt jelenti, ha valaki például letolja a gatyáját a villamoson. Bartók szerint sem lehet szó tabusértésről, mivel a halálról, a pusztulásról szinte mindent megírtak már az irodalomban, ő maga inkább kísérletező jellegűnek mondaná a könyvet, a műfajok közötti átjárhatóság kísérletének, a felfedezésvágy kiélésének. A moderátor hozzáteszi, hogy mindezek ellenére a tabusértő-jelleg megvan, de nem esszenciális, illetve nem tematikus, hanem műfaji szinten történik. Sepsi mindezt azzal egészíti ki, hogy a sokat emlegetett nyitó jelenet is egy harminc évvel korábbi horror-trend paródiája, és a kortárs világirodalomban ma is születnek olyan, a műfaji határokat átlépő és extrém tematikájú művek, mint például Cameron Pierce könyve, Az Auschwitzi seggmanók, amely a holokausztot a tündérmesék világába helyezi.

A Bartók-féle prózák költőiségével szemben áll Sepsi László minimalizmusa, bár Borsik és Bartók is elismerik, hogy vannak jó mondatai a minimál-projekt ellenére, mire Sepsi közbeveti, hogy nincs projekt, illetve előhozza Elmore Leonard amerikai író bon mot-ját: ha az emberek a regényeit olvassák, ne jusson eszükbe, hogy irodalmat olvasnak – inkább sodorja őket a szöveg. Bartók szerint a kettő nem zárja ki egymást: nemcsak a történet, a jó mondat is magával ragadhatja az olvasót.

Ezek után egy Sepsi-novella következik, amelyről Borsik bevallja, hogy annak hosszabb változata jobban tetszett neki, noha emailben azt hazudta, hogy a rövid verzió is jó lesz. A nagyvárosi kollégiumban játszódó történet főszereplői egy troll és egy hermelin, akik egy pincébe zárva élnek. Borsik szerint komoly műveltséganyag mozog a novellában, neki például a Tini Nindzsa Teknőcök és a kilencvenes évek sorozatai ugranak be, Bartóknak pedig Harry Potter és Don Quijote is eszébe jut a felolvasás után. A mű elején ismertetett, a fantasy-novellák világába amúgy jól illeszkedő teremtéstörténetet boncolgatva Sepsi elmondja, hogy az ilyesmivel próbál mélységet, vagy legalább hátteret adni a történeteinek. Egy nézői hozzászólás kapcsán a novellának még egy biológiai aspektusa is előkerül: a hermelin bundája nyáron nem lehet fehér, holott a novellában az. A végén azonban mindenki egyetért abban, hogy egy beszélő állat esetében a legkevésbé sem szabad fennakadni azon, hogy milyen színű a bundája.

Szöveg és fotók: Szarka Károly