Zöldi László: Széljegyzet a bukaresti tévé magyar adásaihoz

Az Irodalmi Jelen legutóbbi (márciusi) összeállítása kettõs örömmel szolgált. Hosszú idõ után ismét jelentkezett benne öreg barátom, Bodor Pál, ráadásul egy mondatot szentelt kritikusi zsengéimnek.

Mielõtt a 83. évében járó író a múlt század nyolcvanas éveiben átköltözött volna Bukarestbõl Budapestre, sokáig vezette a román televízió nemzetiségi szerkesztõségét. Alighanem éppen papírra vetette az emlékeit pesthidegkúti házában, amikor néhány hete értesült arról, hogy meghalt hajdani munkatársa, Csép Sándor szociográfus. Miközben köré szõtte a magyar adás mozzanatait, kifejtette: „Örömünkre máskor, más mûsorunkról is írtak, elsõként például Zöldi László az Élet és Irodalomban”. Így volt, mégsem egészen így. 1975 elején léptem az ÉS kötelékébe, és akkor már Budapesten éltem, ahol azonban nem lehetett fogni a bukaresti tévét. Lehetett viszont Kelet-Magyarországon, és ezt debreceni egyetemistaként ki is használtam.

Két véletlen segített ebben. A Magyar Televízió hétfõnként nem sugárzott mûsorokat, és a nagybátyám, Z. Sándor debreceni cukrász szintén hétfõn tartott szünnapot. Ilyenkor meghívott ebédelni, én pedig boldogan mellõztem a menza egyhangú kínálatát. Sanyi bácsi csodálatosan fõzött, és a kulináris élményt még az sem halványította el, hogy hallgatnom kellett a Jó ebédhez szól a nóta című rádióműsor műdalait. Majd a konyhából átmentünk a tisztaszobába, és megnéztük a bukaresti televízió magyar adását.

A nosztalgia oka az volt, hogy családunk a második világháború után egy partiumi faluból, az Arad és Nagyvárad közti út mellett fekvõ Erdõhegyrõl származott át Magyarországra. Debreceni diákként barátkoztam meg a váltakozó színvonalú, de szokatlanul izgalmas műsorokkal, például Csép Sándor kitűnõ riportjaival. Amikor pedig alkalom kínálkozott, pályakezdõ újságíróként be is számoltam róluk a Hajdú-Bihari Napló olvasóinak. Egy-egy jegyzetért negyven forintot kaptam, ami jótékonyan egészítette ki az egyetemi ösztöndíjat. Kétségkívül az elsõk között lehettem tehát, akik hírt adtak a Bodor Pál nevéhez köthetõ szellemi mûhely figyelemre méltó tevékenységérõl, de nem föltétlenül az Élet és Irodalom hasábjain, inkább a debreceni újságban.

Azt hiszem, érdemes volna átnézni a kelet-magyarországi napilapokat. Érdekes adalékokat fûzhetnek a bukaresti magyar adások történetéhez.

Kép forrása: emasa.hu