Akadnak olyan emberek, akiknek több ötletük van, mint amennyit képesek megvalósítani. Belőlük vagy szerkesztők lesznek, vagy politikusok. Ilyen ötletembereket ismerek, magam is a szerkesztői típus volnék. Olyan személyiséget azonban csak egyet ismertem, akinél a kettő akadálytalanul folyt át egymásba.

Régebben azért írtam könyveket, mert volt mondandóm a világról. Most meg azért, hogy legyen mit dedikálni az orvosoknak.

Zöldi László jegyzetben reagált Boldog Zoltán „Irodalom és képmutatás” című esszéjére. Írását olvashatják.

A nosztalgia oka az volt, hogy családunk a második világháború után egy partiumi faluból, az Arad és Nagyvárad közti út mellett fekvő Erdõhegyről származott át Magyarországra. Debreceni diákként barátkoztam meg a váltakozó színvonalú, de szokatlanul izgalmas műsorokkal, például Csép Sándor kitűnő riportjaival.

Eszem ágában sincs tudósítani arról az író-olvasó találkozóról, amit én szerveztem a nyíregyházi főiskolán. Egyik tanítványom, Dolhai József és az író-vendég Bodor Pál amúgy is beszámolt már a történtekről. Ami viszont foglalkoztat, hogy a literátus diákok vajon miként fogadták a két regényírót, Bitó Lászlót és Böszörményi Zoltánt, akiket idősebb író-barátjuk celebrált.

Utaztam sokat a világban, de ennyire mai s ilyen szép campust, mint a nyíregyházi, ritkán láttam. (Magas fórumtól európai fődíjat is kapott.) Rég voltam először vendége, most már sokadszor – tanúja vagyok kibontakozásának, gyönyörködtem diákságában, s bár idős szemnek túl sok a csinos lány, a találkozókon kiderült: kiválóan eszesek is vannak köztük.