Ugrás a tartalomra

 

„… a vers csillárja kigyúlt”

Szőcs Géza köszöntőjében megosztotta a közönséggel a kötetbemutató est előzményeit: az 1927-ben született Szimin Behbaháni, a modern perzsa költészet legkiemelkedőbb alkotója és egyben a nők jobb helyzetéért küzdő polgárjogi aktivista évek óta nem kapott kiutazási engedélyt Iránból, útlevelét is bevonták. Amikor azonban idén Magyarországon neki ítélték oda a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat, a költőnő visszakapta útlevelét, és Magyarországra utazhatott átvenni a díjat, melyet Pécsett adtak át neki augusztus 29-én. 

Az irodalmár szülők gyermekeként született Behbahánit már kétszer jelölték Nobel-díjra, így méltán és régi hiányt pótolva jelent meg most verseiből magyar nyelvű válogatás.

A különleges líra hangulatára mindjárt rá is hangolódhattunk: a külföldről frissen megérkezett Turczi István olvasta fel az Este az Úr türelme című versfordítását a kötetből. A vershez a 14. századi misztikus költőtől, Háfiztól választott mottót Behbaháni, nem véletlenül: ahogy más műveit, e verse minden sorát is áthatja a háfizi gondolkodásmód és filozófia – tudtuk meg Turczitól.

 

Turczi István

A kötet keletkezését és a perzsa irodalom hazai kultúrában elfoglalt helyét körbejáró diskurzust a következő kérdéssel nyitotta Szőcs Géza: egy ilyen bonyolult poétikai hagyományt, mint a perzsa költészet, lehet-e egyáltalán tudós exegézis nélkül, pusztán szövegszintű átültetéssel a magyar közönség elé tárni?

Jeremiás Éva, az ELTE Iranisztika Tanszékének professzora röviden elmesélte, hogyan ismerték meg személyesen Szimin Behbahánit, akinek lánya vendégtanárként oktatott az iranisztika tanszéken. A költőnő verseinek átültetésekor több nehézséggel is szembe kellett nézni – magyarázta Jeremiás Éva. A kicsit könnyebb költemények is csak látszólag azok – hangsúlyozta a kutató, majd hozzátette: a tanszéken található angol nyelvű fordításkötet meglehetősen silány, és épp a legnagyobb költemények hiányoznak belőle.

 

Jeremiás Éva és Szőcs Géza

Kemény dió a poétikai technikák felfejtése – Jeremiás Éva évek óta foglalkozik e kérdéssel. A költészet meghatározó része a perzsa kultúrának, egyedülálló prozódiája azonban, melyet Firdauszínak köszönhetően ismerhetünk alaposabban, az arabra épül. További nehézség – folytatta Jeremiás Éva – a kontextus alapos ismerete. Minden szó kulturális asszociációk tömegét indítja el, s így a vers lényege abban mutatkozik meg, milyen gondolatokat, érzelmeket ébreszt az anyanyelvi olvasóban. Ezt magyar nyelven visszaadni szinte lehetetlen.

Sikertelennek azonban mégsem nevezhetjük a vállalkozást, épp ellenkezőleg: Szőcs Géza elmondásából kiderült, hogy a maroknyi, elszánt csapatnak sikerült a páratlanul rövid határidő ellenére letenni az asztalra egy tartalmilag és küllemben is nagyon szép könyvet. Ezért elsősorban a fordítókat illeti köszönet: Balogi Virágot, Danyi Zoltánt, Freund Évát, Nádasdy Ádámot, Oravecz Pétert, Szőcs Gézát, Terék Annát, Turczi Istvánt, Weiner Sennyey Tibort. A költők az iranisztika tanszéken készült nyersfordítások alapján ültették át a verseket magyar nyelvre.

 

Weiner Sennyey Tibor

Az irodalomtörténeti csemegék azonban csak ezután jöttek: Szörényi Lászlótól ugyanis megtudhattuk, hogy a perzsa költészeti hagyomány egyáltalán nem gyökértelen a magyar irodalomban. A kötet utószavát is jegyző irodalomtörténész Kölcseyvel kezdte a sort, aki lelkes olvasója volt a perzsa költészetnek. A „Minden órám csüggesztő magányom…” kezdetű vershez lábjegyzetet is illesztett a költő, melyben William Jonesra, a perzsa költők fordítójára hivatkozik, s egy művében Sirázt is megjegyzeteli, mint a „napkeleti poéták” városát. Néhány motívumon keresztül Szörényi bemutatta: a végtelenített kín hangját kikísérletező Kölcsey a perzsa költészeti hagyományból meríti szimbólumait és hangulatait. Ott vannak ennek nyomai a Hymnusban is: a „Bendegúznak vére”, a „Vár állott, most kőhalom”, vagy az „Ozmán vad népe” megfogalmazásokban a perzsa ihletésű Kölcsey nyilatkozik meg.

Ne feledkezzünk meg Csokonairól sem, mint perzsa fordítóról, folytatta Szörényi László, s a legfontosabb személyről, aki a 18. században felfedezi Háfizt: Reviczky Károlyról. Ez a magyar főúr kommentárokkal fordítja latinra a nagy költőt, Csokonai érdeklődése is az ő munkásságának köszönhetően fordul a keleti költészet irányába. A magyar orientalizmus egyik legnagyobb alakjáról méltatlanul sokáig megfeledkezett az irodalomtörténet, csak Képes Géza és Szauder József vették elő újra Reviczky Károlyt – mondta Szörényi, és felhívta a figyelmet az esten is jelen lévő Petneházy Gáborra, aki „beemelte Reviczkyt a magyar tudománytörténet Pantheonjába”.

 

Szörényi László dióhéjban áttekintette a perzsa-magyar irodalmi kapcsolatokat

Reviczky Károly munkásságát sajnos még napjainkban sem méltányolják eléggé – tette hozzá később Jeremiás Éva, és ennek több oka is van. A magyar főúr könyvtárát Angliába adta el (ez volt a legnagyobb magyar magánkönyvtár, mely külföldi tulajdonba került), másrészt mestere volt William Jonesnak, aki szinte mindent Reviczkytől tanult. Jones azonban hivatkozásaiban sokszor csak „a noble person”-ként emlegeti forrását, vagy ami még rosszabb: sehogy sem. Egy kortárs angol sikerkönyv azt állítja, hogy Jones nem Reviczkytől tanult, ami egyenesen abszurdum – jegyezte meg Jeremiás Éva, levonva a tanulságot: még nagyon sok a tennivaló, hogy külföldön is népszerűsítsük Reviczky munkáját és a jelen fordításkötetet is.

Szörényi László egyértelművé tette: a magyar és a perzsa kultúra kétszáz éve kutatott és vitatott közös gyökerei nem egyszerűen a keleti hagyomány „magyarrá pofozását” jelentik. A perzsa dualizmus megismerése hihetetlen hatással volt ránk, de nem volt elég istent találni ebben a világképben, kellett hozzá a költészet is. Reviczky erre tárt ajtót, és erre érzett rá Kölcsey is – összegezte gondolatait az irodalomtörténész.

 

Kölcsey gondolkodásában tetten érhető a perzsa hagyomány

A jelen kötet versfordítói közül csak egy olvas perzsául is: Nádasdy Ádám – mutatta be a következő megszólalót Szőcs Géza. A jeles nyelvész és fordító A pitypang című verset olvasta fel a kötetből, és elmondta: sokat egyeztettek, olykor vitáztak is a szövegről Jeremiás Évával. A perzsa versnek egészen más a ritmusa – magyarázta Nádasdy –, de az egész keleti kultúra monotónia-érzéke teljesen különbözik a miénktől.

 

Nádasdy Ádám

A kötet fordítói munkálatait megszervező Weiner Sennyey Tibor az „én” kérdését hangsúlyozta a kultúrák közötti különbségek közül. A költő-fordító saját, friss jávai élményeit állította szembe az egót középpontba helyező nyugati kultúrával. Weiner Sennyey a perzsa költészetben találta meg a „transzparens én”-t, amely hídként ível a két világ között. A fordító hangsúlyozta, milyen ritka érték, amikor többen tudnak ilyen hatékonyan együttműködni egy kötet megalkotásában, majd felolvasta az Üres ígéretek ópiumát Danyi Zoltán fordításában (aki vajdasági útja miatt nem tudott jelen lenni az esten), valamint a kötet általa fordított címadó versének részletét.

Búcsúzóul Oravecz Péter lépett a mikrofonhoz, aki a felolvasás előtt elmondta: három éjszakát tudott szánni a három vers lefordítására. Gyertyát gyújtott tehát, odakészített magának elegendő olajbogyót, és végül sikerült teljesítenie határidőre a feladatot. Az olívaillatú, gyertyafényes éjszakák elevenedtek meg a Csillár című versben, mely az est legmaradandóbb élménye volt. „Meddig kellett várnom rád, míg a vers csillárja kigyúlt” – szólt a költemény egy sora, és a múzeum csillárjai alatt az est végére Szimin Behbaháni világa is meghitt közelségbe került a közönséghez.

 

Oravecz Péter

 

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.