Szegedi láncnovella

„Mindig szerettem a könyveket, és soha nem mentem el könyvesbolt mellett, hogy a kirakatát meg ne nézzem.” – ezzel a Gárdonyi Gézától származó idézettel indították a szervezők azt a novellát, amelyet Az Olvasás Éjszakájának szegedi résztvevői folytattak és fejeztek be. A láncnovella megalkotásában 19 látogató segédkezett, akik a Fókusz Könyváruház irodalmi és kézműves programjai között gördítették tovább a történetet egy-egy mondattal. „Ez csak egy egyszerű láncnovella, semmit nem akar...” – ne feledjük ezt, amikor a különleges fordulatokban bővelkedő közös alkotást olvassuk, amelyben helyet kaptak vágyaink, félelmeink, szürreális asszociációink és humorunk is.

Mindig szerettem a könyveket, és soha nem mentem el könyvesbolt mellett, hogy a kirakatát meg ne nézzem.

Szürke volt a reggel. Ködös, nyirkos és utálni való. És én utáltam is nagyon. Az ablakon át figyeltem, ahogyan esik az eső. És hirtelen megjelent egy kövér póni. Nem tudtam hova tenni a dolgot. De aztán eszembe jutott a tegnap esti mese, amiben a póni pont ilyen szivárványszínű volt. De én utálom a szivárványszínű pónikat!

Hm... valaki csengetett. Azt hittem, hogy Zsolti jött meg, de az ajtóban nem ő, hanem egy meglepetés várt. A meglepetés pedig nem más volt, mint egy különleges nyereg a szivárványszínű pónihoz. Különlegessége abban állt, hogy ezt bizony nem a hátára, hanem a hasára kellett rögzíteni. Lévén a póninak három szárnya volt. És két feje.

Nővérem mélyen aludt, mint egy hajóroncs. Nem voltak álmai, mert azokat már elvitte a víz. Hét láb mélységből kellett visszahoznom. Néha nehéz testvérnek lenni, főleg, ha nem tudsz úszni. De a testvérség nem választás dolga; lehet, az embert jelképesen megkérdezik „Kata, szeretnél egy kistestvért?” –, de a kistestvér mégsem kívánság dolga, ezért amikor túlságosan komoly dolgok történnek vérünk másik halmazával, pónikról kezdünk hallucinálni.

Örültem volna, ha azt a nyerget Zsolti hozza, még ha ez nem is a valóság. Vajon mi a valóság? Isten vajon az? Még az is lehet, hogy Zsolti az isten. Ma már nem döbbenek meg semmin.

Végül felcsatoltam a nyerget. Minthogy nekem azonban nem állt jól, felpróbáltam a pónira is. És akkor valami egészen hihetetlen történt.

A világ egy pillanat alatt átfordult, szédülés és émelygés kerített hatalmába, de valahol éreztem, hogy egy hihetetlen és varázslatos dolog részese vagyok. Elszakadtunk a földtől, a lent lévő dolgok egyre kisebbé és kisebbé váltak, helyüket átvették az ezüstös fénnyel égő csillagok és a bársonyosan sötét ég.

Ahogy közeledtünk az egyik kék gigász felé, éreztem, hogy a pónim változik. A kellemes szőrzete hideg pikkelyekké alakult, végül pedig egy vörös sárkány lett belőle, kinek a szeme a szivárvány színeiben pompázott. Éppen elértük a bolygót, amikor ...

Gondoltam. Már megint. Már megint azon gondolkodom, hogy mire kellene gondolni, mivel nem lépném át a határokat, mert a gondolat igazából csak egy útlevél. És mégis miért használnám rendeltetésszerűen? Az olyan mainstream. Legyen inkább egy mézeskalácsházad. Az olyan szexi.

Úgy látszik, kezdek éhes is lenni. Igen, inkább eszek valamit. És nem iszom több alkoholt. Furcsa dolgokat művel az elmével. Anya csinált szilvalekvárt. Az jó lesz egy kis kenyérrel. Viszek a tesómnak is. Na meg csinálok Zsoltinak is. Ti is kértek?

Jó étvágyat mindenkinek!