Irodalmi Jelen

Mindig ugyanaz a vétek – Jerzy Paruszewski és Aleksander Nawrocki lengyel költők versei

2013. szeptember. 24. - 08:01

Jerzy Paruszewski

Hű folyók

Kanyarog a Tisza a magyar alföldön át,
Világos és fénylő, akár a Nyemen…
Úsznak a hajók új határokon át
Zászlók lengnek rajtuk, de mind idegen…
A Tisza valamit most magyarul suttog
És én mégis mindent, mindent értek,
Mert a lengyel jaja ott a Nyemen partján
Ugyanaz és mindig ugyanaz a vétek –
Idegen szívűek ezt sohasem értik:
A nép itt maradt, míg elsuhant az állam.
A folyók a maradók nyelveit beszélik.
Nem könnyű européernek lenni Európában!

Aleksander Nawrocki versei

Barbara

Neved – áfonyák közé rejtetted
mosolyod – hangás rétek illatozzák a szarvasoknak
beteg meggyhez elhozod a herceget
s a farkasüvöltést ezüstkeretbe foglalod.

A pálmafa kegyed keresve hozzád hajol,
a lator széttöri a korsót, menekül:
nyugalommal szedegeted a morzsák darabjait, hogy
szép mozaik láttán elgondolkodjon a nap.

Mindenki elmegy, te a havat fested,
a pókot, mely csillag volt valaha
kezedbe veszed, hogy hallgathasd az eget,
mígnem a kórók közt tegnap kipattant a tavasz

és a király bíbort parancsolt az esőnek.
A sünről ledobtam útiköpenyem,
az agyarakat hajnali tölgy alá ástam
midőn – a megbúvó áfonyák szörpjével együtt –

sötétkék neved ittam.

Romantikaóra Opinogórába
(Lekcja romantyzmu w Opinogórze)

Épp, hogy elhallgatott a klavikord. A billentyűkön
még csöppnyi meleg – Delfina ujjaié,
vagy Amáliáé. A nyitott ablakon át
a zene hangjai szállnak – gesztenye- és jávorfák közé.
Lehullott leveleiken cinóber és rézvörös –
Zygmunt szívének lüktetése, midőn atyja elé állt
és fecskék csivitelése: Mária függőinek dallama
akár böjti récék hangja Mazóvia fölött, vagy csak Orcia
cipőinek koppanása
a délután misztikus csöndjében.
Egy villanás és Eliza szélörvényt kavar,
egy villanás s e pillanat költészetté lesz,
tenyerünket simítja, széttárja szárnyait
és megszólal: ez itt Lengyelország,
kit szívünkben hordunk,
jelszavak fala, emelvények és beszédek nélküli,
tábori oltárunk, a szomjazó vízzel teli kancsója
és méhek munkás visszatérte.
A darvak lehántják rólunk a mindennapok béklyóit,
és bennünk máris megszólal Irydion és Masynissa,
hát hallgatunk még kicsit,
nézzük – mennyi fenség van
a hulló levelekben,
mennyi fény
a rég elhallgatott beismerésben.
És ne gondoljunk most a fájdalomra,
szavaink értelmezésére
és az eltűnő formákra,
mert ahol lenyugszik, ott vissza is tér a nap
új reményeink hajnalán.