Ugrás a tartalomra

 

A költészet hosszú napja

A Thália Színház stúdiója április 11-én immár hagyományosan szabad ki- bejárást biztosít a vershallgatásra vágyó közönségnek. Különös színházi előadás ez: a szereplők csakis költők, ezen a napon övék a színpad. Reggeltől estig négyesével-ötösével ülnek ki a pódiumra, Kövesdy Zsuzsanna és Visy László műsorvezetők konferálják fel az újabb és újabb blokkokat. Üdítő a sokszínűség, minden „csapat” összetétele más és más a nem, életkor, szülőhely, stílus és attitűd szempontjából –  ahány szerző, annyiféle megszólalás. Ami összeköti a szereplőket, hogy mindannyian Az év versei című antológia szerzői, melyet az estet is szervező Magyar Napló kiadója jelentet meg évről évre.

A Kossuth Rádió olykor bekapcsolódik és közvetíti a műsort, de az interneten is követhető az idősávokra bontott program – a költészet nem csak a Költészet Napján hozzáférhető. Van, akit telefonon hívnak fel, határon túlról, vidékről, vagy csak mert épp nem tud ott lenni a helyszínen. Ilyenkor – a technikának köszönhetően tökéletes minőségben – a költő hangja úgy lebeg a nézőtér felett, ahogyan az ember magányos versolvasás közben hallani véli azt – itt azonban valóban maguk az alkotók beszélnek.

 

Megérkezésünkkor épp Benke László adja át a szót Győri Lászlónak, aki arról mesél: kamaszkorában természetes volt neki, hogy költő lesz, mi más is lehetett volna? Erre csak ráerősített, amikor később a kollégiumban olyan szobatársai voltak, mint Ágh István vagy Bella István. Később többen mondták neki, hogy prózistává kellett volna lennie, de ő mégis megmaradt a verseknél. Bella István emlékének ajánlott művét olvassa fel, a Kinyílna a súlyos márvány címűt, aztán elhangzik még a Dióverés, szintén az antológiából.

 

Telefonon jelentkezik be a következő megszólított, Kulcsár Ferenc. A dunaszerdahelyi költő elmondja, hogy a Bodrogközből származik, de most éppen a Csallóköz szívéből beszél. Kassa után Pozsonyban kötött ki, ahol megismerte későbbi költőbarátait. 1970-ben adták ki az Egyszerű éjszaka című antológiát – a fiatal költőcsoportnak Tőzsér Árpád volt a mentora. Sok támadás érte őket a kötet miatt, Budapesten be is zúzták a válogatást. Kulcsár Ferenc később elkalandozott a gyerekirodalom, a novellisztika, az esszéírás területére is, feldolgozta a Bodrogköz hiedelemvilágának ezer évét. Felolvasott verse egy csillagász barátja emlékének szól.

Tóth László Kulcsár földije – valójában „elmondta az én életrajzom is”, jegyzi meg a szintén szlovákiai magyar költő, amikor életútjáról kérdezik. Hivatalos állampolgársága, lakhelye a történelem abszurd fordulatai, a „határgyártó kisiparosok” kedve szerint alakult, szinte követhetetlen szövevényként. Amellett, hogy költő, könyvkiadó, Tóth László a kitelepítések időszakát dolgozta fel egy dokumentumkötetben, illetve most készül Önarckép másokban című emlékezéskötete. Az univerzum színe című költemény megrázó apa-vers – ezt olvassa fel az antológiából.

 

Zsávolya Zoltán egyetemi tanárként talált el a szövegközpontú avantgárd irodalomtól a társadalmi szemléletű költészethez. Diákjai és az újonnan bevezetett stúdiumok, a kommunikáció, a kreatív írás segítettek neki eljutni idáig. Tanított már Győrben, Veszprémben, a Pázmány Péter Tudományegyetemen, jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem könyvtárosa. Költészetében, ahogy irodalomtudósi munkájában is, fontos szerepet játszik a regionalitás – szülőföldjét megverselő felolvasott műve, az Acsalagi szél címében egyszerre utal az időjárásra és a faluszélre, mint társadalmi-szociológiai dimenzióra.

 

Rövid szünet után Stiffner Gábor veszi át a kérdező szerepét a pódiumon, újabb „költőcsapat” érkezik. Kalász Márton, aki néhány éve az Írószövetség elnöki tisztségét is betöltötte, a prózaírói és költői lét kettősségéről és hasonlóságáról beszél. Téli bárány című prózakötetét több nyelvre lefordították. Ő is kisebbségi táj szülöttje: a dél-magyarországi németségből érkezett. Elmeséli összegyűjtött versei megjelenésének történetét: Zsille Gábor barátja szervezte meg titokban a kiadást, miután néhány éjszaka alatt lemásolta összes versét, és bevitte a Magyar Naplóhoz. Kalász Nápoly című verse egy olaszországi konferencia idején született, majd elhangzik egy másik, immár a Rajna mentéről, amelyben Liszt Ferenc alakja elevenedik meg.

 

Az 1926-os születésű Ébert Tibort Pozsonyban hívják telefonon. Az idős költő-író-kritikus-zeneművész A gall háború című versét olvassa fel, a műve beszél helyette is. Döbrentey Kornél a vers előtti és vers utáni idősíkokról vall a műsorvezetői kérdés nyomán, ő csak ebben tud létezni. A vers elkészültével már egy újabb költemény előtti időszak kezdődik nála. „Rázom a rácsot” – ez egyik jellemző verssora, melyet a műsorvezető is idéz, és Döbrentey egyetért: állandóan valami ellen kell megmutatnia magát – fogalmaz a költő.

 

Vitatkozik a kritika gyakori megállapításával, miszerint politikai költő lenne – nem az, hanem az igazságérzete szólal meg. Az ellenkezéshez számára a vers adatott eszközül, de aztán mégis mintha cáfolata lenne ennek egy igenlő költemény, melyet meghallgathatunk: Erőss Zsolt és Kiss Péter hegymászók emlékére írta, akik odavesztek a Himalájában. A csakazértis-küzdés mellett áll ki ebben Döbrentey, s határozott végszót ad vele az egészen más habitusú Kiss Judit Ágnesnek.

 

Kisst intimebb, bensőségesebb jelenségek foglalkoztatják, például a csalódás, a szakítás. Felolvas néhányat Tatjana Lavrina piszkozatban maradt költeményeiből, aztán megmutatja másik arcát is: a zenész-alkotóét. Kiss Judit amellett, hogy magyartanár, zenész is, nem véletlenül szeret kötött formában – sokszor antik versmérték szerint – írni. A vers számára mindig zene is egyben, olyannyira, hogy sok, népdalra komponált költeménye született már. Most is előad belőlük néhányat, énekelve, természetesen. Énekelt verseinek dallama sokáig a fülünkben marad, de a Tháliában még sok más hangnak kell mikrofont kapnia, pereg tovább a költészet hosszú napja.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.