Ugrás a tartalomra

 

Majorana önmagát látja – Böszörményi Zoltán versei

 
MAJORANA ÖNMAGÁT LÁTJA
BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN VERSEI
 
 
 
 
MAJORANA A TENGERRŐL ÍRNA
 
A tengerről írnál, ha a tengernél 
élnél, habokról, szelekről, matrózról
költenél verset, zivatarral kelnél,
beléd rögződjön a kell még, Ózról  
ne fantáziálj, hisz a varázslókat
úgyis elkerüli a varázs, holló
az ember, álom benne lábat lógat,
szűz hajnalokon a kikelet forró
látomásokat oktat, a szerelem
ennyire-olcsó, árulná a boltos. 
Legjobb, ha a zsebed mélyére teszed.
Kabátodon nem virágzanak foltok.
A szerelem vizével szomjad oltod.
Ég aljára a fény girlandot szegez.
 
 
 
MAJORANA ÖNMAGÁT LÁTJA
 
A léleknek is szüksége van erősítő szerre
– például csendes naplemente 
a tengerparton ácsorgó pálmafákkal –, 
hogy képzelődj és játssz a gondolattal,
miért változtatta csillaggá Isten 
Ariadnét, Bacchus kedvesét 
– mert a víz hullámaiban
sistergő fényről ez is eszedbe jut –,  
s talán Pindarosz megelevenedő 
győzelmi ódájának fennkölt hangulata 
segít megtámasztani
lelked düledező állványát,
míg a hősökről zsongó szavaid között, 
szorongató emlék bukkan fel, 
álmot ölelő karokat látsz,
középen egy tűnődő pontot,
mosolygó önmagad. 
 
 
 
MAJORANA KAIRÓBAN
 
Itt minden kegyelem. 
Kiszámíthatatlan.
A bekövetkező bekövetkezhetetlen.
A téren a tudás ékesített minaretje, 
a sarokban, agyagedényekben 
fáraók csapolt vére.
Csillan a szó a ciprusok homályában,
a Nílus bölcsen hallgat. 
Egy-két árnyék suhan át rajta, 
és a törekvő hajnal.
Itt minden kegyelem, 
az ezer évre simuló 
ezer évek elmeszesedett időhártyája
a reggeli fuvallatban megremeg.
A történelem malmában 
csak a kövek sérülékenyek.
Az ember bár mindennél múlékonyabb,
az emlékezés bazalthegyeit cipeli magában,
egyedül ő marad fenn, 
és talán az égen átröppenő
fecske karneváli csivitelése. 
 
 
 
MAJORANA MENEKÜL
 
Rómán túl – fényörvény várt – igyekeztem az úton,
míg Padulába siettem, távolt csent, selyem inget 
varrt rám, mart a szelíd láz, kábán újra velem volt
minden vágy, gyorsítván lépteim, őssebem újabb 
járata nyílt, fáradt könny perdült, ajkamon éledt. 
 
Felettem boldogtalan csillagok
fénye őrködött, múltam ragyogott.
Minden álmomat mögöttem hagytam,
de rögeszméim magammal hoztam.
Mágikus magok honát kerestem,
melyben proton és neutron hessen,
mindkettőnek egyensúlya, szimmetriája
a lét kapuját szemem előtt kitárta.
 
Értem én: amit meg kell értenem, holott.
A test helye az idő függvényében adott,
tenyerében a végtelen térnek,
lüktető kvark-buborékok,
mint mezőn a fűszálak, összeérnek,
újraszületnek a hadronok.
 
Bennem emésztő nyugtalanság lázad. 
Az elmúlás tárnáiban a félelem forradalma.
Én még elnémulok, néha játszom,
azt játszom, hogy egyensúly van a világon.
 
Ami idelenn a földön sérül,
odafönn is ugyanúgy évül.
Milliárdnyi antirészecske  
plusz milliárd egy részecske léte
elég a mindenség üdvéhez.
Hasad az elmém,
mint atommagok.
 
Lesz, ami lesz, meg nem alkuszom.
Sárkánykarmokat növesztek,
a siető végtelen is határt bont.
Az Úrral kell most szövetkeznem,
ha élni akarok,
mert hűl az anyag, míg a tér tágul,
önmaga antirészecskéje az Eta-null,       
és mégis minden mély titok.
 
A titok felhőjében kutatok elveszetten, 
fénnyel meszelt a padulai ég felettem,
spektroszkóp mágikus fényeiből képek,
az én halálom sem élettel ér véget.
 
 
 
MAJORANA A HAL EGZISZTENCIALISTA
GONDJAIRÓL ÉRTEKEZIK
 
Létbe vetett hal vagyok, 
tehát abszurd vagyok.
Nem azon tépelődöm, 
mi lesz velem,
ha véletlenül 
horogra akadok,
ez eszembe sem jut,
á, dehogy,
másra koncentrálok, 
a gyerekekre, az asszonyra, az anyósra,
a szomszédjaimra, barátaimra,
esetleg újdonsült, 
eddig titokban tartott szeretőmre.
A mindennapi betevő falatért
ádáz harcot vívok, 
nem szégyellem senki előtt bevallani,
hogy álmodni is szoktam,
de a legtöbbször, ilyenkor is,
a betevő falattal fetisizálok.
Ez az álom boldoggá tesz,
ugyanakkor boldogtalanná.
A keserűségem abból fakad,
hogy a rögeszmém tárgya a hasam.
A horog, persze, eszembe sem jut. 
Hiszen azzal törődöm,
mindennapi zsákmányom 
minél nagyobb legyen.
Ezt egyesek egzisztencialista harcnak,
mások létfenntartó küzdelemnek, 
megint mások telhetetlenségnek,
kapzsiságnak nevezik,
pedig nap mint nap egyszerűen
csak arról van szó, hogy éhes vagyok.
Éhes, de nem telhetetlen,
éhes, de nem harácsoló,
éhes de nem fegyelmezetlen,
aggódó igen, 
de akkor sem a horogra gondolok, 
hanem a holnapi küzdelemre,
amely akaratomtól függetlenül
bekövetkezik.
Ezt nevezem én fátumnak,
melynek genetikai hibája maga a sors.
Ezért lettem egzisztencialista,
elidegenedett és búskomor.
Kizárólag csak ma.
Mert a holnap horog,
mint damokleszi kard 
leng a fejem felett,
de erről most sem, 
azért sem veszek tudomást.
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.