Jelige: Waldorf – Egy göcsörtös fa vallomása

Jelige: Waldorf

Egy göcsörtös fa vallomása

Vitt a szél. Arcomba szitáló esőcseppek csapódtak, levegőért kapkodtam. Szempilláim összefagytak, nem láttam át a tejfehér ködön. Fülembe belesüvített a szabadság. Aztán hirtelen otthagyott a szellő- egy pillanatig még lebegtem a súlytalanságban, majd zuhanni kezdtem. Karjaimmal átöleltem a fejemet, a szemeimet becsuktam. Egy könnyű tollpihe súlyával szálltam le, a föld ázott szemcséi kinyíltak alattam. Víz zúdult rám, egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltam. A sár eloszlott fölöttem, rám nehezedett. Csend volt. Hónapokon át csak mély, alvó csönd.

Tudtam, hogy mi a feladatom. A növekedés, a fejlődés, a csírázás. De teli voltam daccal, ellenkezni akartam. Nem volt fogalmam arról, hogy honnan jöttem, de ezt az új környezetet túl hidegnek, sötétnek és áthatolhatatlannak éreztem. Karjaim a fejemet szorítva megkövültek, szemhéjaim lecsukódtak és lelassult a lélegzetem. Körülöttem halkan mocorogtak a földszemcsék, egy giliszta üreget ásott magának a hátam mögött. Szerettem volna még gyermeki gondtalansággal lebegni, hagyni, hogy elkapjon, és a magasba repítsen a szél. Tudatában voltam annak, hogy már soha többé nem repülhetek- a földet érésemben volt valami végleges, valami visszafordíthatatlan. Úrrá lett rajtam a mozdulatlanság, és éreztem az összes bánatát, emlékét a Földnek, aki körbeölelt.

Bosszús volt az elterebélyesedett betonvárosokért, az aszfaltért, amivel leöntötték a felszínét. Úgy érezte, az utak hálója börtönrácsként zárja körbe, maga alá szorítva az életet, a kitörni kívánó hajtásokat. Szomorú volt a folyóinak, tengereinek szennyezéséért, a hullámok felszínén kavargó habfoltokért. Óceánjai mélyén fájva őrizte az elsüllyedt és rég elfeledett hajók roncsait, mint az ember a bőre alá fúródott tüskéket. Sajnálta az erdőket, a fákat, akik benne gyökereztek, belőle táplálkoztak. Ismerte őket, hiszen össze voltak fonódva, gondolataik és érzéseik olykor átszivárogtak egymásba a mélyben hálózódó hajszálgyökereken keresztül. Belülről hallotta a szenvedés sikolyait is, amikor a fejszék, fűrészek és balták élei a fák törzseibe vágtak.

És ahogy telt az idő, a Föld egyre nehezebben vett levegőt. Olyan volt, mintha egy egyre csak sűrűsödő, szürke légbuborékban lebegne, amit folyamatosan szennyeznek a fekete füsttű kémények, az autókból kiáramló fehér ködpamacsok, az emberek háborúinak a robbantásai. Szeretett volna már úgy igazán fellélegezni, de csak halk, alvó szuszogásra emlékeztető szellő áramlott át a földkérgén keresztül be a magtüdejébe. Időnként hallottam apró sóhajait is: Segíts nekem!

Nem akartam ilyen környezetben kicsírázni, ilyen földbe gyökeret ereszteni. Próbáltam ellenállni, minden erőmmel igyekeztem megszűnni, elcsendesíteni az életkezdeményt a csendesen pumpáló szívemben. De az eső megeredt, a kis repedéseken beszivárgó nedvességet akaratlanul is magamba szívtam. A testemet borító kemény héj, ami eddig biztonságban tartott, elzárt és határt képezett köztem és a föld között, most repedezni kezdett. Szétnyílt a fejem fölött, kettévált és úgy tűnt, nem tud már újra összeforrni. Valami mozgolódni kezdett bennem és ezt nem tudtam kontrollálni. A késztetés, hogy a magasba törjek, erősebb volt nálam, és mire feleszméltem, a vékony hajtásaim már a felszín fölé növekedtek, csodálva a szikrázó napsütést. A meleg átjárt, hallottam a madarak csicsergését, éreztem, ahogy a szellő elsiklik a leveleim között. Ekkorra már a gyökereim is elindultak, utakat kerestek maguknak a föld sűrűjében. Mágnesként és számomra irányíthatatlanul szívtam magamba mindnet, ami nem tudott ellenállni. A vízzel együtt egyre több érzés is belém áramlott a mélyből, egyre jobban megértettem, és a részemmé vált a Föld fájdalma.

Éreztem már az emberek iránt érzett szánalmát is. Bántották a háborúk, amelyeknek ő adott helyszínt, a fölöslegesen kiontott vér, amit magába szívott, a fiatal katonák holttestei, akiket belé temettek el. A Föld sajnálta az embereket, nem értette, miért nem tisztelik az életet. Mély nyomot hagyott benne annak a néhány áldozatnak a halála, akiket különös kegyetlenséggel élve temettek el a földjében. Pont úgy, ahogy összefonódásunk miatt nekem kellett átéreznem az ő szomorúságát, úgy érezte át a Föld is a benne haldoklók vad kétségbeesését, tehetetlenségét. A hosszú órákig tartó szenvedést, a sikításokat, amelyek a mélyből nem jutottak el a felszínen túlra. Ő pedig csak csendben hallgatta, körbeölelte és végül megfojtotta a benne vergődőket. Dühös volt, amiért ezt teszik egymással és vele is. Amiért eszközként használják fel a gyilkolásra, pedig ő pont az élet támogatására volt hivatott. Talán tudatlanok- gondolta. Talán nem is tudják azt, hogy rá vigyázni kell, hogy ugyan úgy, ahogyan ők, a bolygó is él, ő is érez, ő is lehet beteg és ő is meg tud halni…

Sokévi növekedésembe telt, mire rájöttem, hogy mit kell tennem. A Föld sírt alattam, ágaimban pedig a Nap meleg, sugárzó boldogságát éreztem. Egyre hangosabban hallottam és szinte már a szívembe költözött a sóhaj: Segíts nekem! Kezdtem felfogni a jelentőségét annak a kincsnek, hogy habár nem repülhetek már soha többé, de tudok növekedni, az ágaim formálódnak, az alakomat én növesztem. Rólam tudják az emberek, hogy élek… A Föld sokkal nehezebben tudja kifejezni magát, ő nem tud növekedni, nem tud szólni a rajta szabadon élőkhöz. Segítenem kellett neki. Az érzéseit a magamévá tettem, ott bizseregtek a legapróbb gyökereimben is, a törzsemet építő minden kicsi, sűrű szálban, az ágaimban, a leveleimben, a tavaszi virágaim minden szirmában. Engedtem, hogy túlnőjön rajtam, befészkelje magát a sejtjeimbe. Törzsem meghajlott, kérgem alatt göcsörtök kezdtek kibontakozni. Ágaim kanyarogtak, éles szögekben megtöredezve terebélyesedni kezdtek. Az apró görcsök, mint a damilra fűzött gyöngyök, ellepték a testemet, végiggurultak a karjaimon, egymáshoz ütköztek a hosszú ujjaimon. Az ízületeim kitüremkedtek és az ujjperceim minden hajlatából új, gyöngyöző ágak indultak ki. Leveleim megpöndörödtek, a tavaszi virágaim sötét tónusú színekben nyíltak ki.

Végül hatalmas fa lett belőlem. Gyökereim mélyre fúródva tartottak meg, görbe alakom egy kellemes park közepén csavarodott a Föld érzéseinek kifejező szoborformájába. Törzsem köré piros padokat helyeztek, az emberek nap mint nap leültek mellém. Boldog párok szeretgették egymást alattam, gyerekek bújtak el mögém, néha megpróbáltak felkapaszkodni rám, majd frusztrált arccal, az elszánt próbálkozásoktól kipirulva ismerték be, hogy erre a fára lehetetlen felmászni. Volt, aki csöndben bámult, a szemében csillogó áhítattal próbálta befogadni a látványomat, és talán elgondolkodott azon, hogy vajon miért nő egy ilyen fa ebből a földből. A legtöbben meg is érintettek, óvatosan, mintha egy törékeny porcelánszoborhoz érnének.

 Biztos valami különleges betegség- állapították meg halkan…