Jelige: Délibáb – Délibáb

Fúj a szél, a sivatag porát viszi, elmúltát egy régi világnak, ami után talán már nem lesz új. Hófehér, simára kopott, apró csontvázakon játszadozik a déli napsugár, élvezi hatalmát az égen. De bosszúra éhes, a Föld az ő gyermeke volt és mi az emberek, ezek a folyton panaszkodó és dühös, megcsömörlött és vérző lények tettük tönkre a hajdan oly szép tájakat, s a ma már nem dobbanó szívet. Ezzel pecsételtük meg a saját sorsunkat is.

Páran maradtunk csupán,  némán , élettelen szemmel próbáljuk elfeledni az utolsó napokat, de hiába, mi vagyunk a maradék, a menekültek, akik már nem menekülhetnek tovább. Talán a legkegyetlenebbek , talán csak a szerencsétlenek, akik rosszkor voltak rossz helyen, de ez a Napot nem érdekli. Itt és most a bosszú a lényeg. A délibáb. És a csontok élők tükörképei lesznek, mert mind közül a lelkiismerettel a legnehezebb szembenézni.

Azt mondod csak gyerekek. Mit tudhatnak amit te nem? Pedig sokat tudnak , ártatlanságtól csillogó szemük nagy titkokat rejt , melyeket szép lassan elfelednek , eltemetnek magukban , és felnőttként nem emlékeznek már. Ne felejtsd el , hogy te is voltál gyerek! Te is tudtad azt amit az összes gyermek , te is voltál egyszer tiszta és csillogó. Hogy miért mondom ezt ? Nem tudom . Elfeledtem. Segítségért kiáltok , én nem találom azt amit keresek , ami régen számított és tudom hogy most is fontos, ott bújik valahol mélyen bennem, bár talán már el is veszett. Talán te is érezted már egy-egy pillanatra legalább , hogy gyermek vagy, és nem azért mert játszol , hanem mert újra úgy tudsz látni a nagy barna szemeiddel mint tíz, húsz, ötven évvel ezelőtt. Keress valamit a többiek tekintetében , és ha látsz valakit aki érdeklődve és nevetve tekint a kék égre és a nyíló virágokat nem tépi le , hanem gyönyörködik bennük akkor ne veszítsd szem elől. Ő lehet az aki más mint a többiek, aki ha tudta nélkül is , de segíthet neked megtalálni azt  a bokrot melyben tündérek bújnak, azt a tavat melyben sellők tanyáznak. Nem lehetetlen , hiszen a gyermek nem buta , mégis elhiszi.

De a szép álmoknak mindig vége szakad egyszer, és az ártatlanok, akik megakadályozhatnák ezt az egészet, azok tűnnek el először. Most már emlékszem, próbáltak figyelmeztetni, a legkisebbek, halkan óva intettek. Nem érdekelt. Alig vettem észre. Nem gondoltunk bele mit teszünk, elfelejtettük , hogy mi is sebezhetőek vagyunk, s élveztük ,hogy kínozhatjuk azt aki nem tud védekezni. Hiszen nem ölheti meg a saját gyermekeit. Hatalom és pénz. Ez a kettő és már nem kell se vodka, se bor, se tequila ahhoz hogy részeg legyél. De most, most tiszta a fejem, látom azt amire eddig vak voltam, az már pedig csak irónia, hogy eddig az egészet visszafordíthattuk volna, most pedig ,már csak megérthetjük mit csináltunk rosszul. Mindent.

Élősködők voltunk, kiszipolyoztunk mindent, megmérgeztük, és visszaadtuk. Az ember fájt a Földnek, de tűrte, mint ahogy minden anya tűri a gyermek csínytevéseit, megbocsát neki bármit is tesz, és mikor a poronty felnő már semmit sem tehet , hiszen erősebb lett , épp csak a szeretet, a hála hiányzik belőle. Elszabadul, megtanul gyűlölni és rombolni, s ha egyszer rákapott , nem lesz semmi és senki aki megállítja. Én is elkövettem ezt a hibát, a szüleim is , a gyermekeim pedig meghaltak mielőtt alkalmuk lett volna rá. Megadtam amire szükségük volt, megengedtem nekik mindent, megmutattam neki a világot, felkészítettem őket a borzalmakra, s attól való félelmemben , hogy felkészületlenül valami baj éri őket , túl messzire mentem. Nem hallgattam rájuk, nem a szeretetre tanítottam őket, s ők szép lassan azt tanulták, hogy ha túl akarnak élni el kell rejteniük az érzéseiket, vaknak kell lenniük a csodákra, az élet apró rezdüléseire- amik nélkül robotokká válunk- és csak menni előre, tisztelet nélkül meghajolni, szerelem nélkül csókolni, küzdelem nélkül nyerni, boldogság nélkül élni.

k.SEzt mutatta meg a délibáb, miközben cserzett bőrömön folytak a könnyek, s rögtön el is párologtak. Nem ráztam meg a fejemet, féltem körülnézni, s felocsúdni. Amitől a legjobban féltem azt láttam az előbb, saját magamat. Tisztáztam, javítani nincs lehetőségem. Most már nem magam miatt félek. A többiek miatt. Mit láttak ők, mi lesz a szemükben ha rájuk nézek, nem akartam egy betört ablakot látni amin túl nincs semmi. Nem tudod elképzelni, csak él benned az ősi rettenet a Semmiről, és most már ez volt az ami megbénított. Térdeltem, néztem ahogy a szememből a cseppek lehullanak , és eltűnnek mielőtt földet érnének. Az arcomra fehér csíkokat rajzolt a só. Pont mint a sivatag homokja. Elmosolyodtam. Ilyen könnyű lesz hát? Mégsem rossz dolog a halál.

Oldalra pillantottam. Igen. Hófehér port fújt a szél, s valami megcsillant a földön, egy óra , szív alakú, nem az az ostoba, egyszerű forma, amit az emberek találtak ki, hanem igazi szív, ami bennünk dobbant , míg el nem felejtettük, hogy ott van. Ez maradt. Emlékeztetőül.

Felemeltem a fejemet, a hajam fehér, fújja szél, szemcséi a csontvázak felé szállnak. Gyerekek. Bölcsek és esendőek. Nem tanultunk tőlük, és nézzétek, mi lett a vége.