Kabdebó Tamás köszöntése

Böszörményi Zoltán

MAJORANA A 80 ÉVES KABDEBÓ TAMÁST KÖSZÖNTI

„Életet cseréljen, ki hitet cserél!” – Georgetownban
a város utcáit lóháton járva, talán nem is jut
eszébe ilyesmi az embernek. A belső tűz tartja
meg benne az akaratot az újrakezdéshez.
Könyvtárat építeni majdnem olyan, mint világot
kitalálni, megformálni, tapintható közelbe hozni
a betűrengetegbe elásott időt, hívhatjuk
történelemnek, vagy bölcsesség-galaxisnak,
ahol nap- és csillagrendszerek élnek, mozognak,
morognak egymásra a rendezett káosz
erővonalai mentén, csak össze kell gyűjteni őket,
feltérképezni, leltározni, és kész a ráncba szedett lélek,
már csak a tekintet simogatása hiányzik,
és fel lehet avatni a művet:
„Országok rongya! könyvtár a neved”

London játszóterei felett köd szitál.
Mindenhonnan, ahol álltál, látni lehetett
az időt. Talán még Cromwell árnyéka is
rávetődött a Westminster falaira, arrább
félelem guggolt a fény festette kőárkádok alatt,
új utak jöttek újabbak elébe,
de a Duna felett a pára akkor még fel sem sejlett,
s ami akkor nem látható, az később
még megtörténhet.

Maynooth nyolcszáz éves falai kikandikálnak
a történelem résein, és kődobásnyira onnan
Hekaté istennő tiszafája mélyíti kitartóan gyökereit
az ír földbe. „…slips of yew Silver’d in the Moon’s eclipse…”^*
szavalja a boszorkány,
s te megfordulsz az egyetem felé,
kissé meghajlott háttal,
rugózó léptekkel folytatod utad,
közben aprókat legyintesz, mintha mondanád:
„Ez a tiszafa is immár nyolcszáz éve állja a sarat,
akkor én miért ne állnám?”

^* „…tiszafa tüskéinek ezüstje holdfogyatkozáskor…” William Shakespeare, Macbeth, IV. felvonás I. szín

Sárközi Mátyás  

A VERÁNKA-SZIGETTŐL HIBERNIA SZIGETÉIG
                                    

Baja fölött, Gemencnél van egy sziget. Ott volt az a romantikus Duna-parti villa, ahol Kabdebó Tamás szülei nászúton jártak, élete tehát ott kezdődött. Azután vetette a sors sokfelé, előbb Budapestre, majd Wales-be, Angliába, meg a közép-amerikai Guyanába, de végül Hibernia szigetén ért révbe, azaz Írországban. Bajai kisgyerekkorra tekinthet vissza, s bizonyára igaza van Kosztolányi Dezsőnek, aki szerint az író egyik nagy ihlető kincsesbányája az első tíz éve, onnan mindig bányászhat aranyrögöket. S ha saját kalandjaiból nem futná, a nagybátyjaitól oly sok dunai legendát hallott, hogy a nagy folyam egy életre megigézte. Évtizedeken át tartó nekikészülődés után született meg a Danubius Danubia trilógia, amelynek megjelenése következtében Kabdebó Tamás az 1990-es évek során ismert és elismert íróként kapcsolódott be a hazai magyar irodalmi köztudatba.

Egyetemi tanulmányait még Budapesten kezdte el, azonban a kalandvágya bajba sodorta: mint sportolót kivitték volna a varsói Világifjúsági Találkozó versenyeire, de betegség miatt formán kívül került, s nem tették be a válogatott úszócsapatba. Megpróbált kiszökni, a vonatról fegyveresek szedték le, öt hónapot börtönben töltött. Persze, ebből az élményből is regény született, az Érettségi, igaz, már csak külföldön, az 1956-os menekülés után.

A cardiffi egyetemre kerülve Kabdebó Tamás  magyar novellákat fordított angolra, hogy ezeket azután egy walesi kelta nyelven  tudó, ott megismert író segítségével adják ki Gemau Hwngaria címmel. Könyvritkaság. Bibliofil kuriózum avantgárd angol verseskönyvecskéje is, a Fortified Princecriptions of Poetry. Szívet cseréljen, aki nyelvet cserél. Kabdebó Tamásból, néhány jó fogadtatásban részesült angol könyve ellenére, mégiscsak magyar író lett.
Főfoglalkozású íróként megélni sehol sem könnyű. A Cardiffból (magyar) feleséggel, kisgyerekkel Londonba visszatérő fiatalember könyvtárosi diplomát szerzett, és elindult a sokfelé elágazó karrierje. Ám a fix jövedelem lehetővé tette azt is, hogy nekivágjon egy doktori disszertációhoz szükséges kutatómunkának. A diplomamunka a XIX. század érdekes sorsú angliai magyar emigránsáról, Pulszky Ferencről szól. Szakkönyvtárosból egy hirdetés nyomán lépett elő főkönyvtárossá Kabdebó Tamás. A frissen függetlenné vált Guyanában vállalkozó szellemű könyvtárigazgatót kerestek, aki Georgetown egyetemén az első polcok és könyvek beszerzésétől kezdve felépít egy működő intézményt. Guyanai életéről is írt Kabdebó, tudjuk, hogy lóháton járt be az egyetemre, lányai a kertben fáról szedegethették a banánt és a mangót, de nem volt azért ez Kánaán. Guyana mocsaras része a világnak, éghajlata egészségtelen, a gyerekek a kígyóktól féltek, a fiatal feleség pedig nem talált munkát mint építész. 1973-ban Londonba költözött a kis család.

Aztán nyolc év következett Manchesterben, a szociológiai könyvtár-részleg vezetőjeként. Termékeny írói időszak volt ez, egy olasz nyaralás eredményeként sikeres regény is született, Az istenek. S megkezdődött a grandiózus angol nyelvű magyar költői antológia fordítási munkája, elsősorban Kabdebó Tamás keze alatt. Egy barát kicsempészte Angliába a hajdani börtönnaplót, s a müncheni Újváry Griff Kiadó kapva kapott a Minden idők kéziratán. (A kötetek 1990 után sorra megjelentek Magyarországon is.) Manchesterben azonban új igazgató lépett színre, és megkeseredett a könyvtár légköre. 1983-ban Kabdebó Tamás állást és országot váltott, az írországi Maynooth egyetemén lett főkönyvtáros. Onnan ment idővel nyugdíjba, s a közeli Dublin mellett, egy csendes kisvárosban telepedett le. De nagy tervét, a dunai regénytrilógia megírásához szükséges Duna-túra megvalósítását még addig sikerült nyélbe ütnie, amíg ehhez jó erőben volt. Az 1994-ben megjelent Árapály meghozta szerzőjének az Arany János-díjat. Rá egy évre jelent meg a Pezsdülés, a Forrás sikere pedig érdemesítette Kabdebó Tamást a József Attila-díjra. Tizenöt regényt, százharminc novellát írt, verseket, esszéket. Fordításaival, előadásaival terjesztője a magyar kultúrának, ezért Pro Cultura Hungariae éremmel tüntették ki.

No Matter Where I am, I See the Danube – akárhol legyek is, látom a Dunát. Ez Kabdebó Tamás Prix du Livre Européen díjra felterjesztett memoárjának a címe. Évtizedek távolságából visszapillantva bizonyára lát egy Duna-parton pecázó kisfiút is, aki akkor még csak álmodott arról, hogy kétnyelvű, világot látott író lesz belőle.

Makkai Ádám

Izompacsirta és szellemóriás: Kabdebó Tamás 80 éves?

Drága Tamás haverunk, ki leszállsz a sötétlő nyolcvanas évek
lejtőjén – sose félj – hisz a meghitt, régi bizalmas
jóakarók serege fog e hírre kiszállni sietve
nagy garral kimutatni a tényt, hogy a vízben még fiatal vagy!

Vén Duna, szép Balaton – hogy a sportuszodát hanyagoljam –
s mentél Te máshova is le, a gőzös, erős Okeánosz
trópusi tájaira, hol az izzó nap ki-kihívott
versenyt úszni Guyana legizmosb ifjai ellen.

Közben, mikor lepihent a nagy inger, e héroszi étvágy,
nagy Duna-művedet írtad, a korszak hősi regényét,
melyben a cél a határok áthidalása a nagy Duna-völgyben.

Mi vagy Te? – mondd meg – netán csupa ész keveredve izommal,
vagy lehet az, hogy az izmaid mind ésszé finomodtak
egy életbe sikerítvén az Apolló–Herkules embert?

Gömöri György

Egy sokoldalú nyolcvanéves köszöntése

Kabdebó Tamás különlegesen sokoldalú író és ember. Még az 56 előtti ántivilágból ismerem, amikor (az érettségi előtt) mint gyakorló sportújságíró meginterjúvoltam őt, az ifjúsági vízipóló-válogatottat. Legközelebb vagy a bölcsészkaron, vagy már Oxfordban találkoztunk, ahonnan később Cardiffba irányították át történelem szakosnak. Közben szenvedélyesen tanult olaszul, amit később római fagylaltárusként kamatoztatott; velsziül, gondolom, nem tanult meg, de azért szerkesztett egy magyar irodalmi antológiát ezen a furcsa, kevesek által beszélt, kelta nyelven. Tudom róla, hogy guyanai könyvtáros korában rengeteget lovagolt, majd Írországban konokul teniszezett, még súlyos szívoperációja után is (ebbe majdnem belehalt), de ha egyetlen sportágba kellene besorolni Tamást, az evezés mellett döntenék. Bár ő maga sohasem evezett végig a Dunán a forrástól a Fekete-tengerig, könyveiből nyilvánvaló, hogy nem a tenger, hanem a folyóvizek szerelmese.

Ezért főműve a Duna-trilógia. Olyan három kötetes regény, amely már régen bestseller kellene, hogy legyen Magyarországon, de talán még Baján, Tamás szűkebb hazájában sem sokan olvasták. Ebben az író ügyesen és olvasmányosan szövi össze a fikciót a valósággal, egyes családok múltját az unokák jelenével és a Duna történetével.  Prózájába gyakran fűz kisebb történeteket, anekdotákat, s még az objektív leíró részeket is átlengi valamilyen derű, emberszerető humor. Kabdebó Tamás tudomásul veszi a világ nyomorúságát is, de egészében véve jóval optimistább, mint számos pályatársa. Van ehhez köze annak, hogy kedvező csillagjegyben született?
Szeretem továbbá Tamás ötvenhatosságát. „Minden idők” című kisregényénél kevés jobb mű született 1956-ról kortárs magyar író tollából. „Könnyű neki, részt vett a forradalomban” – morgolódhatnak a kissé irigykedő fiatalok. Pedig köztudott, hogy néha arról a legnehezebb hitelesen írni, amit magunk is átéltünk – ha történelmi eseményről van szó, egyszerre kell belülről és kívülről látnunk, ami történt. Különösen, ha az az „esemény” rendkívüliségével annyira meghatározó az egész nemzedék és talán még az 1962 utáni Magyarország életében is, mint az egyszerre katarzist-hozó, csodálatos és bizonyos részleteiben elrettentően véres forradalom. Ha például összehasonlítom a „Minden idők”-et Karinthy Ferenc megjelenése idején nagy port felvert ötvenhatos regényével (Budapesti ősz), azt kell mondanom, Kabdebó könyve a hitelesebb.

Egyik legszebb Tamás-élményem éppen 1956 Dublinban ünnepelt, kerek évfordulójához fűződik. A negyvenedik évfordulón az írországi magyar követségen olvastunk fel Tamással – én verset, ő prózát. A terem zsúfolásig tele volt ír költőkkel és írókkal, az akkori magyar nagykövetnek pedig annyira tetszett előadásunk, hogy megvette és a jelenlevők között szétosztotta minden eladásra szánt könyvünket. (Gondolom, ez is csak egyszer fordult elő a magyar külképviseletek történetében!)

Tamás polgári foglalkozására nézve hosszú éveken át könyvtáros volt. Könyvtárban dolgozott Manchesterben, majd könyvtárat igazgatott (a hajdani Brit-) Guyanában, végül az írországi Maynoothban.  Összeköt bennünket az írott szó, a könyv szeretete. Tudom, hogy a Gutenberg-galaxis lassan zsugorodik, és a képi oktatás és szórakoztatás ma már az egész világon általános, de mégis más az, amikor a kezemben tarthatok egy nyomtatott szöveget, ahol a betűtípus, a sorközök, a címlap, az esetleges illusztrációk mind egyedivé teszik a könyvet. Riaszt az informatika személytelensége és esetlegessége. Tamás nagy könyvgyűjtő múlttal rendelkezik, s bár könyvei nagy részét odaajándékozta a budapesti Egyetemi Könyvtárnak, tudom, hogy még akadnak otthon régi könyvritkaságai. Például van egy különleges Duna-könyvtára, szép, régi térképekkel.

De hogy visszatérjek Kabdebó Tamás sokoldalúságához: kevesen ismerik őt, mint történészt. Pedig J. A. Blackwell 1848–49-es angol diplomatáról írt tanulmánya gazdag feldolgozása ennek az angol–magyar kapcsolatok történetében fontos témának, regényt is írt róla. Fordít továbbá angolra és angolból magyarra. Szerkesztett például egy ír költői antológiát, amelybe én is beszálltam pár fordítással. Angol nyelvű műveit illetően napnál világosabb, hogy Tamás József Attila életművének valóságos megszállottja. Már 10 évvel a forradalom után szerkesztett egy kis József Attila-kötetet, amelyben olyan fordítók szerepeltek, mint a kitűnő Vernon Watkins. Írt egy kis könyvet is a „Nagyon fáj” szerzőjéről angolul, ez az első monográfia József Attiláról, aki ezzel került fel az angolok világirodalmi térképére. Ezt a könyvet megjelenése után – Tamás kérésére – több helyen, így Budapesten is bemutattam.

Sorolhatnám tovább Kabdebó Tamás műveit, de akit érdekel, megnézheti a február 5-én 80 éves író impozáns, külön füzetben kiadott bibliográfiáját. Legutóbbi művében, a Dunaúszó-ban visszatér régi szerelméhez, a Dunához, s a „Takarodó” című utószóban arról is beszámol, mekkora halakat fogott a folyóban. Vagyis még pecázni is tud és szeret. Még sok év jó horgászatot kíván (nemcsak Barbadoson vagy Írországban), és hozzá jó egészséget, Tamás, öreg barátod: Gyuri.

Mányoki Endre

A tagadás kultúrája

Jegyzetek egy Kabdebó Tamás-versszakhoz

Ha országodban ketrecbe zárnak,
Ha kibújnál, aknákkal várnak,
Ha átrepülöd, megbélyegeznek,
Holtadig ha kartotékra tesznek –
Ne feledd: semmi sem tart örökké;
Százötven év alatt sem lettünk törökké.
(Kabdebó Tamás: Memento libertatem)

Nem voltam üldözött soha. S esélyem sincs, hogy elképzeljem: miféle lét a száműzötteké. Olvashatok akárhány memoárt, regényt, nézhetek filmet, képriportot – érthetem, de át nem élhetem.
Ötvennégy nyarán születtem. A forradalomról nem tudtam sokáig szinte semmit. A terrorról sem, ami megelőzte. Azt sem, hogy apám négy napig volt az Andrássy út 60. vendége, mert életében egy szót se beszélt róla. Ő tudta, én nem, hogy mi a félelem.
A Nyugatról se tudtam szinte semmit. Olvastam mindent, amit az oldódás hullámai az asztalomra sodortak, de Cendrars-tól Bierce-ig, Lowrytól Bernhardig minden ott is maradt a műveltségem látványos kupacában.
Megélni, hogy a szabadság minémű létezés? – azt bizony legkivált a tagadásokból raktam össze. A döntéseim, s a többi ezreké, ebben ölthettek s öltöttek szellemi és erkölcsi karaktert: hogy mit nem. Mit nem teszünk, mire nem vagyunk kaphatók, mivel nem vállalunk közösséget. A tagadás kultúrájában éltem, s ebben a kultúrában teremtődtek meg a közösségeink.
 (Ha országodban ketrecbe zárnak) Voltak viták idebent is. Ormótlan szóval: komplementer viták. Az érvek egymás nézeteinek a kiegészítését célozták, nem a cáfolatát. Így volt természetes, mert így volt ésszerű.
Hiszen kifelé a hárításban, belül pedig az együttműködésben voltunk érdekeltek. Nem vettük észre? – én nem vettem észre? – nem vettünk erről sem tudomást? – vagy talán a tagadás kultúrájának része volt, hogy ketrecben éltünk? Hittük, mert hihettük, hinnünk kellett, hogy az immanens (kultikus szó volt ez akkortájt) szabadság védelmében, a belső kiterjedés folytonos élményében a korlátokat magunk vontuk magunk köré. Noha a falakat kívülről rakták. Ketrecbe zártak.

(Ha átrepülöd, megbélyegeznek) Csoport, közösség innen nem tört ki soha. Aki igen, az a senki földjére érkezett. Magányos lett, elszigetelt, egyetlen közös nyelven sem felismerhető, semmilyen gesztusrendbe be nem illeszthető. Irodalomban, művészetben, közéletben és a civil világban egyaránt. Visszatérni már a tagadás kultúrájába sem tudott. De érvként a léte még beépült a komplementer diskurzusok terébe. Novellahős lett. Szociográfiák, filmek alanya s tárgya egy személyben, két szerepben. Nyelvek, beszédmódok, jelrendszerek, magatartások épültek s finomodtak ki ebben a ketrec-szabadságban.
A virtuális Magyarország polgárai voltunk. Minden szó fontos, azonos súllyal. Virtuális, polgár: a két legfontosabb. S a mégis döntő: voltunk.
Mert amikor a ketrecfalak minden oldalról s mindenhol ledőltek, sem a virtuálissal, sem a polgárral nem lehetett semmit sem kezdeni. A látszólagossal eleve nem, a polgárral pedig azért, mert semmit sem tudtunk róla. Legfőképpen azt nem, hogy az európai színeken már régen, nagy hatással és még nagyobb haszonnal magába olvasztotta a nemest. A ’nemességet', amiről (s nem amelyről) mi a polgáreszmény építése során megfeledkeztünk – a regnáns hatalom pedig irtotta.
A 'komplementer diskurzus' eleve és mindig, törvényszerűen síkban épül. Bármely gazdag, bármennyire kiterjedt, sohasem teret alkot, hanem lapályt. Horizontig ér; a mennyboltot nem foglalja magába. Hacsak nem virtuálisan...
A nemességet kellett volna, mint eszményt, megőrizni, s építeni tovább magunkban és a közösségekben. Talán. A történelemben, mondják, nincsen talán. Pedig csak az van. Ezekből a talánokból származhatnak a szellemi térképzés építőelemei a mindenkori jelenben. Talán, ha a nobilitást el nem veszítjük, vagy nem tűrjük, hogy az írmagját is irtsák, nem következett volna be a szétesés, az értékvesztés, a minden ethoszt és morált semmibe vevő, megsemmisítő érdekháború, amely a politikai szabadság első napjaival ránk zúdult, és tort ül rajtunk ma is.

Megrémülök ma is, ha olvasom, amit '93-ban írtam:
Nem hiszek már a mondatokban. Nincsen mögöttük senki. Csak, mint a kő mögött az elhajító. Súlyos kicsi kövek röpülnek, s meg-meghorzsolják az élet fölszínét. Eljátszanak a kacsázók a kővel. Az ügyesebbje szépen fut neki, lendületes terpesz, domborítás: hadd pattogjon a kavics, minél messzebbre tőle. Sokan lettek a kacsázók; fortyogni látszik a tótükör. Mások nagyobb köveket válogatnak, s alájuk ebből-abból, ruganyos érdekből, megfeszült indulatból gépet szerkesztenek. Mint Ambrose Bierce novellájában a Cutler-szurdoki tüzérek, nagy hősnek tudják magukat. Pattintott arcélükről patakzik a kőpor, ahogy pakolnak s lőnek szakadatlan. Lövik a másik fészkét, odaát. Van-e közöttük akár csak egy is, egyetlenegy, mint ott, abban az ambróziás pokolban, aki sejti (és föl-fölzokog, sejtvén), hogy minden találat az ő tanyáját sújtja, és hogy ama fészek romjai alatt az ő családja fekszik, betemetve?

S megnyugszom kicsit, ha '96-ból ezt idézem:
Elemi erővel hittem benne, hogy az irodalom: verítéken, véren, börtönön és lágeren, őrületen és magányon, üldöztetésen és nyomoron vett nemesség, vagyontalan gazdagság és illúziótlan hitgyakorlat. Polgárnak lenni azt jelenti: élni ezért a nemességért és szolgálni neki, titokban bízva benne, hogy befogad, s idővel megajánl hét csemete szilvafát.

(Százötven év alatt sem lettünk törökké) Az ország, Magyarország, nem virtualitás. Nem látszat. Nemesség híján föl nem építhető. Ha a polgár nem szövi át vele a kultúráját, ha a nobilitást nem fonja nyelvbe, jelrendszerbe, magatartásba egyaránt, akkor a padlótól a födémig rakhat ugyan rendet maga köré – az égbolt felé semmi sem lesz képes elmozdítani. Mert a mellérendelések világa önmagukban nemes műveket, kétségtelen, hagyott ránk. Egyéb mintát alig. Törökké – igaz – ötven év alatt se lettünk. De ez még mindig a tagadás kultúrája.