Ugrás a tartalomra

 

Leütés 48. – Én, én, én – Mányoki Endre tárcája

Én, én, én – morog Mauyori, s hasogatja a fát. Hűvös halomba, mi? – meg kell a hőségtől dögölni. Fülledt, koszlott idő. A pára lenyomja a kéményből a füstöt, ugatok, akár egy vedlett sakál, mégsem szakad föl, csak tapad a hörgőkre a slejm. Hogy fáj a mellem? – nyicsevó, bár törne össze benne minden csontom! – csak a hátam, a bal lapockám alatt, csak az ne lüktetne minden mozdulatra. Lehajolni se bír a kloccokért, pedig be kéne vinni mind, megetetni a vaskályhát, s leülni mellé melegedni, háttal. Ezért reparáltam a láncfűrészt, végtére is atomredaktor..., hogy fel tudjam darabolni a nyomorék szilvafát.

Szenvednem kell, hogy enyhüljön a kín. Nekem, hogy az enyém...

De legalább érzem az anyagot. Mauyori vigyorogni se mer, hátha végigveri a görcs. Felzizzen a láncfűrész, amikor félrerakja. A végén még a lábamat is levágom. Na ja, kellett nekem a pöcköt kiiktatni. Ha csak ránézek, beindul. Veszi a rönköt, teszi rá a tuskót, s emeli, óvatosan a feje fölé a fejszét. Lesújt, de mintha magát hasítaná ketté. A fa elugrott, a balta a lába mellett vágódik a földbe. Ebből se lesz már énekes halott, morog az atomredaktor, ha csak belőlem nem. Üvöltő, persze. Jobb híján.

Jobb híján a kisebb ágakat szedegeti a fonott kosárba. Roggyant, s térdből emeli föl, úgy viszi. Ropog a tűz a vaskályhában. Mauyori a túlélést gyakorolja.

Lobog a láng a kandallóban, égeti a hátát. Sötét van, csak a tűz fénye táncol a falakon. Be kéne a rádiót kapcsolni. De nem mozdul, mert föl kellene állni. Félálomban újuló fájdalom – megérné, ha beszélnének hozzám. Pláne, ha vers... vagy zene. Körbeölelnének a hangok, a fény, a meleg. Az volna szép, a társas magány.

Beveri az állát a széktámlába, ahogy a könyöke hirtelen lecsúszik. Az ülőke megbillen, Mauyori támaszték után kapkod. Ledől, hasmánt a kanapéra. Partra szállottam, levonom vitorlám – mintha bizony fövenyen nyújtózkodnék. 

Én, én, én. Az én hátam, az én fájdalmam. Az én baltám az én lábam tövében. Mauyori játszik a szavakkal. Az én kályhám az én rőzsémmel engem melegít, nekem világít a saját sötétemben. Észre sem veszi, fölül. Hókuszpókuszt vezényel. Én, én, nekem! Az én énekem! Szurkálja, fúrja a homályt. Nekem nem szól a rádió, engem nem hív a hang. Az én életem koholmány, az én sorsom vabank. 

A székkel táncol a szoba közepén. Bókol neki, forgatja, átkarolja. Szép kicsi székem, légy az enyém! Nyeregbe pattan, lovacskázik. Gyí te paci, gyí te ló, gyí te Ráró, semmit látó, mindent váró alvajáró...

Mauyori megszédül. Felugat. Elzuhan, s a forró kályhába markol. Pörzsölt tenyerét az arcába csapja, vinnyog. Kitántorg, hideg vizet ereszt a kézfejére. Sír.

Valaki. Ha valaki egyáltalán... De a kutya is elbújt az ágy mögé. Mauyori fekszik, pelenkába bugyolált kezét a hasa alá szorítja. Csönd van. Már a tűz se pattog a kandallóban.

Hidegre ébred az atomredaktor. Fázik. A kályha kihűlt, Momó átoldalgott a szomszéd szobába. Mauyori az ágya szélén gubbaszt, azután föláll. Ledobja a bandázst. Kimegy a spájzba, s bekeni vastagon zsírral a tenyerét. Törülközőbe csavarja. A mellére szorítja, s felköhög. Hosszan, vastagon. Ömlik a könny a szeméből s az orrából a takony. 

Én. Ennyi. Ennyim van. Saját kín, saját valóság. Mauyori a tanulságot szűri. Ha elmondanám: semmi. Senkit se érdekelne. 

Mauyori a sebét tapogatja. Legalább érzem az anyagot, mondja, s fölnevetne, ha nem rémülne meg nyomban a gyötrelemtől. Igaz, már nem fáj a köhögés.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.